Harangoztak a Déli Áramlatnak

Amilyen nagy viharokat kavart, amilyen nagyszabású volt, olyan váratlanul ért véget a Déli Áramlat története. Vlagyimir Putyin hétfőn Törökországban járva jelentette be, hogy Oroszország lemond a gigaprojekt megépítésének tervéről – amire már eddig is dollárszázmilliókat költött.

„Figyelembe véve, hogy Bulgáriától mindeddig nem kaptuk meg az engedélyeket, Oroszország ilyen feltételek mellett nem tudja folytatni a projekt megvalósítását” – jelentette ki az orosz elnök, miután Recep Tayyip Erdogannal tárgyalt az orosz–török energetikai kapcsolatok folytatásáról.

Az összesen 16 milliárd eurósra becsült Déli Áramlat terve persze nem Szófiában bukott el, hanem a projektet mind határozottabban ellenző Brüsszelben és Washingtonban.

Putyin is egyértelművé tette, hogy „Bulgária nem dönthetett szuverén államként”, miután az Európai Bizottság „nem állt konstruktívan” a Déli Áramlathoz.

Mi értelme van egy drága beruházással összekötni az eddigi vásárlókat az eddigi gázforrásokkal? Ez nem jelenti az energetikai biztonság növelését – így szól az általános washingtoni érv, bár aligha azért aggódnak a Fehér Házban, hogy a Gazprom feleslegesen dob ki az ablakon 16 milliárd eurót, illetve a rá eső 50 százalékot, miután a Fekete-tengert átszelő szakaszon  oroszok az olasz Enivel (25 százalék), a francia EDF Grouppal (15 százalék) és a német Wintershall-lal (10 százalék) osztoztak, míg a szárazföldi szakaszon az érintett országokkal közös vállalatokat hoztak létre az építés megvalósítására.

Orosz gázkígyó járja be Európát

A Gazprom az első keretmegállapodást Déli Áramlattal kapcsolatban Rómában írta alá az Enivel. A válság előtti 2007-es évben még mindenki folyamatosan emelkedő földgázárakkal számolt. A csúcsot 2008-ban érték el az orosz bevételek: 2000-ben a 200 milliárd köbméteres gázexport alig 15 milliárd dollárt, míg 2008-ban a 195 milliárd köbméter kivitel már 70 milliárd dollárt hozott.

Bár az összkivitel nem változott, ebben az időszakban jelentősen nőtt az európai szállítás, a volt szovjet tagköztársaságok rovására. Moszkva az elmúlt másfél évtizedben azon dolgozott hogy

• növelje szállításait az EU-ba,
• kiszorítsa a közép-ázsiai gáztermelőket,
• függetlenítse magát a tranzitországoktól.

Az első cél csak részben teljesült: 2008-ig 15 százalékkal növelte ugyan a kivitelt, de az 2014-re lényegében a 2000-es szintre esett vissza, igaz, az akkorit négy-ötszörösen meghaladó világpiaci ár mellett. Oroszország részesedése az EU gázfelhasználásából azonban folyamatosan 25 százalék körül volt.

Üzbegisztán és Türkmenisztán kiszorítása sikerült, miután földrajzi helyzetét kihasználva Moszkva inkább felvásárolta az ottani földgázt, hogy aztán maga értékesítse Európában. (És még egy ideig Ukrajnában, amíg fennmaradhatott a Dmitrij Firtashoz köthető Rosukrenergo.) A kiszorítás azonban visszaütött, mert a közép-ázsiai országokat arra ösztönözte, hogy Kína felé keressenek utat. Peking azóta már közvetlen gázvezetéket épített ki velük, megnehezítve Oroszország számára, hogy az európaihoz közeli áron piacot találjon magának Kínában.

Több sikerrel járt a Moszkva a tranzitországokkal: Belaruszban sikerült megszereznie az ország gázszállító hálózatát, amelyet a Jamal vezetékkel is bővített, majd 2011-re megépítette a 27, majd 55 milliárd köbméter kapacitásúra bővített Északi Áramlatot, közvetlen összeköttetést biztosítva Németországgal a Balti-tengeren keresztül.

Ugyanezt a forgatókönyvet akarta megvalósítani Oroszország délen is: miután a narancsos forradalom nyomán Kijev távolodott Moszkvától, borultak a korábbi szállítási sémák is. Az árról, illetve a pénzek visszacsorgatásán kívül másra nemigen jó közvetítőcégekről folyó vita 2005 és 2006 fordulóján az Ukrajnán keresztül zajló gázexport néhány napos megbénításához vezetett, veszélybe sodorva a közép-európai fogyasztók ellátását. A történtekért az EU-ban inkább Moszkvát, semmint Kijevet okolta.

Oroszország ekkor már hiába próbálta megszerezni az ukrán gázszállító hálózatot – hogy növelje ezzel gazdasági és politikai befolyását a 45 milliós országban –, ezért a gázháború után úgy döntött: Ukrajnát megkerülő vezeték építésére van szükség.

Nem akartak törököt fogni

Példa már volt rá, elvégre 2003-ra – olasz közreműködéssel – elkészült a Fekete-tengeren át Törökországig érő Kék Áramlat. A 16 milliárd köbméter kapacitású vezeték azonban önmagában nem lett volna alkalmas az akár százmilliárd köbméter áteresztésére is képes ukrán vezetékek kiváltására. Ráadásul Moszkva azt is el akarta kerülni, hogy ismét egy másik tranzitország álljon elé az EU-ba vezető útvonalon.

Bár az ukrán gázháború Moszkva megítélésének nem tett jót, arra alkalmas volt, hogy lendületet adjon az alternatív útvonal megépítésének. 2008-ban az Eni és a Gazprom létrehozta a közös céget, majd Oroszország Bulgáriával, Szerbiával és Magyarországgal kötött államközi megállapodást a közös cégek létrehozásáról. Gyurcsány Ferenc több gyakorlatiasságot, kevesebb ideológiát javasolt az orosz kapcsolat alakításához. Bár továbbra is kiállt a Nabucco mellett, az ellenzéki Fidesz puccsnak minősítette a Déli Áramlatról szóló megállapodását, amit Washington sem nézett jó szemmel. Brüsszelnek pedig a 2008-ban elfogadott harmadik energiacsomag miatt tűnt nehezen összeegyeztethetőnek a vezeték megépítése.

Száz gázcsövet, ezeret

2010-re mégis úgy látszott, a Gazprom megnyeri a versenyfutást az Oroszországon kívüli gázforrásokra megálmodott Nabuccóval szemben, amelynek amúgy sem túl biztató sorsa idén pecsételődött meg, amikor Azerbajdzsán nem a Nabuccóban érdekelt cégeknek adta a Sah Deniz gázmező kitermelésének jogát.

Moszkva abban bízott, hogy az új vezetékekkel akár 35 százalékra is feltornázhatja részesedését az EU földgázbeszállítójaként. Ezt az esélyt erősítette, hogy 2006-ban karnyújtásnyira volt attól, hogy megjelenjen Nagy-Britanniában a szigetország egyik legnagyobb gázszolgáltatójának tulajdonosaként. A Centrica megvásárlásának azonban a Gazprom túl korán örült, az akció a brit kormány beavatkozásán végül megbukott.

De a fiaskó az épülő Északi és a reménybeli Déli Áramlat fényében csak múló bosszúság volt.

A Déli Áramlat építésének kezdete azonban húzódott – eredetileg 2013-ban már be is indult volna a szállítás –, ahogy beütött a válság, úgy csökkentek a kőolajárak, és visszaesett hét százalékkal az orosz GDP. Ez is jelezte, hogy energiahordozók exportjára épülő orosz gazdasági sikert tévedés gazdasági modellnek nevezni, hiszen a növekedés – amely most ismét megtorpanni látszik – csupán a földgáz és a kőolaj világpiaci árának emelkedésén alapult.

Budapest ütemet tévesztett

Nem sikerült a harmadik energiacsomagot sem megkerülnie Moszkvának. A Kreml szerint az energiapiac teljes liberalizálásának előírásait kifejezetten a Gazprom ellen találták ki, előírva, hogy a termelés és a gázvezetékek nem lehetnek egy cég kezében. Putyin ugyan lobbizott azért, hogy az EU belső energiapiacát érintő liberalizáció csak az orosz földgázt szállító csövek végétől legyen érvényes, ezt azonban nem sikerült kialkudnia.

Végképp lehetetlenné ez az ukrajnai válsággal és a Krím elcsatolásával vált, amikor már a politikai viszony sem tett volna lehetővé egy ilyen megállapodást.

Az EU-ban utolsóként a Fidesz tartott ki a Déli Áramlat mellett. Októberben Rogán Antal kezdeményezésére fogadtak el egy törvénymódosítást, amely lehetővé tette, hogy a Gazprommal közösen mindenképpen megkezdődhessen  a vezeték magyar szakaszának építése. Egy hónappal később pedig Szijjártó Péter szólt az Fidesz által egykor üldözött projekt érdekében: a külügyi és külgazdasági miniszter Belgrádban járva november 20-án arra szólította fel Brüsszelt, hogy újítsa fel a párbeszédet Moszkvával, hogy „a Magyarország energiabiztonságát erősítő gázvezeték” összhangba kerülhessen a harmadik energiacsomaggal.

Versenyfutás Ankaráért

A térképre nézve azonban világos volt, hogy a vezeték életben tartása nem Magyarországon fog múlni. Brüsszelnek elég volt Bulgáriát meggyőznie ahhoz, hogy a vezeték terve zátonyra fusson. (Igaz, Szófia 2009-ben egyszer már kifarolt az orosz egyezségből, hogy 2010-ben visszatáncoljon a Déli Áramlathoz.)

Mostanra a Fekete-tengerre megálmodott Nabucco és Déli Áramlat helyett Törökország lett a küzdelem terepe: itt futhat a Transzanatóliai gázvezeték (TANAP), amely Azerbajdzsánból juttatná el a földgázt a törökökön keresztül az EU-ba.

Eközben Putyin is azt jelentette be, hogy Törökország irányába fogják bővíteni a szállítási kapacitást, hogy biztosíthassák az európai szállítást egy olyan útvonalon, amely elkerüli Ukrajnát. A Kék Áramlat mellett futó új vezeték kapacitását 63 milliárd köbméteresre tervezik. Ez és az Északi Áramlat, valamint a belarusz vezetékek elegendők lesznek Ukrajna kiiktatására az orosz gázszállításból.

Nyert itt valaki?

Oroszország az elmúlt 15 évben a nagy beruházások ellenére nem növelte látványosan gázbeszállítói pozícióit az EU-ban, amely továbbra is egyetlen nagy felvásárlója – lenne, ha az EU egyként tárgyalna a gázimportról.

Egyáltalán nem biztos, hogy a drága projektet feladva rosszul jár, hiszen így energia szabadul fel a kínai gázszállítás magvalósítására. Igaz, ez sok buktatót rejt magában a kínai szénkészletek és a közép-ázsiai beszállítók miatt. Hosszú távon azonban az EU rosszul járhat, ha az Oroszországgal szemben meglévő eddigi, szinte kizárólagos felvásárlói pozícióit az energiaéhes Kína meg tudja ingatni.

A legnagyobb nyertes Törökország lehet, amely egyszerre vált a Nabucco és a Déli Áramlat helyett megépítendő vezetékek lehetséges helyszínévé.

És jól járhat Moszkvával geopolitikai játszmát vívó Egyesült Államok, amely erősítheti befolyását Ukrajnában, és hosszú távon akár piacot szerezhet Európában az amerikai palagáznak – amikor ismét szárnyalni fog az energiahordozó ára.

És hogy Magyarország nyert-e? Annyiban jól jártunk, hogy eggyel kevesebb konfliktusunk lesz Brüsszellel, és megszabadulhatunk egy 600 millió eurós beruházástól – ennyibe kerülhetett volna a gázvezeték magyarországi szakasza –, amire az állam minden bizonnyal az oroszoktól vett volna fel kölcsönt.

Orbán Viktor viszont a döntéssel elég nagy pofont kapott, hiszen az utolsó pillanatig kiálltunk a Déli Áramlat megépítése mellett, és ezt még évekig a fejére fogják olvasni az őt bírálók.