Begyújtották a brexitrakétákat, megrettent a brit gazdaság

Az idei második negyedévben meglepetésre 2012 óta először csökkent a brit gazdaság teljesítménye, az előző negyedévhez hasonlítva 0,2 százalékkal lett kisebb a bruttó össztermék, azaz a GDP; eközben a font árfolyama többéves mélypontra esett, és 2016 óta nagyjából 20 százalékot vesztett értékéből a dollárral szemben. Az infláció várakozásokon felüli, szerdára pedig már a kötvénypiacról is baljós jelek érkeztek: a befektetők nagyobb hozamot követeltek a rövid lejáratú, mint a hosszú lejáratú brit papírokért. Ez a recessziós várakozások jele, a befektetők arra számítanak, hogy hosszabb távon rosszabbul fog teljesíteni a gazdaság. De nemcsak a piacok, az átlagemberek sem voltak ilyen pesszimisták a jövővel kapcsolatban 2013 óta.

Bár a gazdasági gyengélkedéssel az Egyesült Királyság nincs egyedül (a német GDP negyedéves alapon 0,1 százalékkal csökkent, az eurózónáé mindössze 0,2 százalékkal nőtt csak; az amerikai kötvényhozamok a brithez hasonlóan kifordultak magukból), a britek magasabbról estek mélyebbre: a válság óta rendre a leggyorsabban növekedtek a nagy uniós gazdaságok közül, az előző negyedévben még meglepően jól ment a szekér, ám a lendület most megtört. Ebben természetesen benne van, hogy a briteket (más fejlett országokhoz hasonlóan) visszahúzza Donald Trump amerikai elnök kereskedelmi háborúja és a nyugat-európai (és a világgazdasági) növekedés általános visszaesése is.  

Míg elődje ha nem is túl sikeresen, de mindig is valamiféle kompromisszumos brexitre törekedett, Johnson elkötelezett brexitpártiként azt hangoztatja, akár lesz megállapodás, akár nem, október 31-e után Nagy-Britannia nem lesz része az Európai Uniónak. Ez azért politikailag nem ilyen egyszerű, hiszen ezt elvben a parlamentnek is szentesítenie kellene, és korábban a törvényhozás elvetette a megállapodás nélküli kilépést (bár gyakorlatilag minden más opciót is).

A piacok szerint viszont Johnson nem blöfföl, és a gazdasági döntéshozók emiatt aztán furcsa, bár logikus lépésekkel próbálnak készülni a legrosszabb forgatókönyvre, hullámvasútra ültetve ezzel a brit növekedési adatokat. És a konzervatív brexitpártiak hiába ígérik, Szingapúrt varázsolnak Nagy-Britanniából, ezt a jelek szerint nem sokan hiszik el nekik.

Hullámvasút

Az év elején még úgy volt, hogy a britek március 29-én kilépnek az unióból, viszont az nem nagyon látszott, hogy ezt hogyan és milyen feltételek mellett tennék meg, miután a parlament és a kormány hónapokon keresztül hadakozott egymással (és a parlament saját magával is) a kilépés pontos módján (végül pont ezen viták miatt októberig el is halasztották a brexitet). Egy rendezetlen, megállapodás nélküli kilépés rövid távon elég komoly logisztikai problémát okozna, hiszen ez esetben egyik napról a másikra visszaállna a határ az Egyesült Királyság és Európa között, és az eddig teljesen szabadon mozgó termékeket el kellene kezdeni vámolni, és az eddigieknél szigorúbban adminisztrálni és ellenőrizni. Ez ipari lobbik szerint

Emiatt a vállalatok és a fogyasztók az év elején felkészültek a legrosszabbra: az emberek elkezdtek betárazni egyes alapvető termékekből, a gyárak pedig próbáltak annyit termelni és értékesíteni a tervezett kilépési dátum előtt, amennyit csak tudtak, készülve az esetleges logisztikai káoszra. Ez pedig kisebb hullámvasútra ültette a brit GDP-t: az év elején meglepően erős teljesítményt produkált a gazdaság, miután a gyárak sokat termeltek és az emberek betáraztak, aztán a második negyedévben visszaesett az aktivitás, miután kiderült, hogy a nagy készülődés egyelőre szükségtelen volt. (Ez bizonyos részben a kontinentális adatok gyengeségét is magyarázza, főleg a brit exportnak kitett németek esetében.)

A lényeg azonban az egyelőre szón van: ahogy egyre egyértelműbb, hogy Boris Johnson kormányfő (retorikailag legalábbis) egyáltalán nem fél belevinni az országát egy rendezetlen kilépésbe, a következő negyedév adatai vélhetően ismét javulni fognak, hiszen újraindulhat a várt káosz előtti betárazás (egy friss felmérés szerint a britek nagyrészt gyógyszerből és élelmiszerből spájzolnak). Ha pedig így megy tovább, a negyedik negyedévben, főleg a rendezetlen brexit bekövetkezése esetén, ismét reális egy visszaesés.

Az ingadozások társadalmi hatása mindazonáltal egyelőre elég mérsékelt: a rossz GDP adat dacára a béremelkedés üteme 2008 óta az idén nyáron volt leggyorsabb (éves szinten 3,9 százalékkal nőttek), a munkanélküliség az 1970-es évek óta nem volt ilyen alacsony (csupán 3,8 százalék. Ezt a konzervatív kormányoldal a brexit utáni Kánaán előszelének tartja, egyes közgazdászok ugyanakkor attól tartanak, hogy innen lefelé vezet az út: a pesszimista elképzelés szerint a magas foglalkoztatottság és béremelkedés oka, hogy a cégek a brexit okozta bizonytalanság miatt, az uniós piacról való kiszorulás lehetőségétől tartva elhalasztották a drágább beruházásaikat (a beruházások mértéke tavaly például mind a négy negyedévben csökkent); és kisebb kockázatot vállalva, a technológiai fejlesztések helyett munkások számának növelésével próbálták növelni a termelést a brexit előtti időszakban. Ha ez az elmélet a helyes, akkor a foglalkoztatási adatok fenntarthatatlanok a kilépés utáni időszakban. 

No deal, no problem?

A rendezetlen, no-deal brexit esetén az uniós kereskedelmi szabályok és más gazdasági rendelkezések azonnal, átmeneti időszak nélkül érvényüket vesztik, az EU és Nagy-Britannia közötti gazdasági összefonódás egyik napról a másikra megszűnik. Így az Egyesült Királyság kénytelen lesz a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályai szerint kereskedni az EU-val és a világ többi országával, ami jelentős változást jelent a korábbiakhoz képest.

Ma a britek az EU tagjaként vámmentesen, közös termékszabványok és nagyban harmonizált üzleti szabályozás mellett, ebből fakadóan minimális pénzbeli és adminisztrációs költségek mellett kereskednek az uniós országokkal. A WTO-szabályok viszont ennél jóval lazábbak: bár a szervezetet az anti- és alterglobalisták szeretik valamiféle mindent elsöprő globalizációs úthengerként beállítani, valójában a 2019-es világgazdasági viszonyok között a WTO rendszerében biztosított kereskedelmi szabadságok elég visszafogottak - pont ezért is köt manapság boldog és boldogtalan kisebb, de sokkal jelentősebb liberalizációt előíró kereskedelmi és befektetési egyezményeket. 

Ezt jelzi, hogy a WTO-szabályok életbe lépése esetén a brit uniós export 90 százaléka után átlagosan 4,3 százalékos vámot kell majd fizetniük, ahogy az uniós import után (a brit kormány által közzétett, tervezett vámtarifa-táblázat alapján) átlagosan 5,7 százalékot kell majd leszurkolni. Más szóval a brit exportőrök számára drágább lenne az uniós kivitel, a brit importőrök, és ebből fakadóan a fogyasztók számára pedig drágább lesz az uniós behozatal. Miután a brit behozatal 53, a kivitel 44 százaléka az EU-val bonyolódik, ez a pár százalékos áremelkedés is éreztetni fogja hatását. 

Tovább bonyolítja a helyzetet az uniós termékszabványok és egyéb üzleti szabályozások esetleges feladása, illetve az ebből fakadó adminisztrációs teher: ahogy a kormány vállalkozásoknak kiadott tájékoztatása írja, e téren “azonnali változások” jönnek a kilépés után. Már önmagában a vámok helyreállítása is növeli az adminisztrációt, hiszen a vámügyintézés főleg a kis- és középvállalatok számára sok időt és energiát (vagy külső vámügynök megbízása esetén pénzt) fel tud őrölni. Egy tavalyi kormányzati jelentés szerint

Nem vámjellegű akadályok

Ehhez még hozzájön, hogy a brexitpárti konzervatívok egyik fő ígérete a szerintük túlzó és a vállalkozások kezét megkötő (az EU szerint a fogyasztókat és a vállalatok közötti fair versenyt védő) biztonsági, fogyasztóvédelmi, egészségügyi, üzleti, versenyjogi és egyéb szabályozások lebontása.

Ez odáig rendben van, ameddig ezek a cégek a belpiacra termelnek, azonban ha az EU-ba akarnak exportálni, akkor ugyanúgy be kell majd tartaniuk az EU-s szabályokat. A BBC azt írja, hogy ez rövid távon nem lesz probléma, miután nem életszerű, hogy az EU az egyik nap még ellenőrzés nélkül befogadja a brit árukat, a következő nap pedig azonnal elkezdje vizsgálni azokat a határon – bár azt is elismeri, hogy a kilépés után erre minden joga meglesz az uniónak. Hosszabb távon viszont hacsak az Egyesült Királyság európai kitettsége nem csökken, nehéz látni, hogy mindebből hogy profitálnak.

Az ilyen, nem vám jellegű akadályoknak nevezett szabályzásbeli eltérések egyébként leginkább a szolgáltatási szektort érinthetik, amely sokkal fontosabb része a brit gazdaságnak, mint az ipar, a GDP négyötödét adja. A britek nagyon jelentős szolgáltatás-exportőrök: London Európa legfőbb pénzügyi és vállalati központja, az Egyesült Királyságban a legnagyobb a pénzügyi szolgáltatások gazdaságon belüli aránya, de például a légi szolgáltatási iparban is harmadikok a világon.

Ezek közül mindkét szektor rosszul járna a rendezetlen kilépéssel: a pénzügyi cégek többé nem tudnának szabadon tevékenykedni az uniós piacon, csak uniós leányvállalat létrehozása után (nem véletlen, hogy az utóbbi három évben számos pénzügyi cég kezdte el Londonból a kontinensre telepíteni tevékenységük egy részét), a légi szolgáltatások terén pedig az unió semmilyen engedményeket nem biztosít a WTO-szabályok szerint, így például EU-n belüli járatokat sem üzemeltethetnek majd brit cégek.

De a dolog az unión kívüli kereskedelmet is érinti. Mivel az EU-ban a kereskedelem közösségi kompetencia, a harmadik országokkal kötött kereskedelmi szerződések uniós hatáskörbe tartoznak. Jelenleg az EU mintegy háromtucat nemzetközi kereskedelmi egyezménnyel bír, a brit kilépés esetén ezek érvényüket vesztik, tehát az Egyesült Királyságnak az EU szerződéses partnereivel (köztük például Kanadával vagy Japánnal) is az eddiginél rosszabb feltételek mellett kell majd kereskednie. Bár a brexitpártiak egyik fő érve, hogy London jobb szerződéseket tud majd kötni, mint Brüsszel, eddig az unió kereskedelmi partnereinek csak harmadával sikerült megállapodniuk arról, hogy a kilépés esetén is megmaradnak a korábbi szabályok. 

Nem tudják, mi lesz

Mindazonáltal ahogy az Economist nemrég írta, elég nehéz megjósolni a rendezetlen brexit pontos hatásait, és az elemzők között is éles nézeteltérések vannak a kérdésben.

• A brit költségvetési tanácsnak megfelelő Office for Budget Responsibility (OBR) szerint a rendezetlen kilépés recessziót hozna, ami hivatalosan két, egymást követő negyedévben való csökkenő gazdasági teljesítményt jelent;
• a holland Rabobank és a London School of Economics egyetem szerint a helyzet még a kormányzati becsléseknél is sokkal rosszabb lesz;
• az Oxford Economics elemzőház szerint “rossz lesz, de nem annyira, mint az OBR szerint”;
• egy másik elemzőház, a Capital Economics pedig azt írta, nem számítanak recesszióra a brexit után;
• miközben a brexitpárti jobbos Economists for Free Trade ( közgazdászok a szabadkereskedelemért) nevű csoport szerint kifejezetten javítani fogja a gazdaság teljesítményét a kilépés, mivel az Egyesült Királyság megszabadul majd a sok zavaró uniós szabályozástól, és szabadabban kereskedhet a világgal.

A nagy különbségek három dolog eltérő megítéléséből fakadnak. Ebből kettő a fent leírt vámtarifa-változások és a nem vámjellegű akadályok hatásának becsléséből fakad.

• Már a vámok hatása kapcsán sem egyértelmű a helyzet, ráadásul a dolog nagyon eltérő érint különböző szektorokat: a hústermékekre például 40 százalékos vámot kellene fizetni a WTO-szabályok alapján, ami kinyírná a walesi birkatenyésztést, az autóiparban sem lenne egyszerű a 10 százalékos vámmal, ugyanakkor a legtöbb szektorban a már-már elhanyagolható 0-3 százalék közötti vámteherrel kell számolni. 
• A nem vámjellegű akadályok mértékének pontos változása pedig eleve nem ismert, ezért itt végképp csak találgatni lehet.
• Tovább bonyolítja a dolgot, hogy míg a gazdasági integráció hatásainak relatíve jelentős irodalma van, addig a gazdasági integrációból való kilépés hatásairól alig tudunk valamit – részben mert a közgazdász-társadalom hagyományosan egyirányú utcaként tekintett az integrációra, másrészt mert eleve jóval kevesebb példa van ez utóbbira.
• Harmadrészt nehéz megbecsülni, hogy ezek a hatások hogyan gyűrűznek tovább a gazdaságba: egy klasszikus elmélet szerint a zártabb gazdaságszerkezet rontja az erőforrások elosztásának hatékonyságát és csökkenti a beáramló befektetéseket, így negatív hatással van a termelékenységre; magyarul visszafogja a gazdaságot.

Ezzel szemben a brexitpártiak, mint például a fent említett Economists for Free Trade szerint az Egyesült Királyság pont nem bezárkózik, hanem megnyílik a világ felé a brexittel, emiatt pedig pont hogy profitálni fog ezekből a gazdasági törvényszerűségekből. Sőt, szerintük a font gyengüléséből is külön profitálni fog az ország, a gyenge valuta ugyanis a klasszikus nézetek szerint olcsőbbá teszi az exportot – bár ezt az érvet nagyban aláássa, hogy az Egyesült Királyság többet importál, mint exportál, tehát a font gyengülése jobban fáj a fogyasztóknak, mint amennyit az exportőrök nyernek rajta.

A terv Szingapúr, a valóság Swindon

A jelek szerint utóbbiban hisz Boris Johnson is, aki konzervatív tanácsadóival egyfajta “nyugati Szingapúrt”, azaz egy radikálisan liberális, üzletbarát gazdaságpolitikát folytató országot akar faragni Nagy-Britanniából. Ezen elképzelés szerint az ország lebontja majd a fojtogató uniós szabályozásokat, megszabadul a magas vámoktól, ennek farvizén szuper kereskedelmi szerződéseket köt majd az EU-n kívüli világgal (hiszen a világgazdasági növekedés súlypontja ma már egyáltalán nem Európa, hanem Ázsia és Észak-Amerika), és a végén sokkal jobban jár az egésszel. Ennek kapcsán még az is felmerült konzervatív körökben, hogy a városállamhoz hasonlóan a brit kormány egyoldalúan eltörölje az összes importvámját a világgal szemben.

Mindazonáltal nem nehéz belátni, hogy hiába akar egy sor jobboldali vezető Szingapúrt faragni saját országából, ahogy Magyarország, úgy az Egyesült Királyság esetében is nehezen áll meg a párhuzam.

Szingapúr egy 5,5 milliós városállam, amely a világ legforgalmasabb kereskedelmi útvonalán fekszik (nagyrészt pont elhelyezkedésére alapozta prosperitását), nagyrészt abból él, hogy Ázsia kapujaként funkcionál a pénzügyi világ, és a világ kapujaként Ázsia számára, és része a két nagy térségbeli integrációs-szabadkereskedelmi egyezményeknek (a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének és a Csendes-óceáni Partnerségnek).

Ehhez képest London pont most teszi tönkre saját európai pénzügyi kapuszerepét, nem fekszik geopolitikailag fontos területen, az Egyesült Királyság 66 milliós lakosságát pedig nem lehet néhány nagyvállalati szolgáltatóközponttal eltartani, ahogy Szingapúrban (ahol a lakosság harmada eleve vendégmunkás).

A németeknek sem lenne jó

A brexitpárti konzervatívok (javarészt baloldali) bírálói pedig azt is felhozzák, hogy a szingapúri modell a gazdagoknak kedvez: napjaink egyik fő gazdaságpolitikai témája, hogy a globalizáció rengeteg vesztest is kitermel a fejlett világban; a baloldali ellenzék által a közszolgáltatások erős megvágása miatt amúgy is népnyúzónak tartott toryk jobbszárnyához tartozó brexitpártiak ezt figyelmen kívül hagyják, amikor a kilépés előnyeiről beszélnek.

Boris Johnsont gyakran hasonlítják Donald Trump amerikai elnökhöz, és abban biztosan megállja a helyét a párhuzam, hogy Johnson Trumphoz hasonlóan a globalizáció által hátrahagyott melósok kiábrándultságán (illetve az abból fakadó brexiten) keresztül kaparta be magát a hatalomba, miközben elképzelései pont ezt a réteget marginalizálnák tovább.

Közben a kormány ezerrel készül és milliárdokat költ a megállapodás nélküli kilépéssel kapcsolatos gondokra (a nagy brexitpárt Michael Gove személyében minisztert is kapott az ügy), a nukleáris fűtőanyag-kereskedelemtől a pénzmosáson át sima közúti szállítási problémák kezeléséig számos területen készülnek tervek és jogszabályok, megelőzendő a teljes fejetlenséget. Hogy rövid távon a kormány is tart a dologtól, azt jelzi, hogy a pénzügyminisztérium állítólag egy őszi gazdaságélénkítő csomagon is dolgozik.

De jelenlegi világgazdasági helyzetben nemcsak magukat fogják lábon lőni a britek egy megállapodás nélküli kilépéssel. Az utóbbi bő tíz évben Németország messze legfontosabb európai kereskedelmi partnerévé vált Nagy-Britannia, az eleve rettenetesen teljesítő német iparnak pedig újabb pofont adna, ha egy megállapodás nélküli brexit után nehezebben tudna exportálni a szigetországba. Boris Johnson is szereti felemlegetni, hogy Európa is rosszul járna, ha ismét elutasítaná a brit parlament által elvetett korábbi brexit-megállapodás újratárgyalását.

Ám a brexit folyamatát eddig sem a gazdasági racionalitás vezette, politikai szempontból pedig egyelőre egyik fél sem látszik engedni. Egyes találgatások szerint Johnson egy csavaros belpolitikai játszmát játszik, amelyben radikális tervét elkaszáltatja a parlamenttel, hogy aztán másokra tudjon mutogatni (ez elődje, Theresa May esetében elég rosszul sült el politikailag); miközben az EU-nak látszólag nincs kedve megtörni eddigi egységét az új kormányfő szeszélye miatt. Az, hogy erre a helyzetre mennyiben lesznek hatással a GDP-adatok és a kötvénypiaci jelzések, már a következő két és fél hónap zenéje, bár az eddigiek alapján nem tűnik valószínűnek a gazdasági racionalitás hirtelen felfedezése. 

Borítókép: Getty Images Hungary / Pool