Tízmilliárdok mentek a kukába

2012.06.13. 11:14 Módosítva: 2018.11.08. 11:54
Több mint tizenöt év alatt jutott el Magyarország oda, hogy kialakult egy több tízmilliárdos hulladékgazdálkodási iparág, fokozódó versennyel, emiatt jelentősen csökkenő árakkal, javuló hatékonysággal. Mindezt a kormány egy mozdulattal visszacsinálta: egy tavalyi törvénnyel megháromszorozta a terheket, államosította a szektort. Ezért idén kitüntetéseket is osztottak, holott végül a szemetet sem fogják hasznosítani.

Éles irányváltás történt ez év elején a hulladékgazdálkodásban: a kormány egy tavalyi törvénnyel saját kezébe vette az irányítást, azaz gyakorlatilag államosított egy 25 milliárd forintos iparágat, és egy lépésben a háromszorosára emelte a fizetendő díjakat.

A hulladékos szabályozások változása azt eredményezi, hogy most gyakolatilag szembemegyünk az unió gyakorlatával és irányelveivel, holott ez utóbbi betartásának elmaradásáért épp most terveznek megbüntetni minket napi 27 316 euróra (több mint 8 millió forintra). Az iparági szereplők szerint katasztrofális a helyzet, a káoszért a kormányzati szabályozást hibáztatják, amely a környezetvédelemre hivatkozva a költségvetési bevételt próbálja maximalizálni.

szel4

Nem szemét

A hulladékgazdálkodás a környezetvédelem egyik legfontosabb területe, amellyel nemcsak azért érdemes foglakozni, mert jelentős szerepe van az életminőség és a környezeti elemek minőségének védelmében, hanem azért is, mert a gazdasági hatékonyságot is jelentősen befolyásolhatja. Az újrahasznosítható hulladékok ugyanis piaci értékkel és így piaci árral rendelkező termékek. Jelenleg több úgynevezett anyagáram is önnfenntartó – azaz tisztán piaci viszonyok mellett is megérné újrahasznosítani –, és a technológiai fejlődéssel ez a kör a folyamatosan bővül.

Hatalmas pénz

A hulladékkezelési és újrafeldolgozási iparágak 2008-ban 145 milliárd eurós forgalmat generáltak az EU-ban, és mintegy kétmillió főt foglalkoztattak. Az uniós hulladékpolitikának való teljes körű megfelelés további 400 000 munkahelyet hozna létre az EU-n belül, és további 42 milliárd eurónyi éves forgalmat generálna a várakozások szerint.

Az újrahasznosítható hulladékokat a lehető leghatékonyabban összegyűjtik – persze úgy, hogy a begyűjtés ne legyen szennyezőbb vagy drágább, mint a beszedhető anyag –, majd ezeket típusonként egységes csomagokba rendezve elszállítják oda, ahol azt fel tudják használni nyersanyagként.

Az állam szerepe ebben a rendszerben elvileg az, hogy olyan szabályozást alkosson, amely a potenciális hulladékok gyártóit a minél inkább környezetbarát megoldásokra ösztönzi a lehető legolcsóbban (különben versenyhátrányba kerülnének a hazai cégek, és a fogyasztóknak is indokolatlanul megdrágulnának bizonyos termékek). A múlt év végéig több-kevesebb sikerrel ebbe az irányba tartott a hazai szabályozás.

A rendszerváltás után nem sokkal merült fel először itthon, hogy a gyártó felelőssége ne csak a termékei működésére vonatkozzon, hanem a feldolgozására vagy újrahasznosítására is, azaz a termék teljes élettartamára. Ha ennek a költsége beépül a termék árába, az annál jobb, hiszen így a fogyasztók is a teljes költséggel találkoznak. Így a környezetbarát termékek előnybe kerülnek, a korábban potenciálisan olcsóbb, de a szennyezés miatt a társadalom számára összességében drágább árucikkekkel szemben.

Nem mindenre

A cipőtől a mágnestábláig minden termékre meg lehetne szabni egy újrahasznosítási mértéket és folyamatot, azonban ez a termékek különbözősége miatt a gyakorlatban nem kivitelezhető. A világon mindenhol ezért kiválasztják a legjelentősebb úgynevezett termékáramokat, és azokat szabályozzák. Magyarországon az 1995. évi LVI. törvény alapján termékdíjköteles termék volt (a termékdíjat az itt forgalomba került, itt hulladékká vált termékek után kellett fizetni):

  • az egyéb kőolajtermék,
  • a gumiabroncs,
  • a hűtőközeg,
  • a csomagolás,
  • az akkumulátor,
  • az információhordozó papírok közül a reklámhordozó papír,
  • az elektromos és elektronikai berendezés.

Az 1995-ös első termékdíjtörvény ezt kezelte volna, de a termékdíjból lényegében egy új adó lett. A gyártók termékenként befizettek egy összeget, az állam pedig vállalta, hogy a pénz egy részét környezetvédelemre fordítja (bizonyos kiválasztott hulladékgyűjtőktől, hasznosítóktól vett cserébe szolgáltatásokat). Érthető, hogy ez senkit nem ösztönzött a környezettudatosabb működésre, ráadásául döntően más jellegű célokra költötte a büdzsé a bevételeket.

Ez ennek ellenére 2003-ig megmaradt, de akkor, az uniós csatlakozásunk küszöbén változtatni a kellett a rendszeren. Az unióban ugyanis egyrészt a környezetvédelmi célokra beszedett adókat illik arra is költeni, másrészt a nem mindenkinek egyenlően visszaosztott hányad tiltott állami támogatásnak minősült volna. Ráadásul az újrahasznosítható hulladéknak szerte Európában működő piaca van.

szel3

Gyártói felelősség és fokozódó verseny

A 2003-as változtatással a termékdíj gyakorlatilag átalakult egy utólagos büntetéssé, amit azok fizettek, akik nem teljesítik az emlegetett gyártói felelősséggel kapcsolatos elvárásokat. A kibocsátók létrehozhattak koordináló szervezeteket, amelyek a kibocsátók által fizetetett termékdíj jellemzően feléért megszervezték az előírt hulladékmennyiségek begyűjtését és hasznosítását. A kibocsátó fizetett a koordináló szervezetnek piaci alapon, a koordináló szervezet fizetett a hulladékkezelőnek szintén, így az állam egyetlen forint hozzáadása nélkül teljesítette a hasznosítási kötelezettségeket. Ez a  rendszer sem működött tökéletesen, elsősorban néhány versenytorzító szabály fennmaradása miatt, de minden korábbinál ígéretesebb irányba alakult.

Ez már lényegében az európai modell volt, az unió 27 országából 25-ben ilyen jellegű rendszer működik most is (mindezek mellett a cégek saját maguk is újrahasznosíthatták a saját hulladékaikat). A modell azért volt előnyösebb, mert a gyártók egyrészt tervezni tudtak ezzel a költséggel, akár már az új termékek kialakításától. Másrészt érdekeltek abban, hogy minél kevesebb hulladékot gyártsanak, illetve a koordináló cégeken keresztül abban is, hogy a lehető leghatékonyabban hasznosítsák ezeket. Az összegyűjtött mennyiség fokozatosan növekedett, miközben a díjak a koordinálók közti verseny hatására csökkentek, az egyik koordináló szervezet vezetője szerint 2008-2010 között mintegy 20 százalékos mértékben.

Add ide, majd apu megoldja!

Ez a rendszer 2011 végéig működött. Majd 180 fokos fordulat történt azzal, hogy a kormány rohamléptekben államosította az egész iparágat. Egyrészt a korábbi, szankciószerű termékdíjak mindenkinek kötelezően fizetendővé váltak és jelentősen, nagyjából 30 százalékkal meg is emelték őket.

Másrészt a vállalatoknak megtiltották, hogy saját maguk hasznosítsák a hulladékot, és a korábbi koordináló szervezeteket is megszüntették, a helyükre pedig létrehoztak egy nagy állami koordinálót, az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökséget (OHÜ). A hulladéktermelő cégek összesített terhei minden tételt figyelembe véve így csaknem háromszorosára nőttek.

Néhány termékdíj tétel (gyártókra, Ft/kg) Régi Hatályos Növekedés
Műanyag  28 42 50,00%
Társított (kivéve italkarton)  44 50 13,64%
Rétegezett italkarton  22 28 27,27%
Fém  13 20 53,85%
Papír, fa, textil  16 20 25,00%
Üveg  6 17 183,33%
Egyéb  44 50 13,64%

(Forrás: RSM-DTM)

Az OHÜ-nek lenne az a feladata, hogy megszervezze az országban a teljes hulladékkezelést. Erre azonban nincs kapacitása, ezért pályázati rendszerben hirdeti meg az elvégzendő feladatokat terméktípusonként. Ezzel az a probléma, hogy a közbeszerzési rendszer az iparági jellemzők miatt további komoly torzításokat fog vinni a rendszerbe.

A cégek eltérő kapacitásai miatt így ugyanis – mivel termékenként egyben pályáztatják meg a teljes hazai szükségletet –, össze kell állniuk az egymást jól ismerő vállalatok döntő többségének. Ami viszont azt eredményezheti, hogy nem lesz verseny, a közös induló pályázók olyan árat mondhatnak, amit nem szégyellnek, és nő a korrupció kockázata is (aki pedig kimarad az állami bizniszből, az lehúzhatja a rolót). Az OHÜ kapacitáskorlátai miatt elképzelhetetlen, hogy rengeteg kisebb pályázatot írjanak ki, vagyis gyakorlatilag egyszerre törölték el az iparági versenyt és a gyártói felelősséget is.

A hatékonyság elfogadhatatlan

A motiváció végig egyértelmű volt, nem is takargatták, hogy a kormány jelentős bevételeket akar kicsikarni ezen címszó alatt – Illés Zoltán államtitkár szerint egyenesen elfogadhatatlan volt, hogy a koordinálók a kormány által meghatározott díj töredékéért is végre tudták hajtani a feladatokat. Illés eltökéltségét jelzi, hogy eredeti tervei szerint a korábban befolyt 20-25 milliárd forint helyett első felindulásában 108 milliárd forintot szeretett volna beszedni.

„A magyarországi hulladékgazdálkodásban nincs semmiféle ésszerű gátja a koordinátorok tevékenységének, ami korlátlan árversenyhez vezetett, ez pedig tulajdonképpen elvonja a forrásokat a feladatok megoldásától, és veszélyezteti az EU által előírt teljesítést” – indokolta meglepően őszintén a fideszes Sebestyén László is a változtatást.

Pénzt, sok pénzt

Végül némi ötletelés után a Vidékfejlesztési Minisztérium megállapodott a beszedendő 60 milliárd forintban, de csak 23,5 milliárdból gondolják megoldani az ország hulladékainak kezelését. A környezetvédelmi termékdíjból befolyó maradék 36,5 milliárd forint pedig környezetvédelem helyett a központi költségvetésbe megy, hiszen ahogy Illés Zoltán felismerte, a kormánynak másra is jól jön a pénz. Jövőre 85 milliárdra emelnék az elvárt bevételt, persze ez még ugyanúgy változhat, mint az idei nekifutáskor.

A gyártók szerint az áremelkedés nehezen elkerülhető, hiszen nekik mindenképp fizetniük kell, és a drasztikusan megnövekedett terheket biztosan nem tudják majd lenyelni – így végső soron a fogyasztók fogják kifizetni ennek a speciális adónak a jó részét. A vállalatoknak emellett a termékdíj eddig egy tervezhető költség volt, és minden forintról látták, hová megy. Most egy tervezhetetlen adóvá alakult, legalábbis az eddigi tapasztalatok alapján egy bizonytalan alkudozás és a költségvetés szorításától függ majd az évenkénti mértéke.

Végrehajthatatlan adminisztrációval

Az átalakítás mellékes céljaként a kormány megjelölte az adminisztráció csökkentését is. Csakhogy épp ezzel ellentétes a gyakorlat. Eddig a hulladékoknál értékben meghatározó arányt kitevő csomagolásoknál az a csomagolást végző cég volt a felelős a hulladékért, aki befolyásolni tudja az elkészült terméket. Tehát mondjuk a kólagyártó fizetett az üdítői palackozása után.

Ez évtől a csomagolóanyag gyártója a kötelezett minden csomagolásként eladott anyaga után. Példánkban a kólagyártó helyett az üveggyár és a műanyaggyár fog fizetni. Ezzel nem csak az a baj, hogy nekik elenyésző a ráhatásuk a végső termékre, de mondjuk egy fóliagyár elképesztően nehezen fogja tudni eldönteni, hogy az eladott fóliái közül mennyit használtak utána csomagolásként, mennyit építkezésekhez, fóliasátorhoz vagy bármi egyébhez.

„Ilyen szabály sehol sincs az unióban, de nem véletlenül, mert ezzel a becsületesen működni kívánó cégek adminisztrációs terhei óriásit nőnek, de a keletkező jogbizonytalanság miatt még így sem lehetnek biztosak a dolgukban” – véli egy iparági szereplő. Ezt a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége is így gondolja, a környezetvédelemért is felelős Vidékfejleszési Minisztérium viszont inkább úgy értelmezi, hogy most lett csak igazán átlátható és optimális minden érintett számára a rendszer, hiszen lecsaptak a „termékek forrására”.

Persze egy, a törvényalkotást megelőző szakmai egyeztetésen a triviális hibák talán megelőzhetők lettek volna. Azonban az érdemi szakmai konzultáció elmaradt, ami nem véletlen: a termékdíjtörvény a bevett módszerrel önálló képviselői indítványként ment át. Ilyenkor nem szükséges egyeztetni az érintett csoportok képviselőivel, az ágazati szereplők pedig hiába jelezték, hogy az egész törvény millió sebből vérzik.

És még csak el sem végzik

Az új hulladékgazdálkodás nemcsak rendszerként rossz, hanem a működésével is problémák vannak. Az OHÜ-nek tavaly szeptemberben kellett volna megalakulnia és elkezdenie a pályáztatást, azonban csak idén januárban indultak el. Akkor is csupán a teljes hasznosítandó hulladék mintegy 30 százalékát kitevő lakossági hulladék hasznosítására kezdtek el szerződni, méghozzá pályázat nélkül. A döntő többséget jelentő ipari gyűjtésre az első pár pályázatot csak áprilisban jelentették be.

Az eddig megjelent pályázati kiírásban önmagában is megdöbbentő, hogy elvileg a teljes 2012-es évre lehet közbeszerzés alapján pályázni májusban visszamenőlegesen – az akár milliárdos pályázatokat egy gmail-es címre leadva –, ami nemcsak az uniós előírások, hanem a közbeszerzési szabályozás szempontjából is erősen aggályos.

Ha pedig májusban nincs kiírva egy közbeszerzés – aminek a legoptimistább átfutási ideje is három hónap –, akkor gyakorlatilag kiesik egy fél év. Valószínűsíthető, hogy idén a közelében sem leszünk a korábbi hasznosítási szinteknek, pláne az EU elvárásainak. Arról nem is beszélve, hogy várhatóan közben az iparági szereplők egy része könnyen becsődölhet egy egyéves bevételkieséstől.

Katasztrofális ez így

A cégek egy része ilyenkor is gyűjti a hulladékot, csak mivel nem kap rá támogatást, jó néhány terméknél ezt kiadós veszteséggel teszik. Év eleje óta csak a nagyobb keletkezési helyekről van visszagyűjtés, a kisebb boltok, üzemek újrahasznosítható hulladékai mennek a kukába, azaz a szeméttelepre.

„Katasztrofális a rendszer, leginkább a hozzá nem értés miatt” – értékelte az OHÜ eddigi működését egy hulladékkezelő üzem vezetője. A törvényben ráadásul egyáltalán nincs az OHÜ-re vonatkozó szankció, így ha nem csinálnak semmit, akkor minden hasznosítási kötelezettség elvileg visszaszáll a gyártókra, azaz a gyártói felelősség kötelezettségét az OHÜ formálisan sem vállalta át.

Megbecsült szakértők

A kormány mindezek ellenére különösen jó teljesítménynek ítélhette az új szabályozást, hiszen a megalkotóját, Vámosi Oszkárt először kinevezték az OHÜ vezetőjévé, majd a szabályozás kidolgozásáért nem sokkal rá úgy adtak neki Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, hogy alig írtak ki még pályázatot, azaz nem lehetett működés közben látni a rendszert. Sőt, még most sem lehet látni.

Vámosi még az Imsys tanácsadócég ügyvezetőjeként dolgozott az új termékdíjtörvényen, ennek a cégnek a tulajdonosa, Varga József is ugyanúgy megkapta ezt az érdemkeresztet, szintén a szabályozás kidolgozásáért. Benne egyébként régi emberét üdvözölhette a kormány, hiszen amikor 2010-ben államosították a MAL Zrt.-t, Vargát is betették a milliárdos vállalat vezetésébe.

Az viszont önmagában is kevéssé tekinthető elegáns húzásnak, hogy Vámosi az OHÜ frissen beiktatott vezetőjeként első szerződései közt megbízta volt cégét, az Imsyst, hogy 7,5 millió forintért adjon tanácsot az újnak. Iparági forrásaink nem tudnak olyan tevékenységről, amit csak az Imsys tudna vállalni az országban.

Előre a múltba

Az nem újdonság, hogy a kormány a környezetvédelemre inkább bevételforrásként tekint, de arra senki nem számított, hogy az EU-s gyakorlattal szembemenve egy teljes versenyző iparágat államosítanak a költségvetés érdekében. De ebből a szempontból nincs is hiba a számításban, egy bevallottan 23,5 milliárd forintba kerülő tevékenységre 60 milliárdot szednek be, úgy, hogy jövőre már 85 milliárdot gondoltak.

Valószínűleg inkább az óriásbevételért szórta az állam a kitüntetéseket, mivel cserébe a vállalatokról újra lekerült a gyártói felelősség, sőt értelmetlen próbálkozniuk is a korábbiaknál hatékonyabb hulladékkezeléssel. A jelentősen megnövekedett és tervezhetetlen termékdíjakat végső soron a fogyasztók fogják megfizetni, a megszűnő magyar hulladékgazdálkodó vállalatoknak pedig a dolgozói kerülnek az utcára. Az egyik legfontosabb szegmensben komoly jogbizonytalanság jött létre, ráadásul biztos, hogy a kitűzött hulladékhasznosítási szinteket sem fogjuk hozni, várhatóan később is csak jóval drágábban, és addig is büntet minket az EU. Összességében jelentős konfliktusok és költségek árán, de sikerült visszajutnunk az 1996-os szintre.