A hulladékpiac totális államosításában gondolkozik az ITM

DSOKI20190206013
2020.06.05. 13:21
Elképesztő erőfeszítések árán, de az elmúlt évtizedben sikerült megoldanunk, hogy a magyar hulladékgazdálkodás egyszerre legyen lényegesen drágább és lényegesen kevésbé hatékony. Egy uniós szabály miatt azonban belátható időn belül biztosan át kell alakítani a magyar rendszert, itt nem tekinthetünk tovább bevételi forrásként a környezetvédelemre. Igen ám, de nekünk ott van még a rezsicsökkentés is, a lakosság továbbra sem találkozhat a tényleges árakkal. Erre most a teljes államosítás az ITM ötlete, megszüntetnék a versenyt, és a kaszinókhoz hasonló, hosszú távú koncessziókkal hoznának lokális monopolhelyzetbe területenként egy-egy kiválasztott hulladékos céget. Akik ehhez még a betétdíjas rendszer haszonélvezői is lehetnek. A kormány még nem tárgyalta az előterjesztéseket, ezért azok nem számítanak a kabinet álláspontjának.

Ha meg akarjuk érteni az egyre súlyosbodó hulladékos problémáinkat és az erre kitalált új minisztériumi terveket, akkor érdemes röviden végigvenni, hogyan jutottunk idáig. Most ugyanis új, májusi előterjesztések szivárogtak ki az Innovációs és Technológiai Minisztériumból (ITM), amik alapján mintha semmit nem tanultunk volna az eddigi kudarcokból.

Már a rendszerváltás után előkerült nálunk is a hulladékos rendszerek kiindulópontja, a kiterjesztett gyártói felelősség. Ez leegyszerűsítve arról szól, hogy a gyártó felelős a terméke teljes életciklusáért, beleértve az újrahasznosítását is. Erre jött létre az 1995-ös termékdíj, de ez igazából csak egy adó volt egyes környezetterhelő termékekre, és Horn Gyuláék az ebből befolyt pénznek csak egy részét költötték környezetvédelemre.

Az uniós csatlakozásunkra azonban ezt úgy alakítottuk át, hogy

a környezetvédelemre beszedett pénz arra is menjen,

illetve piaci versennyel is próbáltuk leszorítani az árakat, mivel az újrahasznosítható hulladékoknak működő piacuk van. Itt egyébként a közismertebb hulladékkategóriákra, a lakossági és ipari csomagolási hulladékokra érdemes gondolni, nem a veszélyes hulladékokra vagy egyebekre. A 2003-as változtatással a termékdíj gyakorlatilag utólagos büntetéssé alakult át, amit azok fizettek, akik nem teljesítik az emlegetett gyártói felelősséggel kapcsolatos elvárásokat.

A kibocsátók létrehozhattak koordináló szervezeteket, amelyek a kibocsátók által fizetett termékdíj jellemzően feléért megszervezték az előírt hulladékmennyiségek begyűjtését és hasznosítását. A kibocsátó fizetett a koordináló szervezetnek piaci alapon, a koordináló szervezet fizetett a hulladékkezelőnek szintén, így az állam egyetlen forint hozzáadása nélkül teljesítette a hasznosítási kötelezettségeket.

Így a gyártók is érdekeltek voltak abban, hogy minél hatékonyabb legyen az újrahasznosítás. Ez jó eredményeket is hozott, az összegyűjtött mennyiség fokozatosan növekedett, miközben a díjak a koordinálók közti verseny hatására csökkentek. A magyar hulladékipar 2012-ig így is működött, hasonlóan, mint az európai országok többségében.

Akkor azonban egy 180 fokos fordulattal elkezdtük államosítani a szektort, teljesen nyíltan vállalva, hogy visszatérünk az 1990-es évek szemléletéhez, és a környezetvédelem címszava alatt inkább újra csak több költségvetési bevételt szeretnénk. Itt olvashat erről részletesen.

Megemelték és kötelezővé tették újra a termékdíjat, megtiltották a cégeknek, hogy maguk hasznosítsák a hulladékukat, és a koordináló szervezeteket is felszámolták. Helyette egy nagy állami központ jött létre megszervezni hulladék gyűjtését és hasznosítását, az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség (OHÜ).

Ez botrányos színvonalon működött, de a fő célt elérte: az államhoz ömlött a pénz, hiszen egyből háromszor drágábban működött az egész iparág, mondjuk lényegesen rosszabb újrahasznosítási arányokkal. A bevételek és a kiadások szétváltak, a kormány azóta is évente dönt arról, hogy magukra a hulladékkezelési feladatokra mennyit szán.

Közben 2012-ben a közszolgáltatásnak számító lakossági szemétszállítást is államosítottuk, kirúgtuk a külföldieket, nonprofit önkormányzati cégeknek lett kötelező ezt végezniük. Csakhogy 2013-tól érkezett a rezsicsökkentés, azóta pedig a lakosság nem találkozhat a valódi árakkal.

A befagyasztott szemétszállítási díjak újabb különadók és folyamatosan növekvő költségek mellett viszont a csőd felé irányították a közszolgáltatókat, a vízközműveinkhez hasonlóan. Ehhez jött még, hogy az EU-s célok miatt 2015-től elkezdtek kiépülni a lakossági szelektív gyűjtési rendszerek, ami komoly extra feladatot hozott a közszolgáltatóknak.

Az OHÜ-t az állam sem tarthatta sikertörténetnek, mert a vezetőitől megváltak, a szervezetet pedig 2014-ben meg is szüntették. De az állami elképzelés hasonló maradt, ezért 2016-tól létrejött egy új, nagy, a közszolgáltatást koordináló szervezet, a Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt. (NHKV).

Ez az új holdingcég eldöntötte, hogy melyik területen ki lehet közszolgáltató, és átvette a közszolgáltatóktól átvette a lakossági szemétdíjak beszedését. Aztán a nagy állami tervező visszaosztotta volna az önkormányzati közszolgáltatóknak a pénzt, kinek-kinek szükségletei szerint.

Az már elején se volt világos, hogy mit oldana meg a még nagyobb központosítás és rugalmatlanság, itt még Tarlós István is nyíltan kiakadt a megvalósítás célja és módja ellen is. Ettől még bevezettük, csak szó szerint katasztrofális eredménnyel: a kukaholding a legalapvetőbb feladatait is nehezen tudta ellátni, a szemétszállítás időszakos leállása kézzelfogható problémává vált.

Az NHKV megjelenésével viszont elkerült a kukaholdingtól az ipari gyűjtés, amit nagyjából 750 cég végez nálunk egymással versenyezve. Ezek jellemzően magyar tulajdonú kkv-k, amik átlagosan kicsi, 4 százalékos nyereséggel működnek. Ők gyűjtik vissza az hasznosított hulladékok négyötödét, de értelemszerűen egyszerűbb helyzetben vannak, mint a rengeteg helyről kis mennyiséget gyűjtő közszolgáltatók. Az ipari gyűjtés először az agrárminisztériumnál landolt, aztán elvette tőlük az ITM 2018-ra.

Ez úgy zajlik, hogy egy éves kormányzati tervhez igazítva közbeszerzéseket írnak ki az egyes hulladékfajtákra. De itt is komoly csúszásokkal működik a rendszer, a 2019-es teljesítéseket idén még például nem sikerült teljesen kifizetni. Plusz ez a közbeszerzési terv és így a hasznosítási mennyiségek is leginkább attól függnek, hogy az az évi költségvetésből mennyit gondoltak erre a célra, ráadásul év közben is komolyan változhatnak. Ez extra bizonytalanságot visz a rendszerbe.

Most tehát úgy nézünk ki, hogy:

  • A teljesen legatyásodott, nonprofit, de lokális monopólium közszolgáltatók végzik leegyszerűsítve a lakossági szemétgyűjtést. Őket kvázi hatóságként engedélyezi, koordinálja és fizeti az NHKV.
  • A 750 piaci szereplő a vállalatoktól, egyéb szervezetektől gyűjti a hulladékot. Ők versenyeznek egymással, de az ITM közbeszerzéseiért.

Drága mulatság lett

A 2018 végi, átfogó ombudsmani jelentés is lényegében arra jutott, hogy a teljes hulladékgazdálkodásunkat sikerült az alapjaitól szétcsapni, a finanszírozástól a jogbiztonságon át az alapvető környezetvédelmi szempontokig rendszerszinten elfuserált szörnyeteget alkottunk.

Azt pedig nem igazán lehet tudni, hogy pontosan mennyibe kerül most az egész rendszer működtetése, mivel az NHKV beszámolói eddig nem feltétlenül tükrözték a valóságot. Azt lehet nagyjából tudni, hogy a szervezet árbevétele 80 milliárd forint körüli összeg, messze döntően a szemétdíjakból, ez pedig a rezsicsökkentés miatt nem is nagyon változhat. Az állam ettől még ad hoc módon gyakran megtolja pár tízmilliárddal őket, hogy ne omoljanak össze. (Azt érdemes észben tartani, hogy az OHÜ és az NHKV felállítására és nagyvonalú működtetésére eldobált tízmilliárdokból a teljes ipari gyűjtést több évig lehetett volna finanszírozni.  )

Az ITM szerint a mostani közszolgáltatási rendszer amortizációval és egyebekkel együtt évi 130-140 milliárdba kerülhet, azaz évi 50 milliárdot jó eséllyel ki kell rá fizetni. A jövő évi költségvetésben el is különítettünk 50 milliárd forintot az NHKV majdani támogatására.

A minisztériumi előterjesztés meg is jegyzi, hogy

Az ágazat összesített pénzügyi és gazdasági mutatói azt tükrözik, hogy a hulladékgazdálkodási közszolgáltatási rendszer átalakítása nem járt pozitív eredménnyel, ugyanis 2018-ban a közszolgáltatók és az NHKV .... összesített adatait figyelembe véve összesen 18,9 Mrd Ft veszteség keletkezett az ágazatban, míg az állami koordináció bevezetését megelőző 2015. évben a hulladékgazdálkodási közszolgáltatók veszteségének mértéke alig haladta meg az 1 Mrd Ft-ot.

A piaci szereplők kifizetése úgy megy, hogy termékdíjból az állam beszed több mint 85 milliárdot évente, majd a tényleges hulladékgyűjtést és feldolgozást megoldják kevesebb mint 15 milliárdból, nagyjából ennyire ír ki közbeszerzéseket az ITM. Az állam másik zsebébe tehát bőven ömlik a pénz.

Önmagában azzal nem szokott bajunk lenni, ha ugyanazt a feladatot sokkal drágábban, de rosszabbul oldjuk meg. A focitól a taxizáson át mondjuk a dohányipari húzásokig rengeteg területen vállalja ezt az áldozatot az ország, ha a nemzeti érdeknek mondott cél úgy kívánja. Itt pedig a már említett módon nyíltan is főként nagyobb költségvetési bevételt akart a kormány, nagyobb kézi irányítás mellett. Mindkettő sikerült is.

Annyi homokszem csúszott a gépezetbe, hogy valószínűleg nem ilyen szintű csődtömegnek gondolta a kormány se az OHÜ-t és az NHKV-t. Bár idővel kirúgták mind a két csapat teljes vezetését, a nyilvánosság előtt nagyon jó iránynak lett beállítva az átalakítás.

Balla György fideszes képviselő, a hulladékszállítási problémák áttekintésére alakult bizottság tagja másfél éve például elmondta, hogy rendszerszerű problémák biztosan nincsenek, megvédik a rezsicsökkentést, és nem engedik vissza versenyezni a „profitorientált külföldi vállalkozásokat”, amelyek idején „egekbe szöktek az árak, a profit nagy része pedig külföldre került”.

Szerinte egy lakásfelújításhoz hasonlóan 

van olyan helyzet, ami csúnyának látszik,

ám ez a később bekövetkező szép állapot előfeltétele. Hozzátette, hogy ettől még persze lehet, hogy kell még pluszpénzt adni a közszolgáltatásnak, de biztos nem olyan nagyságrendűt, mint az akkori 26,4 milliárdos gyorssegély. Annyiban igaza is lett, hogy az ITM szerint évente tényleg a duplája lenne indokolt.

A várt szép állapotot viszont már soha nem láthatjuk meg, ugyanis közbeszólt az EU. Igazából már két éve közbeszólt a hulladékokról szóló irányelv szigorításával, de ez csak most kezdett sürgőssé válni. Ez ugyanis kimondja, hogy nem lehet sima adót csinálni a kiterjesztett gyártói felelősségből: a gyártónak kell viselni a pénzügyi költségeket a hulladékkezelésért, de csak az indokolt költségekért.

Ezzel viszont ugrott a nagy 2012-es ötlet: az egész mostani termékdíj. Hiszen itt miután beszedték ezt a pénzt, megszűnik a gyártó felelőssége. Nekünk ráadásul külön kellemetlen, hogy megemelték a kötelező újrahasznosítási arányokat is, és ezeknek meg is kell felelni jórészt 2023-tól.

Mit is szoktunk ilyenkor csinálni?

Kényes helyzetben találta magát a kormány. Az annyi bajt okozó rezsicsökkentés érinthetetlen, a választók nem fizethetik ki a szemétdíjban a hulladékkezelés költségeit. A közszolgáltatók már most is le vannak rongyolódva, és számos hulladékáramnál elég rosszak az újrahasznosítási kilátásaink is.

Egy darabig ezért úgy is tűnt, hogy most visszajön egy piacibb koordináció, és most már tényleg megy a levesbe a közbeszerzéses finanszírozás és a gigászi állami a pénznyelő, az NHKV is. 2019-ben ugyanis az EU-s szabályozáson felbátorodva a gyártók előálltak egy piacibb rendszer tervével, ahol az állam a kézi vezérlés helyett csak a célok kijelölésével és a működés ellenőrzésével foglalkozik.

A javasolt EPR rendszer működési modellje
Fotó: csaosz.hu

Nyilván ebben elsőre a gyártók erős pozíciókat találtak ki maguknak a többi érintetthez képest, és nem is volt konszenzusos iparági javaslat, de az elmúlt 8 évhez képest a hatékonyság irányába fordította volna vissza a megfeneklett hulladékgazdálkodásunkat. Ezt elvileg sűrűn egyeztették az ITM-mel is, de év végére teljesen elhaltak a hírek ezzel kapcsolatban. A területért felelős ITM pedig sejtelmesen hallgatott.

Most egy kiszivárgott minisztériumi előterjesztésük alapján nem véletlenül, ők ugyanis másra jutottak. Egészen pontosan ugyanaz az ötletük, mint eddig:

még több, most már totális államosítás kell.

A terv fő része, hogy az eddig versenyző szeletét is államosítani kell hulladékpiacnak, és megszüntetni a versenyt. Megyékre vagy megyecsoportokra osztanák fel az országot, ahol rendre csak egy kiválasztott szereplő végezné monopóliumként a hulladékgazdálkodás legtöbb elemét a gyűjtéstől a hasznosítás előtti kezelésekig, értelemszerűen a közszolgáltatással együtt. A nagyjából 750 eddig versenyző iparági cég lényegében pedig mehet isten hírével.

A helyzetbe hozott cégeket – a trafikokhoz és a kaszinókhoz hasonlóan – koncessziók odaítélésével választaná ki az ITM minisztere. Első körben 15 éves koncessziókra lehetne pályázni, amik még az időtartam felével meghosszabbíthatók. De nem mindenkinek – akit ugyanis az állam „megbízható hulladékgazdálkodónak” minősít, azzal pályázat nélkül is rögtön szerződést köthetnének.

Ebben az előterjesztésben nem szerepel semmilyen részletesebb számítás (az Átlátszó kitette az ominózus előterjesztést, végig is olvashatja). Az az érvelés, hogy a piaci szereplőknél keletkezett némi profit, tehát ha a rezsicsökkentést muszáj tartani, akkor ennek elvételével lehet csökkenteni a közszolgáltatóknál keletkező veszteséget. Illetve még egy jelentős plusz bevételt terveznek még ide, de erről később lesz szó. Az új rendszerrel szerintük kilenc év alatt térülne meg az egész átalakítás.

A koncesszió tulajdonosa beszedhetné a rezsicsökkentett közszolgálati díjat, ezen felüli tevékenységeiért pedig hatósági árat szabna ki, amit a miniszter állapítana meg. Cserébe egy koncessziós díjat fizetne az államnak, aminek a minimumát szintén a miniszter jelölné meg.

Mintha az államosítás már eldőlt volna

„A Kormány programjának központi eleme a rezsicsökkentés vívmányainak megőrzése, amelyet a jelen előterjesztés támogat a hulladékgazdálkodás koncessziós rendszerű működtetése által. A Kormány részére 2019 decemberében előterjesztés készült a hulladékgazdálkodási közszolgáltatási stratégia irányait meghatározó döntésekről (a Hulladékgazdálkodási Stratégiát megalapozó előterjesztés). A jelenlegi előterjesztés az előterjesztéshez kapcsolódó 3036/2019. Korm. határozatban foglalt feladat teljesítését szolgálja." Ehhez még nem árthat tudni, hogy 3000-es jelölésűek a titkos kormányhatározatok.

Annyit tettek csak hozzá, hogy az EU-s célszámok teljesüléséhez valószínűleg uniós pénzre és magántőkére is szükség lesz. Illetve hogy lehet, hogy kell majd valami kártérítést fizetni a kiebrudalt cégeknek. És az EU meggyőzésére is fel kell készülni, hogy elhiggyék, hogy környezetvédelmi célok indokolják a kisajátítást.

Mivel ehhez kizárólag állam által végezhető tevékenységgé kell minősíteni a hulladékgazdálkodás ezen részeit, így az önkormányzatok ez irányú feladatai megszűnnének. Ezzel párhuzamosan minden hulladékgazdálkodási eszközüket és ingatlanjukat át kellene adniuk az államnak.

Jönne a betétdíj is

Emellé egy másik ITM-es előterjesztés újra nekifutna a betétdíj bevezetésének, lényegében a korábbi terveknek megfelelően, csak nem feltétlenül olyan durva számokkal. Illetve elsőre az üvegek, fém és műanyag palackok tartoznának ide, második körben már a dobozos üdítők dobozai is, távlati tervként pedig a használt sütőolaj is.

Itt először is a gyártóknak kellene fizetniük „egy nagyobb összegű” csatlakozási díjat, majd évente hozzájárulási díjat. Ebből állna fel egy állami monopólium, a Nemzeti Elszámolóház, ami koordinálná az egészet. 

Praktikusan úgy képzelték, hogy az ember a termékkel együtt kifizeti a visszaváltási díjat, de ezt utóbbit visszakapja, ha visszaviszi például a kólásdobozt. A kereskedőhöz kellene visszavinnie, aki egy high-tech automatával venné vissza tőlünk a dobozt. Ez leolvasná a termékre kötelezően rányomott visszaváltási kódot (digitális bélyeget), és a Nemzeti Elszámolóház nevében jóváírna nekünk a számlánkon vagy akár készpénzben is kiadná a betéti díjat.

A kereskedőknek kellene tárolni a hulladékot, amíg el nem viszi tőlük a közszolgáltató. Utóbbi pedig eladná vissza a gyártóknak, akiknek át kellene venniük ezeket a hulladékokat. A Nemzeti Elszámoló pedig esetleg felbérelhetne egy céget arra is, hogy tartsa rendben neki az automatákat. 

A betétdíj mértékét nem is adták meg, csak annyit jeleztek, hogy szerintük évente 3 milliárd forintot hagyna a közszolgáltatóknál, de a technikai-pénzügyi részleteken még dolgoznak. Az előbbi, koncessziós előterjesztésben viszont 65-70 milliárd forinttal számoltak, ennyi maradna összesen koncesszió tulajdonosánál pluszban, ha ő adhatja el a visszagyűjtött és kezelt betétdíjas termékeket a gyártóknak.

Mindkét új szabályozással eléggé sietnének, ugyanis az előterjesztő ITM már 2022 nyarán szeretné bevezetni ezeket. Ahhoz viszont elég sürgősen meg kéne szavaznia őket az Országgyűlésnek részletszabályokkal együtt, hogy legyen idő felkészülni is a komoly változtatásokra.

(Borítókép: A Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. Pusztazámori Regionális Hulladékkezelő Központja 2019. február 6-án. Fotó: MTI/Sóki Tamás)