A megye egyik legnagyobb városa lenne, ha kiszakadna Veszprémből

• Közel húszezer ember él a veszprémi Haszkovó-lakótelepen, nem hiába mondják rá, hogy város a városban. Idén negyven éve, hogy a mezőgazdasági területen felépített paneltömbökben átadták az utolsó lakást.
• A lakótelep több ezer embernek biztosított a korábbinál sokkal magasabb életszínvonalat, de a rendszerváltás utáni lakásprivatizáció miatt a területi egyenlőtlenségek megnőttek, a Haszkovó elszegényedett. Jelenleg is ez a város legértéktelenebb része.
• Veszprém önkormányzata az Európa Kulturális Fővárosa 2023 programsorozattal lehelne új életet a panelnegyedbe.

Egy, legfeljebb másfél perce fordultunk le a Haszkovó utcáról, elhaladunk két lépcsőház, egy kocsma és egy egészen furcsa, kirakattal is rendelkező tojásbolt mellett. A kirakat belül egyébként úgy néz ki, mintha egy óvodai húsvéti ünnepségre készítették volna a... hát, legyünk jóindulatúak, a nagycsoportosok. Sajnos a díszített tojások nézegetésére nincs időnk, magának a tojásbolt-koncepciónak a megértésére pedig pláne nem, mert észrevesszük, ahogy az egyik panelház aljában épp három férfi hűsíti magát sörrel. Mögöttük a felirat: ZoZo ESZ RESSZÓ.

Ez a hely sem a megjelenésével fogja becsalogatni az embereket, de itt legalább a koncepció kristálytisztán érthető, egy pillantás után is már elég pontosan lehet tudni, hogy mire számíthat az ember egy ilyen kicsi, telepi kocsmában.

A vendégek már messziről szúrnak a szemükkel, ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy mellettem a kollégám egy buzogányszerű objektívval fotózgat egy panelházat. Sok mindent lehet mondani ezekre az épületekre – és majd fogok is ebben a cikkben –, de azt semmiképp, hogy fényképészeti szempontból különösebben izgalmas lenne. Ha nem tudnám, hogy épp Veszprém megye legnagyobb lakótelepéről készítünk riportot, én is gyanúsnak tartanám magunkat.

Úgyhogy jobbnak látjuk a fotóssal, ha mielőbb elmondjuk a kocsmánál ülő férfiaknak, hogy miért fotózgatjuk a lakóhelyüket. Elindulunk a salakszínű elemekből álló, négyemeletes épület aljában lévő kocsma felé.

Jó napot, újságírók vagyunk, a Haszkovó-lakótelepről írunk cikket. Önök itt laknak?

Furcsán néznek ránk, de nem hajtanak el, még akkor sem, amikor rájuk néz a fényképezőgép, és kattogni kezd. Elmondják, hogy évtizedek óta itt élnek, és közben látom az arcukon, hogy nem értik, miért érdekes ez nekünk. Aztán, ahogy telnek a percek, egyre kedvesebbek, a tömör mondatos válaszokat sztorizgatás váltja fel. Egészen lazák lesznek a néhány perces beszélgetésünk végére, már csak akkor néznek rám furcsán, amikor azt mondom, hogy én nem szeretem a sört ilyen melegben.

Egyikükről, Jánosról kiderül közben, hogy a hetvenes években ő is részt vett a körülöttünk lévő panelházak építésében, a lakások belső építőmunkálatain dolgozott. „Szigetelés, glettelés, amit kellett.” Azt meséli, hogy az első vasbeton paneleket még Győrből hozták az építkezésre, egészen addig, amíg fel nem épült a veszprémi házgyár.

A lakásokat központilag tervezték meg, ugyanazt a néhány szobaelosztást variálták mindegyik panelházban. De még a konyhabútorokat, szekrényeket is központilag gyártották le, ezeket még a lakások átadása előtt beépítették, sőt, a panellakások kádjai is egységesítve vannak. „Daruval emelték be a fürdőszobába a faltól falig érő kádakat, még azelőtt, hogy rárakták a födémet a lakásokra” – mondja. Emiatt, ha valaki kicserélné a hetvenes években beépített kádat, az eredetinél csak kisebbet tud betenni, és először darabokra kell vágnia a régit, hogy kiférjen a fürdőszobaajtón. Ez a durva egységesítés volt az ára annak, hogy pár év alatt a semmiből felhúzhassák a több tízezreknek otthont adó városrészt.

János az első beköltözők között volt, meséli tovább, majd kicsit panaszkodni kezd, amiért akkoriban ő nem kapott bérlakást a város politikai vezetésétől, és saját fizetéséből kellett összespórolnia a lakás árát.

Ha tudná, mennyire elégedettek lennének a mai fiatal felnőttek, ha pusztán takarékoskodással, a fizetésük egy részét félretéve megvásárolhatnának egy saját lakást! Szerencsére bírok magammal, és ez a mondat végül csak a saját fejemben hangzik el. Inkább hallgatom tovább a hetvenes évek lakáshelyzetéről szóló történetet.

„Volt egy Zsigulim, ami miatt már vagyonosnak számítottam. Ezért nem kaptam bérlakást! Pedig muszáj volt valami, amiben a munkaeszközeimet, szerszámaimat tarthattam. Sokan mások meg ingyen beköltözhettek az új lakásokba. Rengeteg család az ilyen panelek miatt költözhetett át a falvakból a városokba. Na, én sem voltam vagyonosabb ezeknél, de hát kellett az autó a munkához” – mondja. „Na, ilyen ma már nincsen” – mondja a János mellett ülő férfi.

Ezután elköszönünk, és tovább indulunk. Nagyjából 30 méterrel megyünk arrébb, amikor megint meg kell állni néhány fotó erejéig. Ezúttal épp egy panelház oldalára fújt graffiti miatt, hátha jól jön majd a cikkhez az erről készült kép.

Tömegotthonok a semmiből

„A kapitalista Magyarországról alapvetően rossz lakásviszonyokat örököltünk. (...) A helyzet nem kielégítő és a lakosság lakáshiánnyal küzd. A Párt és a Kormány a legközelebbi évek egyik legfontosabb feladatának tartja a lakáshelyzet gyökeres megjavítását” – írta az 1960-ban kiadott 15 éves lakásépítési tervről szóló kormányhatározat, amely az ország városait radikálisan átalakította. A legelső magyarországi panelházat 1959-ben építették fel Dunaújvárosban, majd két évvel később az egész országra kiterjedően elindult a paneltömbök építése.

A hatvanas-hetvenes években soha nem látott lakáspolitikai beavatkozást valósított meg a szocialista állam. Kihasználatlan vagy mezőgazdasági peremterületeken húztak fel teljesen új negyedeket. A cél egymillió új lakás felépítése volt, amit végül 48 ezer lakással túl is teljesítettek.

A nagyszabású terv megvalósításához a korábbi házépítési módszerek alkalmatlanok voltak, ezért szovjet mintára bevezették a házgyári paneles technológiát. A drágább, hozzáértő kőművesek építő munkáját a villámgyorsan betanított, egyetlen munkafolyamatot végző gyári dolgozók termelőmunkája váltotta fel, az építkezés jelentős részét már nem a szabad ég alatt, hanem üzemekben végezték. A tömeggyártott építőelemeket készen szállították az építkezés helyére, ahol daruval a helyére illesztették a falakat, majd beemelték a kádat, és beépítették a szintén tömeggyártással készült, egységes szekrényeket, konyhabútort. Tömegeknek építettek tömegotthonokat.

Az 1961-es lakásépítési tervnek nagy szerepe van abban, hogy Magyarországon általánossá vált a lakásonkénti külön fürdőszoba, angol vécé, radiátoros fűtés. A hatvanas évek közepén csak minden ötödik lakásban volt fürdőszoba.

Persze gondok is akadtak bőven. A központosított építés nem vette figyelembe a különböző együttélési formákat, a lakásokat két-három gyerekes családokra tervezték. A nagyobb családok sokszor hiába akartak volna nagyobb otthont maguknak, a magyarországi panellakás átlagosan 55 négyzetméter alapterületű, ez pedig bizonyos háztartásoknál túlzsúfoltságot okozott.

Az állampárti tervezés szűklátókörűsége abban is megmutatkozott, hogy a lakótelepeken szinte kizárólag a lakások építését tartották fontosnak, másodlagos volt, hogy aztán a beköltözők mihez kezdenek, ha épp nem otthon vannak. Késve és sokszor nem is kielégítő mennyiségben és minőségben épült ki a lakótelepeken az infrastruktúra.

Éveken át éltek tízezrek közeli boltok, iskolák, óvodák, művelődési ház és könyvtár nélkül, a parkok, sportpályák és a használható közterek pedig mind a mai napig hiányoznak a lakótelepekről. A problémát az is súlyosbította, hogy a paneltelepek sok esetben a városközponttól és a munkahelyektől távol, gyengén összekötve épültek fel. Ilyen az 1971 és 1979 között épített Haszkovó is, amit a hetvenes években még csak egyetlen busz kötött össze Veszprém többi részével.

Város a városban

A lakótelep szélén található Jutasi út már egy 1740-ben kiadott veszprémi térképen is szerepel, de a panelházak előtt csak laktanya és mező volt a környéken. A történelmi óvárostól és az annak közelében kialakult központtól félórás gyalogútra lévő terület alkalmas volt arra, hogy ott építsék fel Veszprém megye legnagyobb lakótelepét, a tíz éven át tartó építkezés után közel 30 ezer embernek adott otthont, ami elképesztően nagy szám, főleg a megyeszékhelyek között kisebbnek számító Veszprémhez arányosítva. 1980-ban a lakónépesség összesen 57 ezer fő volt, a veszprémiek fele a Haszkovón lakott.

A beruházás társadalmi előzménye, hogy a hatvanas évek végére Veszprém megyében is muszáj volt kezdeni valamit az államilag támogatott, villámgyors iparosítás miatt megnövekedett lakhatási szükségletekkel. Dönthettek volna úgy is a megyei pártbizottság és a tanács emberei, hogy a lakhatási igényeket kielégítő panelházakat több különböző településen, a megyében szétszórva építik fel, de politikai okokból máshogy határoztak. A fűzfői nagyüzemek, mint a Nitrokémia, és a papírgyár dolgozóinak is a megyeszékhelyen építettek lakásokat, azért, hogy az egyházi szempontból jelentős Veszprémből munkásvárost csináljanak. Nem akarták a megyeszékhely történelmi múltját végképp eltörölni, de az fontos volt, hogy Veszprémet társadalmi és kulturális szempontból átalakítsák.

A hivatalosan Felszabadulás úti lakótelepnek hívott beruházás első komolyabb tervei 1969 novemberében készültek el. Ebben háromezer lakás mellett föld alatti garázsok építése is szerepelt, illetve három húszemeletes épület. Végül a föld alatti garázsokból nem lett semmi, toronyház viszont van, igaz, csak egy, és a lakótelep helyett a városközpontban húzták fel. Jákói Bernadett helytörténész kutatásaiból tudjuk, hogy a toronyházak egy még korábbi tervezési szakaszban is megjelennek, egy 1966-es maketten három darab tizennyolc és egy darab huszonnégy emeletes épületet is fel akartak építeni a területen. Ez Pap János, az MSZMP Veszprém megyei első titkárának volt a mániája, ő akarta felépíteni Veszprémben a szocialista Manhattant. A grandiózus tervről az országos pártközpont döntése miatt kellett lemondani, túl költségesnek ítélték.

A lakótelep alapkövét 1971. szeptember 24-én rakták le. Az építkezés első üteme 1974-ig tartott, ekkor még a győri házgyárban készítették el a paneleket, az első beköltözők főleg a balatonfűzfői gyártelep dolgozói közül kerültek ki. 1975-ben megnyílt a veszprémi házgyár, a Haszkovó építésének második és harmadik üteménél már helyben gyártott elemekkel dolgoztak.

A megyei napilap, a Napló korabeli cikkei szerint a lakásokat olyan sebességgel adták át, hogy előfordult, két lépcsőházban már laktak, de a paneltömb másik két lépcsőházában még dolgoztak a munkások. A Haszkovón végül tízezer lakás épült fel, ennek közel fele volt önkormányzati tulajdonban lévő bérlakás. Idén májusban volt 40 éve, hogy az utolsóba is beköltöztek.

A telepen 1977 novemberében nyílt meg a Jutas ABC, ami akkor Veszprém megye legnagyobb élelmiszer-áruházának számított. Ma már csak egy közepes méretű Coop, apró lottózóval és még apróbb trafikkal az oldalában. A lakótelep viszont a mai napig nagynak számít, a jelenleg is egy kisebb várost kitevő, 18 ezres lakosságával. Itt él a megyeszékhelyen lakók harmada. Szokták is mondani a Haszkovóra, hogy város a városban. Ha kiszakadna Veszprémből, akkor a megye negyedik legnépesebb települése lenne, csak néhány ezer fővel lemaradva Várpalota után.

Rendszerváltás a Haszkovón

A tipikus lakótelep-építési probléma a Haszkovót sem kerülte el: a helyi kezdeményezéseknek teret biztosító könyvtárat is csak hat évvel az utolsó lakás átadása után, 1985-ben nyitották meg, nagyobb, színházi előadásokat is befogadó művelődési ház viszont már csak a rendszerváltás után lett, ezt most Agórának hívják, uniós forrásból újította fel az önkormányzat.

Vannak olyan szembetűnő tervezési hiányosságok, amiket nem lehet könnyen utólag pótolni: nem terveztek sem sétálóutcát, sem nagyobb parkot, sem jól használható közösségi tereket. És ennek a mai napig tartó következményei vannak: egy 2018-as felmérés szerint a Haszkovón élők majdnem 90 százalékának az élete minden közösségi aktivitást nélkülöz, szabadidejüket jellemzően otthon töltik, egyedül vagy szűk családi-baráti körben.

A közösségi élet megszűnésében nagy szerepe van a rendszerváltásnak is. A hetvenes években a lakótelepiek még közösséget alkottak, hiszen többségükben fiatal, sok esetben ugyanott dolgozó emberek voltak. Beszámolók szerint ekkor még általános volt, hogy vigyáztak egymás gyerekeire, ha kellett, vagy épp közösen névnapoztak a lépcsőházban. De a kilencvenes években, miután privatizálták a szövetkezeti és önkormányzati tulajdonban lévő bérlakásokat, a tehetősebb bérlők, akik kedvezményes áron megvásárolhatták a lakásukat, sok esetben azonnal eladták a panelt, és kertes házba költöztek, valamelyik kisebb közeli településen. A lakótelepen élőknek nagyjából a fele elköltözött a privatizációs hullám után, a kevésbé tehetősek és a kevésbé fiatalok maradtak, és a korábbi lakók helyére is hasonló társadalmi helyzetű beköltözők érkeztek. A lakótelep elszegényedett, elöregedett, a közösségi élet többnyire megszűnt. A Haszkovó lett Veszprém legértéktelenebb része.

Ennek ellenére az itt élők jelentős része szeret a lakótelepen élni, 77 százalékuk ragaszkodik a környezetéhez. És olyanok is akadnak, akik aktívan tesznek is érte.

Például Imre és Gizi, a házaspár, akiknek csak két évvel az utolsó ház átadása után, 1981-ben sikerült hozzájutniuk a vágyott panellakáshoz. Az OTP-n keresztül, cserelakással szerezték meg. Az, hogy máshová költözzenek, fel sem merült bennük, szeretik a helyet, és kifejezetten büszke haszkovói lokálpatriótáknak tűnnek. A kérdéseinkre mindig csak az egyikük válaszol, miközben a másik ásóval egyengeti a friss virágföldet a panelházuk tövében, vagy épp a gazokat tépi ki a dísznövények közül. Többnyire Gizi az, aki beszél, de ha kérdezünk valamit, a férje is szívesen válaszol. Igaz, Gizi ilyenkor is hozzátesz valami pluszinformációt, egy-két mondattal mindig ki tudja egészíteni a férjét. Főleg, ha a kettejük által gondozott hobbikertről érdeklődünk. Arra már nem is emlékeznek, hogy hány éve kezdhették el. „Fúúúúú, hát nagyon régóta" – mondja Gizi pár másodperc gondolkodás után. A férje bólogatással jelzi nekünk, hogy ő is pont így számolt.

Annyit még sikerült kideríteni, hogy a kertjük már legalább 30 éves, ugyanis abban biztosak, hogy a rendszerváltás előtt is gondozták már. Akkoriban a városi tanácstól még támogatást is kaptak a lakótelep bezöldítéséhez. Földet, munkaeszközöket, sőt a mellettünk magasodó tuját is az előző rendszer városvezetői adták a párnak. A rendszerváltás óta viszont már mindent a saját pénzükből kell kigazdálkodniuk.

Meglepettnek tűnnek, miután arról kérdezem őket, hogy szeretnek-e a lakótelepen élni. „Persze, hogy szeretünk itt élni...” – érkezik az értetlenkedő válasz Gizitől, majd egy tagmondattal később már vissza is tereli a beszélgetést a legbiztonságosabb témára:

...főleg mióta megnőttek a szembeházban a gyerekek. Azóta nem rúgják szét a focival a virágokat.

A Haszkovón egyébként nagy hagyománya van a lakossági kertészkedésnek, sok lépcsőház mellett látni kisebb-nagyobb kerteket, és ma már annak is nagyon látványos eredménye van, hogy a hetvenes években rengeteg facsemetét ültettek ide. A lakók mellett szervezetten érkeztek a faültető csoportok, KISZ-esek, szocialista brigádok, szovjet katonák. Emiatt a régióban ez az egyik legtöbb zöldfelülettel rendelkező lakótelep. Annyira zöld, hogy 2015 óta már egy erdei tanösvény is végigmegy rajta, a nagyjából egy óra alatt végigjárható Berkenye.

Abban a cikk elején bemutatott presszós beszélgetőtársaink is egyetértettek, hogy élhető, jó környék a Haszkovó. „Bár azért érezni, hogy nem a mai igényekre van szabva. Itt vannak például ezek a nagy parkolók a házak között. Anno még azt kérdeztem a panelházak építésénél, hogy mi a francnak ennyi parkolóhely, miközben komplett üzletsorokat lehetne építeni a helyükön. Akkor még nem volt annyi autó, ezért is mondták, hogy az már jómódú, akinek egy Zsigulija van. Most meg nézd meg! Egymás hegyén-hátán állnak a kocsik, és mindenki arra panaszkodik, hogy percekig tart helyet találni” – mondta János a Zozo eszpresszónál. A korábban idézett, 2018-as felmérés is kiemelt problémaként ír a parkolási nehézségekről, a Haszkovón élők döntő többsége szerint bosszantóan kevés a hely.

Elsőre furcsa volt, hogy egy ilyen, apró kényelmetlenségnek látszó dolog az, ami a lakótelepen élőket a leginkább zavarja. Aztán ahogy jártuk a lakótelepet, és beszélgettünk a lakókkal, összeállt, hogy egy 40 éves, elöregedő lakótelepen rengeteg embernek nem csupán apró kényelmetlenség, ha a saját lépcsőházától messzebb kell megállnia, hanem konkrétan fizikailag megterhelő.

Egy kisebb utcában, hobbikertek mellett sétáltunk épp, amikor az egyik padról megszólított minket egy nyugdíjas férfi, aki a beszélgetésünk alatt végig azt hitte, hogy az önkormányzattól jöttünk. Emiatt kérdezgetnünk se kellett, magától elkezdte mondani, hogy mik a helyi problémák. Megpróbáltuk mihamarabb tisztázni, hogy újságírók vagyunk, és nem a polgármester – vagy ahogy ő nevezte: „a Gyula” – küldött minket, de nem igazán figyelt ránk, ugyanúgy folytatta a monológot, mintha meg se szólaltunk volna.

A férfi, aki azt kérte, hogy „László vagy Laci, de legyen inkább Laci” néven hivatkozzunk rá, elmondta, hogy beteg, nagyon nehezen jár, és emiatt már annak is örül, ha segítség nélkül be tud ülni a lépcsőháza közvetlen közelében parkoló autójába. Ha csak messzebb tud megállni, akkor a hazajutás felér egy kínzással, ráadásul ilyenkor a következő autóút előtt is meg kell tennie ugyanazt a fájdalmas távot. „És egyre gyakrabban van itt ebben az Agórának hívott művelődési házban valami olyan esemény, ami miatt a városból ideözönlenek a népek az összes kocsijukkal, aztán elveszik az összes helyet a lakóktól” – mondta.

Laciból pár percnyi indulatos monológ után fogyott ki a szó, valahol ott, amikor arra kért minket, hogy „mondjuk el ott fent”, hogy mennyire megszívatják ezzel a sok kulturális programmal a lakókat. „Ha találkozunk a polgármesterrel, mindenképp értesítjük. De tényleg nem az önkormányzattól jöttünk” – válaszoltam, de erre már csak egy hanyag kézlegyintés volt a reakció.

Kézműves pizza, paneljóga, még kevesebb parkoló

Mivel Veszprém nyerte el a lehetőséget, hogy 2023-ban Európa Kulturális Fővárosa lehessen, a polgármesteri hivataltól megkérdeztem, hogy van-e valamilyen terv arra, hogy a Haszkovón élőket célzó programokat is szervezzenek, illetve hogy a lakótelepet hogyan érintik majd az EKF 2023-as fejlesztései.

A polgármesteri hivatal azt válaszolta, hogy a Haszkovón leginkább közösségszervezést igyekeznek csinálni. Ennek több állomása is lesz, nemzetközi szervezeteket is meghívtak, akik korábban már több városnegyed felfrissítésében és aktivizálásában is részt vettek. Nagy-Britanniából több, kulturális eseményekkel, szabadtéri művészeti tevékenységgel foglalkozó egyesület is jön majd.

A haszkovói projekteket a tervek szerint helyi aktivisták toborzásával kezdik, hogy a telepen élők már az első naptól magukénak érezzék és akár alakítsák a programokat. „2019-ben teszteseményekkel kezdünk, amit legalább kétévente megismétlünk 2023-ig. Ez segíteni fog a helyi kapacitásépítésben és egyfajta kapcsolódási pont lesz a haszkovóiaknak 2023-hoz. Szeretnénk elhozni Európát a Haszkovóra is” – írta az önkormányzat.

A közlemény szerint 2023-ban „feltuningolt” közterek is lesznek a lakótelepen. Például beígértek egy szabadon használható közösségi pizzasütő kemencét. 

Az eseménysorozat pedig egy hatalmas lakótelepi piknikkel zárulna, amire a szervezők 20 ezer(!) vendéget várnak. „Nem egy hagyományos piknikre készülünk, szeretnénk ha az esemény után a Haszkovó soha többet nem lenne a régi” – írják. Az EKF-pályázat kapcsán készültek urbanisztikai tervek is arról, hogyan kellene átalakítani a lakótelepet, úgy, hogy javuljon a panelházak közötti területek használhatósága. A lehetséges fejlesztési irányokról szóló tanulmány három nagyobb központi tér kialakítására tesz ajánlást, valamint több kisebb beavatkozással ösztönözné a lakótelepi köztérhasználatot, „a fogyasztást, a sportolást és bármely egyéb közösségi vagy egyéni esemény létrejöttét”.

A szerzők szerint „a Haszkovó nem csak Veszprémnek, de Magyarországnak is egy olyan területe, ahol demonstrálni lehet, hogy a nagy egybefüggő lakótelepi negyedek a megfelelő köztéri beavatkozással és ösztönzésekkel igenis működhetnek valódi városként“, hogy a lakótelepekre ne kizárólag „züllött, majdnem reménytelen helyekként” tekintsenek. Érdekes, hogy a telepen élők számára a legkomolyabb problémát jelentő parkolóhiányt az urbanisták terve még tovább rontaná. Az EKF 2023 projekt keretében készült városfejlesztési ajánlás Modernism is Almost All Right – Haszkovó is Almost All Right című fejezetében „célszerűnek” nevezik a jelenlegi parkolók megszüntetését, az autóknak a lakótelep peremén építenének kétszintes garázst.

Persze ilyen kezdetleges ötletekről csak óvatosan érdemes bármilyen nagyobb következtetést levonni, de egyelőre úgy tűnik, hogy a Haszkovó fejlesztésével nem a jelenlegi lakók igényeit akarják kielégíteni, inkább az a cél, hogy a telep egy trendi, fiatalos övezetté váljon, ahol „semmi sem lesz már a régi”.

A társadalomtudományokban dzsentrifikációnak nevezik azt a jelenséget, amikor a városi terek a jelentős beruházások következtében annyira átalakulnak, hogy az már egy olyan lakosságcserével is együtt jár, amely során a terület eredeti lakói kiszorulnak a területről, és a helyükön jobb társadalmi helyzetű beköltözők és térhasználók jelennek meg.

Márpedig a jelenlegi lakók nagy részét elég nehéz elképzelni, ahogy a kézműves pizzaszelet kalóriáit a panelház tetején tartott jógaórán mozogják le, a postaládák mellett egy kortárs táncszínház előadásának tapsolnak, és boldogan gyalogolnak rendszeresen húsz-harminc percet egy parkolóig, ha cserébe több lesz a street art.

A lakótelep történetének megírásához nagy segítséget adott Jákói Bernadett helytörténész, valamint a Veol.hu cikkei (1, 2, 3), amelyek a Jutasi úti lakótelep történetét kutató Szegedi Józsefről szólnak. A beágyazott videórészlet egy házgyártási technológiát bemutató, 1968-as dokumentumfilmből van kiemelve, amit a Lechner Tudásközpont Youtube-csatornáján lehet teljes egészében megtalálni, sok másik, a szocializmus lakáspolitikájáról szóló film mellett.