Megvalósították Orbán álmát, most rizst szárítanak az autópályán

Orbán Viktor az év elején, az uniós pénzosztás szigorítására vonatkozó nyugati, elsősorban német igényekre reagálva belengette, hogy ha Magyarország nem kap pénzt az Európai Uniótól, akkor majd kér Kínától. Akkor azt írtuk, ez egy elég átlátszó blöffnek tűnik, hiszen a kínaiak egyrészt messze nem adnak annyit, mint az EU, másrészt amit adnak, azt hitelre adják, nem támogatásként, harmadrészt jellemzően kínai cégek külföldi beruházásaira folyósítanak kölcsönöket a beruházást megrendelő országnak, ahogy teszik azt a teljesen értelmetlen Budapest-Belgrád-vasútvonal esetében is, tehát a hazai gazdaság csak közvetetten részesedik a hitel gyümölcseiből. 

Vagy van, ahol még közvetetten se. Van ugyanis egy ország a világon, ahol az EU-tól vagy más nagy nemzetközi donortól nem remélhettek jelentősebb összegeket, ezért az orbáni elképzelést követve Kínához fordultak. Ahhoz a Kínához, amely az utóbbi években elsősorban az Egy övezet, egy út (korábban Új Selyemút néven is ismert) projektje keretében világszerte próbál rátelepedni az infrastrukturális beruházásokra. A szóban forgó ország, Srí Lanka pedig tökéletes példája annak, hogy mindez milyen potenciális veszélyekkel jár. A helyi politikusoknak sikerült olyan szinten felülniük a kínai hitelvonatra, hogy

És hogy ezért mit adtak a kínaiak? Például egy tök üresen álló négysávos gyorsforgalmi utat, ahol forgalom híján a helyi parasztok rizst szárítanak, vagy egy modern nemzetközi repülőteret, ahol naponta egy járat fordul meg, vagy egy új kikötőt, amit alig hogy megépítettek, a hitel fejében máris megszereztek. De van, ahol egyenesen katonai bázis lesz a bedőlt kínai hitelből. 

Szép remények

Amikor 2009-ben véget ért Srí Lankán a negyed évszázados véres polgárháború, Kína megváltóként jelent meg. A súlyos emberijog-sértésekkel tarkított harcra ráment az ország gazdasága, a Nyugat pedig a visszásságokra hivatkozva ódzkodott jelentősebb támogatást nyújtani, fegyvert meg aztán végképp nem akart küldeni. Úgyhogy nem volt máshova fordulni, mint Kínához: Peking segélyt és fegyvert is adott, a két ország kapcsolatai pedig szépen mélyültek. Nem is volt kérdés, hogy amikor Peking nagy külföldi fejlesztésekbe kezdett, a kínai beruházók azonnal megjelentek Srí Lankán is.

A baráti Kína ölelése azonban az utóbbi időben elkezdett kényelmetlenné válni. Talán a legjobb példája ennek Hambantota kikötője. A kikötőt egy kínai hitelből húzták fel kínai beruházók, az elképzelés pedig az volt, hogy miután Srí Lanka partjainál évente 60 ezer teherhajó halad el, elég jó biznisz lenne rákapcsolódni a kereskedelemre. Ez azonban egyáltalán nem sikerült:

Amikor kiderült, hogy a kikötő mekkora bukás, a Srí Lanka-iak a hitelkönnyítés fejében 99 éves haszonbérletre visszaadták a létesítményt a kínaiaknak, és 1,1 milliárd dollár elengedése fejében a kikötő tulajdonának 80 százaléka is kínai kézbe került. Magyarul Srí Lankán kínai cégek építettek kínai hitelből egy kikötőt, amit végül a hitel fejében odaadtak a kínaiaknak. 

Fehér elefántok

A kínaiak most fogadkoznak, hogy majd ők felfuttatják a helyet, de ennek egyelőre nem sok jele van. Ahogy vannak bajok bőven azzal az 1,4 milliárd dolláros kínai hőerőművel is, amit még 2011-ben csináltak az ország keleti partvidékén: a méregdrága létesítmény hajlamos beázni és leállni, országos áramkimaradásokat okozva. Eddig két tucatnyi komoly, teljes leállással járó üzemzavar volt az erőműben, amely a borsos ár ellenére szénnel működik.

Az angolszász gazdasági sajtó az ilyen rendkívül drága, de értelmetlen nagyberuházásokat csak fehér elefántoknak szokta nevezni (az elnevezésnek délkelet-ázsiai történelmi okai vannak: annak idején státuszszimbólum volt a fehér elefánt arrafelé, de használati értékük nem nagyon volt, cserébe eltartásuk jó sokba került). Hambantota kikötőjére különösen érvényes ez a megfogalmazás:

De helyszíni riportok szerint bőven akad a kósza elefántokból a környékbeli gyorsforgalmi utak környékén is. Nem mintha sokakat zavarnának: forgalom nincs, pont ezért nem is különösen riasztja el a vadon élő állatokat az új infrastruktúra. A riksákon kívül egyedül a helyi parasztokkal kell megosztaniuk az utat: kocsik nem járnak, a napsütötte aszfalt pedig mint köztudott rettentő forró tud lenni, így ideális hely a rizs kiszárítására. 

A helyiek a jó riszszárítóhely ellenére nem örülnek túlságosan a kínai beruházásoknak: tavaly erőszakos tüntetések törtek ki, amikor a hatóságok át akartak adni egy kikötő-közeli területet a kínaiaknak, hogy (a hivatalos tervek szerint) ipari parkot létesítsenek rajta. 

Szép új világ

Srí Lanka messze nem elszigetelt eset, csupán a leglátványosabb azon országok közül, ahol a kínai adósság komoly gondokat okoz. Bár az Egy út, egy övezet projekt csak pár éve indult, egy nyugati fejlesztéspolitikai think-tank, a Center for Global Development jelentése szerint máris van legalább nyolc ország, amelynek sikerült veszélyes mértékben eladósodnia Kína felé.

És nem is kell Ázsiáig mennünk, hogy ilyen országot találjunk: a kínai befektetések mostanában elég nagyot mennek a Balkánon is, így annyira nem is meglepő, hogy

Montenegró esetében a GDP közel felére rúg a beígért kínai hitelek összege, de ezzel még mindig sereghajtó: hat országban meghaladja a gazdasági teljesítmény 50 százalékát a kínai kölcsön.

Hiába termelnek jelentős adósságot, a legtöbb helyen a projektek nem haladnak valami gyorsan: az (egyébként a kínai nyomulással szemben évek óta vészharangot kongató japán kormány álláspontjához közel álló) Nikkei japán üzleti lap gyűjtése szerint többek között Indonéziában, Bangladesben vagy Kazahsztánban is jókora késésben vannak a projektek. Pakisztánban pedig a jelentős, és eddig amúgy nem sok gyakorlati hasznot hozó infrastrukturális megaberuházások jelentette adósságteher miatt egyes elemzők már arról beszélnek, hogy a  hitelek visszafizetése nyilván lehetetlen lesz, de Kína "nem engedheti meg magának, hogy csődbe taszítsa" az országot, ezért inkább geopolitikai, mintsem pénzügyi tőkeként kell tekinteni Peking térnyerésére.

A Peking felé legjobban eladósodott ország Dzsibuti, és hiába van szó egy nagyon szegény és kicsi afrikai helyről, ennek is elég komoly geopolitikai jelentősége van. Kína ugyanis nemrég Dzsibutiban nyitotta meg első, közvetlen környezetétől távol eső katonai bázisát, ráadásul elég jelképes, hogy pont egy amerikai bázis közelében. A két szuperhatalom közti csetepaté ha alacsony hőfokon, de rögtön el is indult: a Pentagon nemrég azzal vádolta meg a kínaiakat, hogy nagy erejű lézerrel zavarják a leszálló amerikai pilótákat Dzsibutiban, egyeseknek szemkárosodást is okoztak. (Peking tagadta a vádakat.)

Dzsibuti példája is mutatja, hogy a kínai hiteleknek újabban egyre többször van katonai-geopolitikai vonzata. Srí Lanka esetében is felmerültek hasonló dolgok: egyes hírek szerint a kínaiak katonai kikötőt akartak a bedőlt hitelek kiváltása érdekében, amitől India és Japán elég ideges lett. Végül a katonai részt elvetették a Srí Lanka-iak, bár vannak, akik attól tartanak, hogy később ez változhat: először a Dél-kínai tengeren is arról volt szó, hogy Peking csak katasztrófavédelmi eszközöket visz támaszpontjaira, aztán hamar atomtöltetek célba juttatására képes bombázók is odakeveredtek.

Adósságcsapda-diplomácia

Az azóta teljhatalommal felruházott kínai elnök, Hszi Csin-ping 2013-ban jelentette be az Egy övezet, egy utat, és a projekt azóta Peking külpolitikájának legfontosabb elemévé, ázsiai és globális gazdasági-stratégiai elképzeléseinek sarokkövévé vált.

Nem szokványos külpolitikai programról van szó: az Egy övezet, egy út a felszínen az infrastruktúra-fejlesztésről szól. Kína világszerte utakat, vasutakat, kikötőket és más beruházásokat finanszírozna és kivitelezne, hogy a hivatalos szlogen szerint közelebb hozza egymáshoz gazdaságilag Ázsiát, Európát, a Közel-Keletet és Afrikát. A gazdasági együttműködéssel pedig mindenki jól jár, szól a szlogen. 

A dollárszázmilliárdokat felemésztő projektet a kínaiak hajlamosak egyfajta új, globális Marshall-tervként előadni, amely során Peking nagy kegyesen újraépíti a világot. Abban pedig nincs vita, hogy a beruházásokra van valós igény: az amúgy amerikai-japán vezetésű, tehát Kína céljaival szemben nem valami támogató Ázsiai Fejlesztési Bank becslései szerint csak Ázsiában évi 1700 milliárd dollárnyi infrastrukturális befektetésre van szükség. (Részletesen itt írtunk korábban a kínaiak elképzeléseiről.)

Persze ha valami túl jól hangzik, hogy igaz legyen, akkor jellemzően szokott lenni egy apróbetűs rész, és ez jelen esetben is így van. A vita igazából nem arról folyik, hogy Kínának vannak-e hátsó szándékai, hanem arról, hogy ezek a hátsó szándékok pontosan mennyire veszélyesek. 

Orbán is beleállna

Ahogy arról korábban többször is írtunk, Kínára, illetve az Egy övezet, egy út projektre a magyar kormány is szeretne két kézzel kapaszkodni, és ennek érdekében az utóbbi időben egyre látványosabban hajlamos Peking érdekeiért lobbizni, akár még az EU-ban, szembehelyezkedve akár az uniós közös érdekkel is. Ám dacára a nyolc éve folyó keleti nyitásnak, eddig az egyetlen jelentősebb magyar “eredmény” a Budapest-Belgrád-vasút, ami egyrészt a maga 750 milliárdos árával nevetségesen drága, másrészt még a fejlesztő kínai cég is elismeri, hogy semmi gazdasági racionalitása nincs. A magyar vasútberuházás ugyanolyan értelmetlennek tűnik, mint a Srí Lanka-i fejlesztések.

A kínai pazarlás kapcsán persze meg kell jegyezni, hogy az EU is különösebb ellenállás nélkül nézi, hogy az uniós támogatásokból negyven centis kilátókat, nevetségesen túlárazott utakat, vagy éppen a miniszterelnök vejének saját lábon állását finanszírozza a magyar állam. Az is tény, hogy az uniós pénzek jelentős része szépen visszacsordogál a nyugati cégek zsebébe. Az uniós tagság pedig gyakran azzal jár, hogy az adott kormány kénytelen lenyelni olyan dolgokat, amelyeket nem feltétlenül szeretne, ahogy azt az uniós menekültkvóta körüli hiszti is megmutatta.  

Ám az uniós támogatási rendszernek még így is megvan az az előnye, hogy a forráskiosztásnál legalább a szabályosság látszatát fent kell tartani, illetve a pénzszórás lepapírozásához valamiféle normális keretek közé szorított célokat kell meghatározni. A legfőbb előny pedig az, hogy a pénzt nem kell visszafizetni. Ahogy Srí Lanka példája is mutatja, a kínaiak magasról tesznek arra, hogy van-e bármi értelme az adott beruházásnak, amíg a cégeik jó feltételek mellett jutnak munkához. Amikor pedig bedőlnek a projektek, ugyanúgy tartják a markukat, mint ha mi sem történt volna.

Ahogy Christopher Balding, a Peking Egyetem tanára fogalmazott,  a kínai cégek külföldön is úgy viselkednek, mint otthon:

Mások szerint az is szerepet játszik az ilyen döntésekben, hogy a kínaiak hosszú távú, stratégiai célokban gondolkoznak: lehet, hogy a kikötő veszteséges, de megszerzésével Kína fontos pozíciókat nyert Dél-Ázsiában (ahogy görögországi kikötő-beruházásaival Európában is). Ezért pedig hajlandók lenyelni a rövid távú veszteséget, hiszen ki tudja, mire lesz még jó a jövőben egy ilyen jó helyen lévő kikötő.

Nem Kína hibája?

A dologban az az érdekes, hogy a fejlődő világban gyakran előnyként szokták felemlegetni a kínaiak pragmatizmusát, szemben a nyugatiak kekeckedőbb hozzáállásával: míg a nyugati országok vagy a nyugati többségű nemzetközi szervezetek, például a Világbank mindenféle bonyolult feltételekkel adnak csak pénzt, addig a kínaiak nem próbálják a saját elképzeléseiket ráerőszakolni a helyiekre.

Az utóbbi módszer támogatói szerint a kínaiak gyorsabban és hatékonyabban képesek segíteni a fejlődő világ bajain, mert nem oktatni akarnak, csak mindkét fél számára kedvező üzletet kötni. A kínai infrastrukturális fejlesztésekkel a fogadó országok pedig még akkor is jól járnak, ha a munkát jellemzően kínai cégek végzik:  mindegy, ki építi az utat, az egész gazdaság profitál abból, ha lehet rendesen közlekedni. A narratíva szerint a kínaiak pedig egyáltalán nem rosszabbak mint a korrupt és kizsákmányoló nyugatiak, akik az utóbbi évszázadokban végigrabolták az egész fejlődő világot. .

A szkeptikusok szerint azonban a kínaiak elvtelen nyomulása csak mélyíti a bajokat: súlyosbítja a fejlődő világban amúgy is jelentős korrupciót, gazdasági túlerejével gúzsba köti a partnerei fejlődését, és végső soron csak a gyarmatosítás egy új, 21. századi formáját folytatja.  

Más érvek szerint nem Kína hibája, ha a fogadó országok hülyeségekre költik a pénzt, illetve nem tudják kihasználni a beruházásokat. Srí Lankán a politikusok valóban úgy kezelték a kínai pénzcsapot, mint valamiféle Szent Grált, amely megoldja a mélyszegény ország minden gondját, és persze ezáltal hatalmon is tartja őket. Így aztán szó szerint ész nélkül kezdtek építkezni, a teljesen felesleges nagyberuházásokat pedig saját személyes politikai sikereiknek állították be. Arról egy percig sem gondolkodtak, hogy mi lesz, ha nem jönnek be a befektetések - márpedig az infrastrukturális beruházások megtérülése jellemzően lassan és közvetett csatornákon jelentkezik.

Számottevő haladás

Az ujjal mutogatástól függetlenül viszont tény, hogy a kínai beruházások egy jó része nagyon nem jött be, és Srí Lanka csak a jéghegy csúcsa: Venezuelától kezdve Kamerunon át Mianmarig számos hely van még a világon, ahol látványos bukás a kínai modell. És hiába vannak bőven nyereséges kínai projektek is, az ilyen bedőlések elég rosszat tesznek a bizalomnak.

2015-ben a Srí Lanka-i választás nagyrészt Kínáról szólt, és a most kormányzó pártok annak idején pont azzal szerezték meg a hatalmat, hogy jól odamondogattak Pekingnek, illetve a Pekinggel ágyba bújó előző kormánynak. Azonban ahogy kormányra kerültek a Kína-ellenesek, rögtön kiderült, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű:

Azóta az új kormány kénytelen bevételei 80 százalékát adósságtörlesztésre költeni, közben pedig azt remélik, hogy a Kína térségbeli terjeszkedését gyanakodva figyelő India becsalogatásával új pénzforrást tudnak találni. A kínai állami médiát böngészve az ember azt is megtudhatja, hogy Srí Lanka Hambantota kikötőjének köszönhetően belépett az Egy övezet, egy útba, és Peking és Srí Lanka “számottevő haladást ért el az Egy övezet, egy út építésében”, ami az egész Srí Lanka-i gazdaságot erősíti.

Közben gőzerővel folyik a munka a fővárosban, Colombóban is, ahol éppen két négyzetkilométernyi tengerpartot töltenek fel egy hatalmas, luxuslakásokkal, bevásárlóközponttal, hotelekkel és irodaházakkal tarkított 1,4 milliárd dolláros gigaberuházás keretében, bár nem világos, hogy kiknek, hiszen Srí Lanka egy főre eső GDP-je a magyar negyede. A kínai beruházók egyébként nemrég még nemzetközi feketelistán voltak, mert egy korábbi projektjüket szétlopták a Fülöp-szigeteken. Annak idején a Srí Lanka-i projekt is megakadt kicsit, amikor az új kormánynak feltűnt, hogy nem csináltak környezeti hatásvizsgálatot. Végül az emiatti fennakadásokat is ki kellett fizetni: a kínai beruházó 99 éves örökbérletet kapott egy 110 hektáros értékes part menti területre.