Új időszámítás kezdődik a pénzvilágban

A Kína-krach volt az augusztusi slágertéma azok között, akiket érdekelnek a nemzetközi pénzügyek. De előttünk van egy másik esemény, ami sokkal közvetlenebbül érint majd bennünket, ha bekövetkezik. Márpedig előbb-utóbb biztosan be fog: az USA jegybankja már akár csütörtökön kamatot emelhet. És ezt a világon mindenki érezni fogja. (Frissítés: nem emelt, de azt mondták, hogy valószínűleg idén fognak.) 

Tiszta sor, hogy az amerikai gazdaság nagy és erős, de tényleg fontos nekünk, hogy mit csinál az amerikai Matolcsy és pár társa az ottani, Fednek nevezett jegybankban? 

Nagyon is az. Ezek az emberek ugyanis minden döntésükkel a zsebünkben turkálnak. Nem közvetlenül ugyan, mert mi nem amerikai dollárt, hanem forintot használunk. De jó tudni, hogy a Fed nem egy jegybank a nagyok közül, hanem

Emiatt pedig az apró és óvatos lépésekkel egyre magasabbra kúszó amerikai kamatláb számtalan gazdasági viszonyra hatással lesz a világ más országaiban:

• átárazódnak tőle a devizaárfolyamok,
• tovább eshetnek a nyersanyagok,
• a magasabb amerikai kamatnak hatása lesz az államadósságok finanszírozására,
• a költségvetések egyensúlyára,
• az inflációra,
• a munkaerőpiacra,
• a megtakarításokra és a hitelekre,
• a betétekre,
• és nyilván a vállalatok pénzügyeire,
• ezeken keresztül pedig a tőzsdékre is.

A pillangóhatás

A második világháború utáni idők óta az USA a világ vezető gazdasági hatalma. Az USA finanszírozni tudta a háborúkkal szétdúlt Európát, nagyot javult a globális pozíciója a brit és francia gyarmatbirodalmak széthullásával, illetve megúszta azt a hatalmas pusztítást, amit a háborúk a mi környékünkön a felhalmozott nemzeti vagyonokban okoztak.

Az USA hegemón pozíciója ezek miatt a második világháború végére megkérdőjelezhetetlenné vált. Az amerikai birodalom felemelkedésével megkezdődött a dollár hódítása, ami azóta is tart. Ez adja az amerikai jegybank, a Fed globális hatalmát.

Az amerikai befolyás miatt az elmúlt évtizedekben úgy alakultak a dolgok, hogy dolláralapon adjuk-vesszük az olajat és a többi energiahordozót, de az energián túli nemzetközi kereskedelem nem elhanyagolható része is dollárban történik. Sokan dollárban takarékoskodnak az USA-n kívül is, mert egyszerűen jobban bíznak az amerikai pénzben és a dolláralapú befektetésekben, mint a saját vagy a többi ország devizájában vagy épp a hagyományosabb értékőrzőnek számító fizikai aranyban.

A Fed ugyan nem mérlegeli döntése külföldi hatásait, csak az amerikai gazdaság folyamataira figyel, ezek alapján irányítja a gazdaságát, de a dollár nemzetközi kulcspozíciója miatt mégis minden lépésével a határain túli világra minden más jegybanknál vagy gazdasági döntéshozónál nagyobb hatással van.

És ha az amerikai jegybankárok egyszer elkezdik fújni a szelet, akkor biztosra vehető, hogy a világ összes fája meghajlik bele, pár gyengébb ki is dőlhet.

A figyelmes házigazda

A Fed hagyományosan a kamatváltoztatásokkal manipulálja – élénkíti vagy fékezi – az amerikai gazdaságot. Lépéseivel alapvetően határozza meg, hogy épp mennyi a dollár ára, ami kihat arra, hogy mennyi folyik belőle a pénzpiacokra, a nyersanyagokba, a reálgazdaságba az USA határain belül és kívül.

De lépjünk hátrébb kicsit, hogy jobban lássuk, hogyan is működik ez a mindenható kamat, és hogy ezen keresztül pontosan hogyan tud globális vihart kavarni a Fed. 

Az ismert hasonlattal élve, minden központi banknak úgy kellene viselkednie a gazdaságban, mint az okos házigazdának a szilveszteri buliban, aki itat, amikor lapos a hangulat, de elviszi a bólés tálat a buli tetőpontján, hogy senki ne álljon fejre a mulatozásban.

Az okos jegybank is így manipulál, csak bólé helyett klasszikusan a kamattal. Hogy épp merre viszi a tálat, attól függ, hogy épp milyen passzban van a gazdaság. Ha épp dübörög, például kevés a munkanélküli, és így az ideálisnál gyorsabban emelkednek az árak az erős fogyasztás miatt, jöhet a magasabb kamat.

A jegybanki akarat országonként eltérő úton jut el a mindennapokba: van olyan jegybank, amelyik a meghatározott kamatszinten betéteket fogad be a kereskedelmi bankoktól, és van, amelyik ezért a kamatért pénzt ad nekik hosszabb-rövidebb időre. Van, hogy ugyanezt a hatást értékpapírokkal, leginkább állampapírok csereberéjével érik el.

A kamat tehát így a bankrendszeren keresztül hat ránk egészen közvetlenül. Ha a bankjaink úgy ítélik meg, hogy elég jó kamatot kapnak a pénzükért cserébe a jegybanktól, akkor a kötelező előírt minimumszintnél többet, akár jóval többet parkoltatnak az ott vezetett számlájukon. Emiatt kevesebb pénzük marad a hitelezésre, ami meg marad, azt is drágábban adják kölcsön a családoknak meg a vállalkozóknak. A kevesebb gazdaságba áramló pénz általában fokozatosan, a hónapról hónapra emelkedő irányadó kamatszinttel együtt, lassan fékezi le a gazdaságot és fogja vissza a munkahelyek, a bérek és az árak túl gyors növekedését.

A mesterséges lassítás egy túlfűtött gazdaságban azért jó, mert a felívelést előbb-utóbb leváltó korrekciós periódus így kevésbé lesz látványos és fájdalmas, ahogy mondjuk 

A jegybankokat törvény is kötelezi arra, hogy ha jön az akadály, ami a gazdaságban a túl magas, két százalék fölötti infláció, akkor azt kamatemeléssel, a gazdaság hűtésével letörjék és korlátok között tartsák. Ilyenkor tehát elméletileg nincs is választásuk, mindenképpen lassítaniuk kell.

A nemzeti bankoknak természetesen akkor is van dolguk, ha épp visszaesik a gazdaság. Ilyenkor több bólé, azaz még több pénz kell. Ezt a fent leírtak fordítottjával, a kamatszint – az USA-ban valójában egy szűk határok között meghatározott kamatsáv – lejjebb tolásával lehet elérni. Ettől a pénz áramlása megfordul, a bankok előhúzzák a számlájukon halmozódó megtakarításokat, hogy valami olyasmibe fektessék, ami többet hoz a biztos, de már kevesebbet fizető jegybanki betétnél. Az alacsony kamatok mellett a bankok is olcsón jutnak pénzhez, ami még tovább duzzaszthatja a hitelezést. Ilyenkor plakátolják tele a várost az alacsony egy számjegyű kamatakciókkal, amit addig tudnak tartani, amíg a gazdaság állapota, a bérek, az árak és a rossz foglalkoztatási mutatók arra ösztönzik a jegybankot, hogy alacsonyan hagyja a kamatlábat.

A kamatszinttel ható, húzd meg, ereszd meg jegybanki logika és a kora 1960-as évektől J. M. Keynes hatására a hasonló működési elvet követő, anticiklikusnak nevezett kormányzati gazdaságpolitika hosszú évtizedeken át erős és megbízható eszköze volt a fejlett nyugati országok gazdaságirányítóinak. Problémák, lufik, válságok voltak ugyan, de nagy és mindent elsöprő összeomlás nem, ezért határozott egyetértés volt abban, hogy a fejlett nyugat összes kellemetlen kilengése a gazdaság ciklikusságából fakad, hisz törvényszerű, hogy a hullámhegyek után hullámvölgyek következnek. Ezeket szükség szerint költségvetési költekezéssel vagy takarékoskodással, illetve a változó kamatlábakkal mindig kezelni lehet - szólt az okoskodás.

Ezt a megnyugtató konszenzust borította fel aztán a 2008-as, az amerikai hitelpiacról induló válság, amiben elég hamar világos lett, hogy a hagyományos eszközrendszer a zéró kamatszint gyors elérése miatt a kialakult rendkívüli helyzetben nem elég. Az amerikai jegybankárok ekkor olyasmivel álltak elő, amivel még nagyobbra fújták a befolyásukat. Ezért most különösen, még talán 

Ne tessék még a kamatot piszkálni! 

A Fed vezetői, ahogy már utaltunk rá, csak az amerikai gazdaságból érkező jelekre figyelnek, ezek alapján döntenek a manipuláció irányáról. Ezért fontos megnézni, hogy most a kamatemelés küszöbén milyen helyzetben van az amerikai gazdaság. Ebből ugyanis következtetni lehet a kamatemelés időzítésére, ami az utóbbi hetekben a spekulánsok legkedvesebb időtöltése volt.

A kamatemelést sokan most is nagyon ellenzik, annak ellenére, hogy az amerikai lakáspiac összeomlása óta, sőt, már azt megelőzően is egy jó ideig, közel tíz éve tényleg nem volt semmilyen szigorítás. Részben emiatt most úgy látszik, hogy az amerikai gazdaság rendben is van. A kamatemelés ellenzői viszont azzal érvelnek, hogy az olcsó hitelek támogatják a vállalkozások növekedését, olcsóbbá tesznek minden állami és nem állami beruházást, segítik a munkahelyteremtést, ezeken keresztül pedig erősítik a gazdaság bővülését. A nulla kamat és a rengeteg fed-féle eszközvásárlás (erről később) egyébként szépen meg is látszik az amerikai adatokon: 2,7 százalék volt a növekedés egy év alatt, 3,7 százalék az első negyedévhez képest, a munkanélküliség pedig 5,1 százalékra esett. Ezek alapján tényleg megérett a helyzet az első kamatemelésre. (Az ábrán a munkanélküliség változását látjuk a válság éveiben.)

source: tradingeconomics.com

Persze az emelés ellenzői is elismerik, hogy alacsony kamatláb mindenféle előnye nem jelenti azt, hogy soha nem kell emelni rajta. Azt mondják, hogy emelés melletti legerősebb érv az infláció lenne. Ez a másik gazdasági faktor, amire a Fed vezetői a munkapiac mellett kiemelten figyelnek minden egyes döntésüknél. Csakhogy az infláció még a láthatáron sincs: a júliusi adat 0,2 százalék volt, az éves várakozás pedig 0,4, ami simán lefelé módosulhat a kínai bajok, az olajáresés és a már rég óta erősödő dollár hatásai miatt.

source: tradingeconomics.com

Ráadásul a piac még vagy jó 10 évre nem vár az elfogadható kétszázalékos szintnél magasabb amerikai inflációt, ami azért elképzelhető, hogy túlságosan optimista. De annyi azért tényleg látszik, hogy rövid távon olyan drágulás, amire a jegybanknak mindenképpen kamatemeléssel kellene reagálnia, egyelőre tényleg nincs. És akkor miért ne lehetne élvezni az alacsony kamatszint mindenféle előnyét? – kérdezi ez a tábor.

Akik viszont a kamatemelést pártolják, azt mondják, hogy az infláció csak azért ennyire alacsony, mert tavaly óta rengeteget esett az olajár. Ha ezt kiszűrjük az árváltozásokból, év/év alapon 1,8 százalékos maginflációt kapunk, ami pedig már nagyon közel van a Fed 2 százalékos céljához. Ez, és a remekelő munkaerőpiac indokolja az emelést. Egy további érv az is, hogy a sokáig indokolatlanul alacsonyan tartott kamat túl sokat torzíthat a globális gazdaságon. Az amerikai kamatszint megegyezik a sokkal rosszabb állapotban lévő eurózóna kamatszintjével, márpedig két ennyire különböző helyzetben lévő gazdasági övezet nem működhet sokáig megegyező kamatszinttel, mert abból nagy buborékok, azokból pedig újabb összeomlások lesznek.

Élet a zéró kamat fölött

A heves vita ellenére teljesen biztos, hogy a mostani állapot nem lesz örök, és valamikor – valószínűleg a belátható közeljövőben – egy óvatos emeléssel megváltozik az elmúlt években követett zéró kamat politika.

Ha pedig bekövetkezik, amit mindenki vár, az csökkenteni fogja a globális befektetők és bankok kockázati étvágyát, ami azt jelenti, hogy a mostaninál még többen veszik majd az egyre magasabb kamatot fizető dollárt, aminek komoly dominóhatása lehet.

Ha a biztonságos dollár után fizetett kamat magasabb, a dollárvásárlás és tartás vonzereje megnő, az erősödő dollárárfolyam pedig sok mindent átrendez, amit minden deviza árfolyama megérez majd.

source: tradingeconomics.com

Ahogy látjuk, az amerikai kamatemelési várakozások és az euró gyengülése miatt a dollár erősödése már 2014 tavasza óta tart, de a már eddig is jelentős átárazódás ellenére a történelmi tapasztalatok alapján valószínű, hogy 

Emiatt a kockázatosabb – nem amerikai – befektetésekre, például az állampapírokra kevesebb vevő akad a világban, így a feltörekvő országok nem tehetnek mást, emelniük kell a helyi kamatlábat, hogy a dollárral szembeni kamatfeláruk megmaradjon.

Ha nem teszik ezt, állampapírjaik vonzereje csökken, a finanszírozóik szabadulni fognak ezektől, az eladott papírokért kapott helyi devizát pedig gyorsan dollárra váltják. A tőkekivonással a helyi pénzek leértékelődési nyomás alá kerülnek. A folyamat elég logikusan pörög végig, hisz gondoljunk csak bele, miért is tartanának meg egy olyan befektetést változatlan kamat mellett, aminek a dollárhoz viszonyított kamattöbblete tegnap még ellensúlyozta a nagyobb (helyi) kockázatokat, de ma már nem.

Az intenzívebb eladói hullámot a jegybankárok szeretik megelőzni mindenütt a világon, szóval ha fáj is, de előbb-utóbb a piac kényszerítheti ki a feltörekvő országok kamatemeléseit. Több jegybankelnök már jelezte is, hogy jobb lenne a halogatás helyett mielőbb szembesülni az amerikai változással, mert a lappangó kockázatoknál kb. semmi sem rosszabb.

Ha ez megtörténik, a hatásai futótűzszerűen terjednek szét az összes gazdaságban, számtalan mellékhatással. Ami a hatást azért némileg tompítja, hogy az amerikai kamatemelés nem egy-két nagy lépésben várható, hanem sok kicsiben, évekre széthúzva.

Mi sem úszhatjuk meg

A fentebb levezetett logika természetesen nálunk is érvényesül.

A magyar kamat soha nem volt még ilyen alacsony, most 1,35 százalék. Az MNB ígérete szerint tartósan ennyi, de ezt sosem lehet biztosra mondani, ugyanis a kamatszint a hazai és a nemzetközi gazdaságban zajló folyamatoktól is függ, utóbbiakra pedig a magyar gazdaságirányításnak nincs semmilyen hatása.

Az MNB a második kamatcsökkentési ciklusát júliusban fejezte be, a történelmi mélypont pedig pontosan a rekordalacsony amerikai és (a másik fontos referenciapontnak számító) európai kamatszinteknek köszönhető. Az van ugyanis, hogy szerencsénkre épp nem kell hatalmas kamatfelárat fizetnünk a finanszírozóiknak az ide csoportosított pénzükért: a fejlett nyugaton semmit vagy nagyon keveset keresnek az állampapírokon, mi viszont szabad szemmel is látható kamatot kínálunk, ha ide hozzák a megtakarításaikat. Ez a vonzerő látszik a forint viszonylagos stabilitásán is, az alacsony hazai kamatszintet tehát egyelőre a piac is visszaigazolja.

Egy amerikai kamatemeléssel kikényszerített magyar emelés (ami nélkül komolyabb forintgyengülés jönne, de ez persze nem biztos, hogy lépésre készteti majd Matolcsyékat) nálunk is ugyanolyan dominóhatással járna, mint másutt. Az emelkedő kamattal

1. drágulna az államadósság finanszírozása. Mivel az adósságaink után fizetett kamatokat a költségvetésből álljuk, nőnének az állami kiadások, ami rontaná a költségvetési egyenleget. Ezt, hogy ne legyen nagyobb a hiány, valamivel kompenzálni kell, ami lehet bevételnövelés vagy valamilyen költségvetésen belüli átcsoportosítás. Persze, ahogy már jeleztük, az amerikai emelés, ha egyszer beindul, nyilván lassú lesz, nem kell egy hirtelen sokkoló eseményre számítani, de azért lehet a költségvetési tartalékok elköltésénél erre is gondolni.
2. Ha pedig több megy el a kamatfizetésre, és az állam emiatt nem akar több adót beszedni, akkor bizony kevesebb jut a szociális államunk fenntartására vagy az államigazgatásra. Hogy melyik terület lehet érintett, azt nyilván nem lehet tudni, inkább csak azt mondhatjuk, hogy biztosan nem jó, ha a kamatkiadásunk megnő. Pedig ez várható, és hosszabb távon ez a költségnövekedés a felfelé tolódó kamatpálya miatt akár jelentősebb is lehet (ahogy más periféria országokban is).
3. Ez pedig hosszabb távon már tényleg felerősíti a költségvetés pénzéhségét, ami adóemeléshez vezethet, vagy a kiadásokat kell visszavágni, és mindkettőről tudjuk, hogy népszerűtlen, emiatt – idehaza különösen – konfliktusos megoldások ezek.
4. Az emelkedő kamat legfontosabb hatása, hogy lassítja a gazdaságot, ami bizonyos körülmények között persze elfogadható cél és akár szükséges is lehet, de itthon egyelőre úgy tűnik, hogy semmi szükség rá – nincs ugyanis infláció, amit le kellene törni vele, és a gazdasági növekedés is törékeny.
5. Az emelkedő kamat a hitelek drágulásán keresztül is hat a gazdaságra, ahogy feljebb már láttuk, az állami és a magánberuházások drágulnak, a megtérülés és ezzel együtt a befektetési kedv is romlik.
6. Ez pedig már a munkaerőpiacra is nyomasztóan hat, ami logikus, hisz ha kevesebb a beruházás, akkor idővel lassul a munkapiac bővülése.
7. Az emelkedő kamat ugyan jó a betéteseknek, viszont csökkenti az alternatív megtakarítások hozamelőnyét, ergo vonzerejét, kevesebb pénz jut mondjuk az innovatív vállalkozóknak, és a hazai részvénybefektetések sem lesznek népszerűbbek egy ilyen helyzetben (persze a tőzsde most sem az, a lassú kamatemelés azért nem ront majd érdemben ezen a csapnivaló helyzeten).
8. Mindez együtt sok feltörekvő országra lesz érvényes. A periférián nálunk nagyobb adósok is vannak, gondoljunk csak Görögországra, amelynek a dollárkamat-növelés tovább drágítaná a finanszírozást, de mondjuk Spanyolország is újra satuba kerülhet.
9. Egy emelkedő amerikai kamatláb az olajpiacról is elszívja a spekulatív pénzek egy részét – az alacsony amerikai kamat pedig jellemzően felhajtja az energiaárat –, ami tartósan lefelé nyomja az olaj árát, aminek örülhetünk a benzinkutaknál. Mivel a fejlett világ rengeteg energiát használ, ez komoly tényezője az inflációnak is, ami ezen az áttéten keresztül csökkenhet – sőt, a fejlett világban már pusztán a levezetett folyamattal kapcsolatos erős várakozás miatt is jelentősen csökkent már eddig is. Ez nemcsak az olajból élő országok költségvetését, növekedését és devizaárfolyamát tartja nyomás alatt, hanem magával rántja a többi fontos nyersanyagot is.
10. Így lényegében azt mondhatjuk, hogy az összes feltörekvő nyersanyagország, ami sokáig élvezte a gyenge dollárt, a kínai növekedést és a magas alapanyagárakat, a befolyó pénzt pedig tücsökként eltapsolta, ahelyett, hogy szorgos hangya módjára mondjuk csökkentette volna az adósságát vagy nagyobb tartalékot halmozott volna, a következő időszakban nagyon nagy bajba kerülhet. 

Nagyobbra hízni Németországnál

A szóban forgó országok adósságpályája és költségvetései, növekedése részben a nullára vitt amerikai (és a szintén alacsonyra vágott más fejlett piaci) kamatszintek miatt muzsikált jól az elmúlt években. Most ez a folyamat fordulhat vissza.

De volt egy másik hatás is a fejlett országok alacsony kamatszintje mellett, ami elképesztő hatással volt az elmúlt években az eszközárakra mindenhol a világon. Ez a hatás is a Fed-manipuláció eredménye, ez az, ami miatt 

A világválság gyors és eddig eredményesnek látszó kezeléséhez ugyanis távolról sem volt elég a zéró amerikai kamat. 

Az USA-ban és az egész fejlett világban meredek lejtőre került a gazdaság, összezuhant a kibocsátás, és tömegek kerültek az utcára 2008-ban. Akkora volt a baj, főleg a válság pánikszerű, 2008 őszén csúcsosodó szakaszában, hogy a legsötétebb napokban még a bankok közötti pénzáramlás is megszűnt. Lényegében lekapcsolt az amerikai pénzügyi közvetítőrendszer.

A Fed kormányzótanácsa pedig, ugyan némi tanácstalanság után, de végül bevetette magát: nem létező pénzt hozott létre digitálisan (ezt emlegetik széles körben pénznyomtatásként, de azért meg kell említsük, hogy a készpénz fizikális kinyomtatására nem volt szükség, és ilyesmi az adatok szerint egyáltalán nem is történt), a Fed vásárlóként jelent meg a piacon, mindenféle értékpapírt, főleg amerikai kötvényeket vett a bankoktól és más befektetőktől, hogy mindenkit ellásson elegendő pénzzel, és, hogy lenyomja a pánikot jelző, túl magasra szökő hozamokat.

source: tradingeconomics.com

A Fed célja az akcióval a rövid távú tűzoltás és a piacok megnyugtatása mellett az volt, hogy a befektetők a csökkenő hozamszintek miatt a kockázatosabb eszközök felé forduljanak a jegybanki betét helyett. Ahogy a fenti ábrán látjuk, ez sikerült is, a pénz nagy része most is ott van az amerikai- és világgazdaságban, illetve a 2009 tavasza óta szinte töretlenül emelkedő részvényárfolyamok emelkedéséért is ez felel, ami csak a részvényeseket gazdagítja, emiatt jó sok kritika is éri a Fedet.

A Fed ezzel 2008-ban és az azt követő években megmentette az 1929-es összeomláshoz mérhető zakótól az USA-t és egyúttal a világgazdaságot, ezzel a történelem legnagyobb gazdasági mentőakcióját hajtotta végre. A gyógyszerre viszont erősen rászokott, és az első pénzpumpát még kettő mentőprogram követte - egyre csökkenő reálgazdasági hatékonysággal.

A program mellékhatásaként az elmúlt hét évben a Fed mérlegfőösszege 900 milliárd dollárról az ötszörösére, 4500 milliárdra duzzadt. Ez több, mint Németország egy éves bruttó hazai összterméke. Ezt a hatalmas mennyiségű pénzt kékkel jelöltük, pirossal pedig a sokat emlegetett kamatpályát, ami jól tükrözi a 2008-as intézkedések elképesztő hevességét és a gyors kamatvágás fontosságát.

A rengeteg Fed-pénz és a közel zéróra csökkent és példátlanul sokáig lent is tartott kamat alakította az elmúlt évek gazdasági kilábalását. Ha nem vetik be ezeket az eszközöket 2008-ban, vagy nem így, eléggé valószínű, hogy sokkal jobban megviselt volna mindenkit a gazdasági világválság.

A történelemben korábban nem volt annyi felhalmozott tudás a gazdaságirányítók kezében, és a meglévő eszközeik sem voltak ennyire erősek, hogy bármi hasonlót megpróbálhattak volna. Az elmúlt évek alapvetően formálták a gazdaságirányításban korábban bizonyosságként kezelt nézeteket, ha úgy tetszik, az unortodox módszerek - nyilván a kritikák kereszttüzében - mára meghatározóvá váltak.

Ami most előttünk előttünk van, az a visszavonulás megkezdése. Évek óta tart a találgatás, hogy mi történik a világgazdasággal, ha ez egyszer beindul, és most itt vagyunk a fordulat küszöbén. 

A pénzbőség a 7 éve tartó zéró kamatperiódussal együtt példátlan gazdasági, tőkepiaci élénkítést jelentett, a félelmek alapja pedig az, hogy ami eddig történt, az alaposan eltorzította a piaci árazásokat. 

Ugyan a havi több tízmilliárd dolláros Fed-féle kötvényvásárlások hosszas tépelődés után már fokozatosan lezárultak, de a mérleg összehúzása, a Fed történelmi visszavonulása, ahogy az ábrán is látszik, még nem kezdődött meg.

A következő lépés nem is ez lesz, hanem a kamatszint emelkedésének megindítása, úgyhogy most mindenki remegve várja ennek a hatását. És ezt mi is megérezzük majd, feltehetően annál jobban, minél magasabbra kúszik az amerikai kamatláb.