Orosz vakcinát hozott húsvétra a nyuszi, így oltottak be a Honvédkórházban

Március 30. 

Pontban 17:30-kor megcsörren a telefonom. Épp a kedd reggeli műszakot pihenem ki. Egy 30-as számról hívnak. Nem tudom, ki az, habozás nélkül nyomok a zöldre. Reménykedem, hogy nem egy piackutató. Egy kedves női hang szól bele. Üdvözöl, bemutatkozik, majd rögtön a lényegre tér:

Lehet jönni oltakozni

– mondja. Egy pillanatra átfut bennem, hogy ez netán egy előzetes április elsejei tréfa. De nem. Elcsukló hangon, kissé félve kérdezem:

Biztos, hogy én? Csak 28 éves vagyok...

Habozás nélkül jön a válasz: Igen, ön, az időseket beoltottuk, és maga a következő a listán, örüljön neki – teszi hozzá. Két másodperc hallgatás után azért megkérdezem, melyik vakcinát fogják belém fecskendezni. Azért mégiscsak fontos információ ez az ember lánya számára.

Február közepén regisztráltam online az oltásra. Tisztában voltam vele, hogy nem nekem van a legnagyobb szükségem rá. Egészséges fiatal vagyok. Az elmúlt években szinte beteg se voltam, utoljára egy hörghurut láncolt ágyhoz még 2019 szilveszterén. De láttam az egy éve tartó, koronavírus elleni küzdelemből, hogy tényleg semmi más, csak az oltás jelenti a megoldást. Mondom ezt úgy, hogy a kezdet kezdetén tamáskodtam ellene én is.

Mint kiderül, az orosz vakcinával oltanak be, már ha akarom. Nem vágom rá egyből az igent. Hezitálok. Végül azt mondom, visszatelefonálok öt perc múlva. Bontom a vonalat, és azzal a lendülettel gyorsan tárcsázom is anyukámat. Mégis kitől kérjen tanácsot az ember, ha egy történelmi döntés pillanata előtt áll?

Édesanyám kórházban dolgozik. Nagyjából mindennap betekintésem van, mi zajlik most az egészségügyben. Ő már hetekkel ezelőtt megkapta a Pfizer-vakcina mind a két adagját. Sőt a vakcinaigazolványát is postázták már. Mondom neki, mi a helyzet. Mivel ő oltástpárti, támogatta a döntést. Ráadásul megnyugtatott, hogy szerinte és az orvoskollégái szerint is

Az ígért öt percet betartom, visszahívom a 30-as számot, mondom, hogy köszönöm szépen, akkor élek a lehetőséggel, jöhet a hírhedt orosz vakcina. A hölgy nagyon bájos, megjegyezi, jól döntöttem, le is diktálja, hogy szombaton (április 3-án) délelőtt 9 órára a Hondvédkórházba kell mennem a K épülethez. Mielőtt elköszön, egy kicsit megtoldja a mondandóját, lesznek más fiatalok is. Szép estét kíván, és leteszi.

Április 3. 

Itt a nagy nap. Ébredés után nehezen, de azért nyolc órakor kikelek az ágyból. Első utam a fürdőszobába vezet. Reggeli rutin után felöltözöm. Bepakolom a táskámba a szükséges iratokat: személyi, lakcímkártya, tajkártya. Nem izgulok. Sietnem sem kell a kórházhoz, gyalog is 10 perc alatt ott vagyok. 

Sétálok a Tüzér utcán. Süt a nap. Fúj a szél kicsit. Hűvös van azért. A Papp Károly utcai bejárat felé megyek. Katonákkal találkozom. Kicsit zihálok, mert félek, hogy nem érek pontosan az oltópontra. Kérdezem tőlük, merre menjek. Egyenesen továbbirányítanak a következő sorompóig. Ott újabb két egyenruhás áll. Egyikük rám szól, hogy fertőtlenítsek, majd int a kezével. Elindulok a K épület bejárata felé. Ketten sétálnak előttem. Szintén oltásra jönnek. Az ajtóban egy fehér ruhás, szemüveges férfi kinéz magának. Szól, hogy mehetek. Kérdezi, hoztam-e beleegyező nyilatkozatot. Mondom, nem. Idead egy papírt.

Ezt töltse ki, kérem, jól olvashatóan, aztán menjen ide (mutatja) a regisztrációs pulthoz

– utasít, de kevesen.

Rápillantok az órára, 9 óra múlt 5 perccel. Gyorsan kitöltöm az adatokat. Közben körülnézek. Konstatálom, hogy sem sor, sem tumultus nincs a helyiségben. Három egészségügyi dolgozó koordinálja az érkezőket. Egyikük már az ajtóban várja az oltásra érkezőket, másikuk a regisztrációs pultnál segít, a harmadik pedig az oltópontokhoz küldi a regisztráltakat. Minden flottul megy. Beállok a pulthoz. Egy idősebb hölgy kéri a személyimet, a lakcímkártyámat és a tajkártyámat. Elviszi a nyilatkozattal együtt. Pötyög valamit a gépen. Pecsétel egyet a papíromra, majd visszaadja. Az egész három perc.

Egy vörös hajú hölgy mutatja, hova álljak. Kettőt lépek a 10-es ajtóhoz. Hárman vannak vannak előttem, egyiküket épp szólítják. Szétnézek. Nyolc ajtó van. Mindegyik számozva, Covid-oltópont felirattal. A helyiségben maximum 25 várakozó. Mindenki maszkban, tartja egymástól a másfél méteres távolságot. Ledöbbenek. Ez totálisan az ellentéte annak, amit eddig hallottam vagy olvastam tudósításokban.

Míg várakozom, üzeneteket írok. Beáll mögém egy szőke nő. FFP2-es maszkot visel. Hatalmas mennyiségű fertőtlenítőszert kent még ráadásként a kezeire. Biztos, ami biztos. Eltelik negyedóra. Még mindig nem vagyok ideges. Behívnak. Két nő vár. Az orvos elkéri a nyilatkozatot. Leülök. Előttem néhány fecskendő és fertőtlenítőszer. Mondom nekik, hogy minden gördülékenyen megy. Meg vagyok lepve. Megköszönöm a munkájukat. Nem beszélnek sokat. Az asszisztens felviszi az adataimat a számítógépbe. Az orvos lefújja a bal vállam. 

– Fájni fog? – kérdezem. Úgy érzem magam, mint egy félős gyerek.

– Szóljon, ha mehet – mondja. 

– Mehet! – válaszolom határozottan.

Egy másodperc, és hopp... máris bennem van az oltóanyag. Hihetetlen érzés. Egy picit vérzik a helye. Bekötik. Megkapom az oltásigazolást, rajta, hogy három hét múlva jöhetek a második dózisért. Húsz percet várakozom a megfigyelési ponton. Körülöttem fiatalok és idősek is. Készítek egy szelfit az igazolással. Elküldöm a családomnak. Közben odaszólok a mellettem ülő fiatal lánynak:

– Te is a Szputnyikot kaptad?

– Igen

– válaszolja, miközben olvassuk a híreket, megbeszéljük, nemcsak magunk miatt tettük, hanem mások miatt is. De leginkább azért, hogy végre hezitálás nélkül megölelhessük egymást, és azért is, hogy a szürke, négy fal közt töltött hétköznapokat a közösségi móka és kacagás váltsa át.

(Borítókép: Balogh Krisztina / Index)