A szerző a GKI Gazdaságkutató vezérigazgató-helyettese.
Egymás után jelennek meg idén a különböző kormányzati programok. Ezek egyrészt a nehezebb idők jövetelére hangolják a társadalmát, másrészt sokféle vonzó céllal és konkrét ötlettel ellensúlyozzák ezt. Közben viszont a megvalósítás eszközrendszere és forrása többnyire homályban marad.
Februárban egy népesedési-családtámogatási terv jelent meg (ami közgazdaságilag valójában egy keresletélénkítő csomag), ezután a miniszterelnök egy hatpontos célrendszert hirdetett meg (az EU öt legversenyképesebb országa közé kerüléstől a „kifektetésnek” nevezett magyar tőkeexportig), majd a Pénzügyminisztérium az MNB-vel párhuzamosan közzétette saját versenyképességi programját. Kilátásba helyeztek egy egészségügyi és egy gazdaságvédelmi programot is. Legutóbb pedig az új Nemzeti Exportösztönzési Stratégiát fogadta el a kormány.
E programok politikai-retorikai előkészítése tulajdonképpen már tavaly nyár elején elkezdődött. A korábban erőltetett növekedést hajszoló kormányzati kommunikáció ekkor egy „masszív és földrengésbiztos” költségvetést kezdett igényelni, egy esetleges világgazdasági válságra hivatkozva. Mivel erre csak a 2019. évi költségvetés elkészültekor került sor, a költségvetés fő számai továbbra is megegyeztek a konvergenciaprogram korábbi növekedéscentrikus előirányzataival.
Nem sok változást hozott, amikor 2018 decemberében a Pénzügyminisztérium kiadta a Makrogazdasági és költségvetési előrejelzését (pdf). Ez azonban érdemben csak 2018-ra (vagyis akkor már a múltra) vonatkozóan tartalmazott friss számokat. 2019-re ugyan kissé változott a makrogazdasági prognózis,*például a GDP várható növekedése 4,1 százalékról 3,9 százalékra, a bruttó állóeszköz-felhalmozásé 7,5 százalékról 5,6 százalékra csökkent 2020-tól kezdve azonban nem változtak a számok. Ennél is furcsább, hogy a 2019-re várt költségvetési folyamatokat csak szabad szemmel nem látható mértékben érintették a 2018. évi bázisban az előirányzotthoz képest bekövetkezett, gyakran látványosan nagy változások és a módosuló körülmények. Nem változott a kormány 2019-re vonatkozó 2,7 százalékos, az MNB előrejelzésétől is elmaradó inflációs prognózisa sem, hiszen az alapjaiban érintette volna a költségvetés bevételeit és kiadásait (például a nyugdíjindexálást).
Így a költségvetési törvények nyári elfogadása után a decemberi aktualizálás is valóságidegenné vált. Emellett csak az aktualizálást követően került ismét napirendre a fenyegető világgazdasági válság, és erre hivatkozva egy gazdaságvédelmi program kidolgozása. Hogy a gazdaság mely tényezőit – a növekedést, mely nagyon gyors; az egyensúlyt, mely romlik; netán a középtávú fejlődés lehetőségét, mely markáns reformokat igényelne – kellene megvédeni, az tisztázatlan.
Nyilván valamiféle egyensúly kellene e három szempont között, a sokféle kormányzati program között azonban nem látszik az egységes rendezőelv.
Az említett programok közös jellemzője, hogy valós helyzet- és hatáselemzést nem vagy alig tartalmaznak, szakmailag nem megvitatottak, a vonzó jövőkép elérésének módja homályban marad. Jellemző, hogy a programokban szinte elő sem fordul az EU-támogatások léte, annak jelenlegi, kiugró növekedésben játszott meghatározó szerepe és biztosra vehető csökkenésének következménye.
Nincs szó arról sem, hogy a látszólag kedvező egyensúlyi viszonyok valójában egyáltalán nem kielégítőek. A GDP-arányos államháztartási hiány tavaly ugyan 2,2 százalék volt – messze a bűvös, EU által szankcionált 3 százaléktól, sőt kisebb az előirányzott 2,4 százaléknál is –, de a gyors gazdasági növekedés ellenére azonos a 2017-essel, és az egyik legmagasabb az EU-ban. Az úgynevezett strukturális egyenleg pedig – amely a konjunktúraciklust, vagyis a növekedés gyorsulását vagy éppen lassulását figyelembe véve vizsgálja az államháztartási hiány alakulását – Románia után Magyarországon lehetett a legmagasabb (az EU szerint 3,7 százalék). Az infláció idén ugyancsak egyedül Romániában magasabb a magyarnál.
A folyó fizetési mérleg tavalyi romlása is kiugró volt; igaz, a régió számos országával szemben még mindig szerény aktívumot mutatott. A 2016-ban elért – minden korábbinál magasabb, a gazdasági növekedés lelassulásával is összefüggő – 7 milliárd eurós többlet ugyanis 2018-ra kevesebb, mint egytizedére, 0,6 milliárd euróra esett vissza. Idén feltehetőleg eltűnik az aktívum, sőt könnyen deficit is kialakulhat, amire pedig tíz éve nem volt példa. Ez közvetlen veszélyt nem jelent, ugyanis (hála az EU-támogatásoknak) az úgynevezett külfölddel szembeni finanszírozási képesség – amely a folyó fizetési mérlegen kívül a tőkemérleget, így ennek fő elemét, az EU-transzfereket is tartalmazza – még tavaly is 3 milliárd euró többletet mutatott. Ez idén még emelkedhet is, középtávon azonban jelentősen csökkenni fog, hiszen az EU-forrásokat gyorsabban használják fel, majd a következő európai költségvetési ciklusban beérkező transzferek markánsan csökkenni fognak.
A folyó fizetési mérleg látványos romlása mindenesetre figyelmeztető jel,
egyaránt utal a gazdaság túlfűtöttségére, a nem kielégítő exportképességre, a hosszabb távú egyensúlyi szempontok rövidtávú növekedés oltárán való feláldozására, valamint a várhatóan rosszabbra forduló konjunkturális viszonyokra történő nem kellő felkészülésre.
A folyó fizetési mérleg többletének 2016-hoz képest bekövetkezett 6,4 milliárd eurós csökkenése elsősorban az áruknál és szolgáltatásoknál mért pozitívum 5,2 milliárd eurós visszaesésének a következménye. A külkereskedelmi egyenleg romlását kizárólag az áruforgalom deficitessé válása okozza, a szolgáltatások aktívuma ugyanis még növekedni is tudott. Az áruforgalmi egyenleg romlásán belül az import gyors emelkedése természetes, hiszen a belföldi felhasználás 2017-ben bő 2,5 százalékponttal, 2018-ban pedig 2 százalékponttal bővült gyorsabban, mint a GDP, ami szükségképpen növelte a behozatal iránti igényt.
Más kérdés, hogy miért volt szükség a hazai gazdaság túlfűtésére, a beruházási és fogyasztási kereslet erőltetett emelésére. Ez nyilván nem gazdasági, hanem politikai, például választási megfontolásokkal magyarázható. Rontotta az egyenleget a cserearányok 2018-ban bekövetkezett közel 1 százalékos romlása is (ennek az olaj világpiaci áremelkedése volt a legfontosabb oka). Ugyanakkor figyelmeztető, hogy az áruexport volumennövekedése a KSH adatai szerint 2018-ban az előző évi 5,9 százalékról 4,2 százalékra lassult, főleg a járműipar gyengélkedése miatt. Emellett ebben a külső kereslet gyengülésének és a nem kielégítő magyar versenyképességnek is nagy szerepe lehetett.
Eközben látványosan emelkedett a beruházások egyedi kormánydöntésű támogatása.
Ennek célja – az állam lojalitásalapú gazdaságirányító tevékenysége miatt – megbízhatatlan gazdasági környezet ellensúlyozása és egyúttal az állami befolyás növelése. A támogatások beruházási értékhez viszonyított aránya a hat évvel korábbi 5 százalékkal szemben tavaly már esetenként elérte a 20 százalékot, a fejenkénti 25 millió forintot. Még a szolgáltató cégek letelepedéséhez is állami támogatásra van szükség, pedig ezek tőkeigényessége alacsony.
Ha a reális helyzetkép hiányzik is a kormányzati programokból, a gondok nagy része nyilvánvalóan ismert a gazdaságpolitika számára. Nem véletlen, hogy a versenyképesség vagy legutóbb az exportösztönzés javítása áll a javaslatok középpontjában. A javaslatok többsége azonban állam-, nem pedig piacközpontú szemléletű. Nem látszik a valódi elkötelezettség az oktatás, az egészségügy és más állami szolgáltatások reformjára. A megvalósításra a legtöbb esélye a keresletélénkítő, de egyben egyensúlyrontó (például 10 millió forintos kamatmentes hitel a házasok egy része számára) és a magyar modell lényegét nem érintő technikai jellegű racionalizálásnak van.
Az államközpontú megközelítést jól példázza az új exportösztönzési stratégia, melynek célja többek között néhány központilag kiválasztott, „nagy növekedési potenciállal rendelkező szakágazat és termékkör exportjának kiemelt támogatása”. A versenyképesnek minősített tevékenységek állami meghatározása azonban épp a siker elengedhetetlen előfeltételét, a hatékonyságra kényszerítő versenyt nem veszi figyelembe, hiszen még a jól eltalált központi célok eredményes elérésnek is feltétele a hatékony vállalati működés. Ráadásul a kiemelt területek meghatározásánál nehéz nem észrevenni a lobbiszempontokat, például a „divat- és designtevékenység” esetében.
Az a kormányzati nyilatkozatokban megjelenő, már sokszor hallott vágyálom pedig, miszerint 2030-ra a kis- és középvállalatok exportpiaci részesedését radikálisan növelni kell, nem tudni, mitől teljesülhetne.
E cégek részesedése 2013 és 2017 között 1 százalékponttal még csökkent is.
Ráadásul ezt az áttörést a beharangozott világgazdasági zavarok közepette kellene elérni. A kormány felmelegítette az EU-n kívüli országokba irányuló export részarány-növelésének óhaját is, miközben ez a hányad tavaly még csökkent is (és dinamikája 2014 óta minden évben, esetenként jelentősen, elmaradt az EU-ba irányulótól).
Az exportstratégia előirányozza a „kifektetések”, vagyis a hazai vállalkozások tőkeexportját elősegítő feltételrendszer kidolgozását is. A javaslat több szempontból is meglepő. Egyrészt a „nemzeti” közgazdászok nem is olyan régen még kifejezetten ellenszenvvel fogadták, ha a magyar cégek nem itthon, nem magyar munkahelyeket teremtve fektettek be. Ez valóban hibás megközelítés volt, hiszen a hazai cégek és bankok globális üzleti lehetőségei kell, hogy meghatározzák beruházási döntéseiket. Ugyanakkor az érvelés alapja, a hazai tőkehiány, a cégek alacsony beruházási hajlandósága továbbra is valós gond, ezért a tőkeexport kifejezett serkentése nem látszik racionálisnak.
Emellett meglehetősen furcsa az a gazdasági rendszer, ahol a hazai és a külföldi befektetések egyaránt támogatásra szorulnak. A kifektetési program célja a kormányzati kommunikáció szerint az, hogy a magyar gazdaság legalább annyi pénzt keressen meg külföldön, mint amennyit innen kivisznek. Tekintettel arra, hogy 2018-ban a Magyarországon befektetett külföldi tőke állománya 77,5 milliárd euró, a külföldön befektetett magyar (székhelyű) működőtőkéé pedig 25,3 milliárd euró volt, az azonos összegű profit elérése enyhén szólva nem látszik közelinek.
A magyar gazdaság a lassuló növekedése, romló egyensúlya és gyenge versenyképessége ellenére egyelőre stabil helyzetben van. Ahhoz azonban, hogy régiós versenytársaihoz képest ne csak egy-két évig tudjon átlagon felüli teljesítményt nyújtani, középtávon minél kevésbé szenvedje meg a növekedési krízist, s ne folytatódjon a tendenciájában másfél évtizede tartó regionális leszakadás, a gazdaságpolitikának a csodálatos jövő propagandisztikus bemutatása helyett a lehetséges jövőhöz vezető reális úttal kellene foglalkoznia.
Közélet
Ha fegyelem van és rend, nincs több gond az oktatással?
Mintha az lenne az oktatásirányítás meggyőződése, hogy ha valahol gondok vannak, akkor nem érdemes vizsgálni az okokat, elég a szigorítás.
Ha tíz olcsó zsemle helyett nyolc drágábbat veszünk, akkor gazdasági fordulat van, csak még nem látszik
Gyenge kereskedelmi adatokkal indult az év, amely mögött szakértő szerzőink szerint három fontos tényező állhat, és a számokban talán csak az év második felében látszik majd a kilábalás.
Nem látszik, hogy ellenzéki vezetés alatt dübörögne a budapesti kerékpáros fejlesztés
A biciklizés aránya már nem nő a fővárosban, és a budapesti infrastruktúra sok összehasonlításban le van maradva, még régiós szinten is.
Fontos
Melyik paradicsom környezetbarátabb, a kiskertből szedett vagy a boltban vett?
Egy amerikai kutatás arra hívja fel a figyelmet, hogy a kérdésre nem is olyan egyértelmű a válasz.
A kínai ingatlanpiaci válság Amerikával ellentétben nem fog rendszerszintű krízissé fajulni
Az ország új növekedési modellje már nem az ingatlanpiacra fog támaszkodni, így annak gazdasági súlya tovább csökken, és ez a részvénypiacra is hatással lesz.
Ezentúl csak akkor lesz napelem a magyar háztartásokban, ha a hozzá tartozó akkumulátorra nagy támogatás jár
A jelenleg zajló háztartási napelempályázat egy dolgot már a lezárása előtt bizonyított: akkumulátorok nélkül többé nem kerülnek napelemek a háztetőkre.
