Ilyen lenne egyetlen képben a XX. század

(Fotó: MZSL/OFNER KÁROLY / FORTEPAN)

1939 nyara, egy kellemes délután emléke Varsóból. A bal szélen ülő hölgy a látogatóba érkező Ofner Károlyné, mellette lánya. Az elegáns férfi a Richter rt. varsói kirendeltségének vezetője, Révai Emil. Ha ismerősek a vonásai, az nem a véletlen műve: az ötvenes években öccsének, Révai Józsefnek arcképe alatt nemegyszer görnyedtek elvtársak és pajtások a felvonulások alatt. A gyerekét fogó anya Révai Emil felesége, Tiertsch Rózsi. 1933-ban, lengyelországi kiküldetésük előtt kötöttek házasságot Budapesten. Péter, a kisfiúk 1937 novemberében már Varsóban született.

Mosolygó arcok néznek a kamerába, a következő és még sok-sok idilli nyár eljövetelébe vetett bizonyossággal. Pontosabban eszükbe sem jut, hogy világuk pár hónapon belül kifordul a sarkából, és ők a porba hullanak, zsidó származásuk miatt kartonra gépelt sorok és számok lesznek vagy eltűnnek jel nélkül, mint cipőik nyoma a kerti homokban.

Most még ér, most még számít, hogy úrinő térdet takaró szoknyát és decens gyöngysort visel, lábat nem keresztez és egyenes tartással ül a kényelmetlen nyugszékekben is, kisgyerekre világos ruhát ad és kunkori fürtöket gondosan fésül. Most még keretet ad a polgári világ a létezésnek.

De szeptember elsején kitör a második világháború: Németország megtámadja Lengyelországot, mely hetekkel később már nincs többé. Ofnerék ekkor már ismét Budapesten vannak, de Révaiék Varsóban maradtak.

Miért? Révai Gábor Bemutatkozásaim története című könyvében azt írja, Emilt állítólag előre figyelmezették a testvérei a veszélyre és könyörögtek, hogy jöjjenek haza. Ám húga, Emma szerint „ő nem akarta otthagyni a zsíros állást. Beledugta a kezét az arannyal teli korsóba, felmarkolta az aranyat, de a keze beszorult.”

Az 1896-ban Budapesten Lédererként született Révai Emil volt az egyetlen nem kommunista a zsidó származású kereskedelmi utazó apa és a bécsi születésű tanítókisasszony négy gyermeke közül. Fiatalabb testvérei, vagyis József, Emma és Dezső mindannyian előbb-utóbb kapcsolatba kerültek a munkásmozgalommal. Sőt, amikor a Tanácsköztársaságban aktívan részvevő, a Vörös Újságot szerkesztő Révai József által a szülők lakásán rejtegetett és a mozgalom számára gyűjtött dollárral teli barna dobozt a rendőrség házkutatáskor megtalálta, Léderer nénit is letartóztatták egy időre. Emma pedig Szántó Zoltán volt népbiztos felesége lett („a mindig sértődött politikus” ott volt Nagy Imrével Snagovban, de csak azért, hogy mielőbb cserben hagyja). Dezső volt a „spanyolos” a családban: fotózott és harcolt a polgárháborúban (majd az ötvenes-hatvanas években „a magyar filmgyártás korifeusa volt, aztán a televízió születésénél bábáskodott. Ha jól tudom, sokan utálták” – írta róla unokaöccse, Révai Gábor).

Révai Emil és Rózsi tehát 1933 óta éltek Varsóban, 1937 óta már fiúkkal hármasban. A németek 1939-es bevonulása után életük története alig rekonstruálható. Egyetlen biztos pont benne, hogy a családnak egyetlen túlélője maradt: Péter. „Különös fintora a sorsnak, hogy a három, áldozatokat, kockázatot, börtönt vállaló kommunista testvér ép bőrrel megúszta, míg Emil, a család leggazdagabb tagja, az elsők között került gázkamrába” – áll a Bemutatkozásaim története című könyvben.

Révai Péter ma is él. Emlékezete mindent kitörölt ezekről az évekről. Amit tud az 1937 és 1946 közötti időszakról, azt családi levelekből és elbeszélés-töredékekből, sok-sok évvel később kézbe kapott tábori kartonokból tudja. A Richter rt. miatt volt valamilyen mentessége a családnak, de ezt nem sokáig vették figyelembe a német hatóságok. Az egyik előkerült tábori személyi lap szerint Révai Emil kikeresztelkedett (vagy ilyen papírt szerzett). A varsói gettóból előbb Rózsit és Pétert vitték el Bergen-Belsenbe, majd Emilt Buchenwaldba. Révai Péternek néhány halvány emléke van csupán a barakkbeli priccsről és a marharépáról, de nehéz eldönteni, hogy ezek valódiak-e vagy csak utólag születtek.

Révai Emilt a személyi lap szerint 1944. április 16-án „bocsátották el,” valójában ez az eufémisztikus kifejezés halálának időpontját takarja. Révai Rózsi halálozási ideje ma sem ismert. A táborok felszabadulásakor Pétert a Vöröskereszt Svédországba vitette. 1946-ban került Magyarországra, miután a három élő Révai-testvér már kerestette. A kisfiú nem beszélt magyarul, csak németül és lengyelül, utóbbit aztán elfelejtette. 9 éves volt ekkor, és életéből több időt töltött táborban, mint azon kívül. Révai József fogadta örökbe 1940-ben, moszkvai emigrációban született János fia és az 1947-ben született Gábor mellé. Sokáig anyakönyve sem volt, személyi igazolványát bemondásra töltötték ki.

A kommunista négyesfogat tagja, az 1949 és 1953 közötti népművelési miniszter Révai és a Nőtanácsban vezető szerepet betöltő felesége a saját gyerekeire is alig tudott időt szakítani, fiait a dajka és az őrök nevelték fel. Az örökbefogadott Péter nehezen találta a helyét, minél távolabbi, bentlakásos iskolákat választott, majd az ötvenes évek közepétől Moszkvába járt egyetemre.

A múlt feldolgozása a többi túlélőhöz hasonlóan zajlott Révaiéknál. A Bemutatkozásaim története című könyv szerint nem beszéltek a zsidó gyökerekről, a koncentrációs táborokban meghalt hozzátartozókról: „a mi családunkban betegesen hallgattak a múltról.”

Idill mögött gyülekező felhők, emlékek és önvédő felejtések, koncentrációs táborból az ötvenes évek máshogyan zárt világába – erről mesélt egyetlen kép egy napos délutánról.

Köszönet Toronyi Zsuzsannának (Magyar Zsidó Levéltár), Révai Péternek és Révai Gábornak.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!