Mindenki rájuk vallott, nem volt könyörület

Hatvan éve végezték ki villamosszékkel a Sing Sing börtönben Julius és Ethel Rosenberget. Azóta sem tudjuk pontosan, milyen szerepe volt a házaspárnak az atombomba titkának szovjet kézre adásában, és heves viták dúlnak akörül is, hogy jogos volt-e a rájuk a legsúlyosabb ítéletet kiszabni.

A második világháború utáni eufóriának gyorsan véget vetett a vasfüggöny leereszkedése és a hidegháború. Az egyre feszültebb légkörben átvitt értelemben is bombaként robbant a hír nyugaton, hogy alig négy évvel Hirosima és Nagaszaki után a Szovjetunió is sikeres atombomba-kísérletet hajtott végre. Az amerikai hírszerzés rögtön arra kezdett gyanakodni, hogy a szovjetek nem saját kútfőből érték el az eredményt, hanem az atomprogram adataihoz hozzáférő kémjeiktől kaptak segítséget.

A hálózat egy részét azután sikerült felderíteni, hogy a háború idején a Manhattan-terven dolgozó, de ekkor már újra Nagy-Britanniában élő német származású fizikus, Klaus Fuchs 1950-ben bevallotta, hogy mind az atom-, mind a hidrogénbombával kapcsolatban szolgáltatott információkat a szovjet hírszerzésnek. Fuchs azt is elmondta, hogy amerikai tartózkodása idején a svájci Henry Gold volt a „futár”, akinek átadta az anyagokat. Gold révén került a képbe egy, szintén a Manhattan-terven dolgozó mérnök, David Greenglass, illetve testvére és sógora, Ethel és Julius Rosenberg.

A vallomások sora azonban itt megszakadt: Rosenbergék – és a velük együtt megvádolt, Mexikóba menekülése után azonosítatlan fegyveresek által „hazarabolt” Morton Sobell – ártatlannak vallották magukat. Julius Rosenberg  a háború előtt tagja volt különféle kommunista szervezeteknek (feleségét is a mozgalomban ismerte meg, 1939-ben aztán el is vette Ethel Greenglasst), és feltehetőleg 1942-ben „szervezte be” Szemjon Szemenov, az NKVD ügynöke. Julius a háború idején a hadseregnél töltött be műszaki ellenőri pozíciót, valószínűleg számos használható információt, például repülőgépek tervrajzait juttatta el megbízóinak.

Később, 1944-ben aztán feleségén keresztül megtudta, hogy David Greenglass részt vesz a Manhattan-tervben. Ethel segítségével beszervezte a sógorát, aki feltehetően iratokat is kicsempészett munkahelyéről, de például saját készítésű vázlatokat is átadott Juliusnak. Nem teljesen tisztázott Ethel szerepe, egyesek szerint aktív résztvevője volt az eseményeknek (iratokat másolt, üzeneteket gépelt), míg mások szerint tudott férje tevékenységéről, de maga nem csinált igazából semmit.

Mindenki rájuk vallott

A letartóztatások és kihallgatások után a per 1951 márciusában kezdődött. Rosenbergék ragaszkodtak az ártatlanságukhoz, azonban különböző vádalkuk keretében gyakorlatilag az ügy összes szereplője rájuk vallott. A konkrét vád kémtevékenységre való szervezkedés volt, de a legfőbb ügyész, William P. Rogers emellett a szovjet bomba bevetésének lehetőségére hivatkozva közvetve tízmilliók életének veszélybe sodrásával is megvádolta Rosenbergéket, illetve a koreai háború kitörését is részben a nyakukba varrta, azzal érvelve, hogy a szovjet atomfegyver nélkül a konfliktus másként alakult volna.

Az esküdtszék 1951. március 29-én bűnösnek találta a házaspárt, a halálos ítéletet pedig április 5-én hozta meg Irving Kaufman bíró, egy 1917-es törvényre hivatkozva, amely háború idején halálbüntetés kiszabását is lehetővé teszi, ha a vádlottak egy idegen hatalomnak a nemzetbiztonságot érintő információt adnak át, sőt még akkor is, ha csak kísérletet tesznek erre. A bíró egyébként indoklásában részben megismételte az ügyész indítványát, tehát kimondható, hogy a Rosenberg-házaspárt tulajdonképpen nem is csak konkrét tetteik, hanem a jogi gyakorlatban igen furcsán ható feltételezések miatt küldték a villamosszékbe.

Az ítéletet hatalmas felzúdulás fogadta nem csak Amerika- de világszerte is. Jean-Paul Sartre-tól Einsteinen át egészen XII. Pius pápáig számtalan befolyásos személy kért kegyelmet Rosenbergéknek, de Eisenhower elnök hajthatatlan maradt. A tiltakozók azt is hangoztatták, hogy a vád szinte kizárólag vádalkukkal lekenyerezett „besúgók” vallomásain alapult, konkrét tárgyi bizonyítékok nélkül. A példátlanul súlyos ítélet (Ethel és Julius voltak az egyedüli amerikai civil állampolgárok, akiket a hidegháború idején kémkedésért kivégeztek – bár ezt akkor még nem lehetett előre tudni) kapcsán sokan arról beszéltek, hogy a kommunistaellenes McCarthy-féle hisztéria  a felelős azért, hogy ezen a két megtévelyedett emberen kellett példát statuálni. Voltak olyanok is, akik egyenesen koncepciós pert emlegettek. A szovjet blokkban hősként, később mártírként tartották számon Ethelt és Juliust, Budapesten például a mai Hold utca a Rosenberg házaspár nevet viselte.

Meggyőződésből tette

Az ügy még hat évtized távlatából sem egyértelmű. A hidegháború végén nyilvánosságra hozott szovjet és amerikai titkosszolgálati iratokból az mindenesetre kiderült, hogy Julius Rosenberg valóban kém volt, és bár bűntársai  talán igyekeztek vallomásaikban olyat is rákenni, amit nem követett el (Greenglass később be is vallotta, hogy eskü alatt hazudott az ügyben), ártatlan bűnbaknak semmiképp nem nevezhetjük. Ethel szerepe már nem ennyire tiszta, az biztos, hogy tudott férje ügyeiről, de azt már nem tudjuk, hogy konkrétan segített-e neki, és ha igen, miben. Pontosan az sem derült ki, mi is került ezen a szálon a szovjetek birtokába. Az információk fő forrása, David Greenglass nem elméleti fizikus, csak egy egyszerű mérnök volt, a legkényesebb dolog, amihez hozzáférhetett, az a maghasadás beindításáért felelős hagyományos robbanószerkezet terve volt. Elég valószínű, hogy a szovjetek a lényegi információkat más (ismert, illetve talán örökre homályban maradó) forrásokból szerezték, a Rosenberg-vonal csak megerősített egyes adatokat, valamint néhány könnyebben megoldható probléma gyorsabb leküzdésében segített.

Az is érdekes kérdés, hogy jogos volt-e az ítélet. Nem szabad elfelejteni, hogy az események idején az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetségesek voltak, a kommunizmussal rokonszenvező Rosenberg sem anyagi előnyökért, hanem meggyőződésből cselekedett, mivel nem értette, hogy kormánya miért nem akarja megosztani titkait a Hitler ellen vállvetve küzdő népekkel. Az ítélet alapjául szolgáló törvény azonban nem tett különbséget „baráti” és ellenséges államok között, így a halálos ítélet kiszabható volt. Ettől még nem kevésbé volt nehezen indokolhatóan súlyos. Az ügy többi résztvevője rövidebb-hosszabb (általában később részben elengedett) börtönbüntetéssel megúszta, Harry Gold és Morton Sobell 30, David Greenglass 15 évet kapott, ebből sorrendben 14, 17, illetve 9 évet ültek le. Klaus Fuchst – igaz, Nagy-Britanniában – mindössze 9 évre ítélték, pedig ő egyértelműen, saját bevallása szerint is kulcsfontosságú információkat adott át a szovjeteknek.

Az is teljesen világos, hogy Ethel Rosenberg biztosan nem érdemelt ilyen súlyos büntetést. Ruth Greenglasst (David feleségét), aki szintén tudott a „fiúk” ügyeiről, és talán maga is eljuttatott egy-két üzenetet Rosenbergéknek, még csak meg sem vádolták semmivel, miután elmondta, amit tudott. Az ügyész és a bíró talán tényleg példát akart statuálni, mások pedig azt mondják, a Rosenbergék azzal „érdemelték ki” a villamosszéket, hogy következetesen tagadtak, és nem segítettek abban, hogy a szálat tovább gombolyítsa az amerikai titkosszolgálat. Ezt a logikát követi az a feltételezés is, hogy Ethel ítélete eredetileg Julius megzsarolására szolgált volna, az ügy szálait mozgatók abban reménykedtek, hogy a férfi megtörik, ha felesége is a halálbüntetés lehetőségével néz szembe. Nem így történt, a házaspár 1953. június 19-én este 8 óra tájban, nagyjából negyed óra különbséggel távozott az élők sorából. Két fiúk, az akkor 9, illetve hat éves Michael és Robert felnőve sokáig küzdött szülei rehabilitálásáért, és bár az újabb információk alapján elismerték a apjuk bűnösségének tényét, az eljárás és az ítélet ellentmondásaira, hátterére máig szeretnének fényt deríteni.