A kormányért újságíróként rajongani alapvető jog, a kormányt hatóságként támogatni szabadságellenes

2017.10.31. 05:15

Kormánypropaganda vs. független sajtó

A vitát kezdeményező Társaság a Szabadságjogokért cikke szerint a kormánypropaganda nem tudja betölteni a sajtó alkotmányos szerepét, ezért a jogi megítélése is különböző.

Elsőként Koltay András, a Médiatanács tagja reakcióját közöltük. Szerinte a sajtószabadság nem csak a demokrácia szolgálatát jelenti, sőt, ha mást nem jelenthet, nincs is sajtószabadság.

A jogszociológus Fleck Zoltán amellett érvelt, hogy a kormánypropaganda a hatalom megtartása érdekében, annak pénzéből működik – külsőre olyan, mint a sajtó, de éppen a lényege hiányzik.

A Fidesz-KDNP-kormány politikáját támogatni, Orbán Viktorért rajongani, migráns- és Soros-ellenesnek lenni, a liberális demokrácia értékeit tagadni alkotmányos jog. Alkotmányos jog továbbá ezeket a véleményeket, nézeteket a sajtóban közreadni és terjeszteni, illetve a közvélemény számára is eljuttatni. Szintén alkotmányos jog a sajtó jogszerű eszközeivel azt hirdetni és segíteni, hogy Orbán Viktort a Gondviselés küldte a magyarság megmentésére és felemelésére, és örökkön-örökké legyen Magyarország miniszterelnöke, egyben királya.

Mindegy, hogy mit gondolunk ezekről a véleményekről, tarthatjuk ostobának, kártékonynak, cinikusnak; a szólás- és sajtószabadság alkotmányos védelme rájuk is vonatkozik. Koltay Andrásnak, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH), és a Médiatanács tagjának igaza van ebben, még akkor is, ha alapvetően szerintem félreérti (vagy szándékosan nem akarja érteni) a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) két jogásza, Vissy Beatrix és Szabó Máté Dániel által jegyzett vitaindító cikk felvetését. A TASZ, illetve Fleck Zoltán ugyanis azt állítják, hogy a kormányzati propagandát terjesztő médiumok nem sajtóorgánumok, hanem politikai szereplők.

Szintén egyetértek abban Koltayval, hogy noha a vélemény-, a szólás- és a sajtószabadság eszméje elsősorban azért szökkent szárba a 17. század közepén, hogy akárki anélkül írhasson, gondolhasson bármit, vagy bírálhassa a hatalmat, hogy a hatalom (királyi, állami, egyházi, stb.) ezért elővegye és meghurcolja, ez a védelem nem vonatkozhat kizárólag azokra, akik a demokrácia szolgálatát tartják elsődleges feladatuknak. Ez a jog meg kell hogy védje a kismacskás blogokat, az Éjjel-nappal Budapest alkotóit és mondjuk Marton László pártfogóit is.

Eddig tudunk Koltayval kéz a kézben haladni, és bár nem írja le egyértelműen, de még abban is egyetértenék vele, ha azt mondaná, hogy a mindenkori kormánynak ugyanolyan joga van nézeteit a közvéleményhez eljuttatni, azokat a nyilvánosságban érvényesíteni, mint a vele szemben kritikus, vagy a hatalmát ellenőrző ellenzéknek, sajtónak, állampolgárnak. Ha ehhez történetesen fizetett propagandistákra lenne szüksége, akkor szerintem ez az üzleti aktus is bele kell, hogy férjen.

Van azonban a szólás- és sajtószabadságnak egy olyan aspektusa is, amely csak akkor érvényesül, ha a demokratikus intézményrendszer működése során megakadályozza (meg tudja akadályozni) a hatalom kommunikációs felületeinek és üzeneteinek túlsúlyba kerülését. Keveset lehet hallani róla, de ezek az alapjogok akkor érvényesülnek maradéktalanul, ha nem csupán közölni lehet mindent, hanem el is lehet juttatni mindent, illetve minden közlésnek egyenlő esélye van eljutni a társadalom minden tagjához. Részben ezt szolgálja a tisztességes verseny. A másik, legalább ennyire fontos feltétel továbbá, hogy ezekkel az alapjogokkal ne lehessen visszaélni, ne lehessen tartalmukat „jogászkodással” kiüresíteni, és a visszaélések ellen jogi úton elégtételt lehessen venni. Magyarán: hogy a szólás- és sajtószabadság ne védje a hazudozást, a szovjet-típusú kompromat-kampányokat, a lejáratást, a rágalmat, a becsületsértést, a csúsztatást, az álhíreket, a pánikkeltést, vagyis a propaganda eszközeit, felületeit.

Ma ezek legtöbbjének elszenvedése és tapasztalása esetén a hatályos törvények (Médiatörvény, Ptk., Btk.) alapján elméletben jogorvoslatért lehet fordulni. Hangsúlyos, hogy elméletben, hiszen a tisztességes verseny és a tisztességes jogorvoslat kizárólag a hatalmi ágak szétválasztásával biztosítható. Még egyszerűbben: akkor van értelme a Koltay által propagált, nekem szimpatikusan tág szólás- és sajtószabadság-értelmezésnek, amennyiben a kormánypropagandának semmivel nincs több esélye a közönséghez eljutni, mint a kormány politikájával szemben kritikus hangoknak.

Az intézmény, amelynek feladata végső soron mindezen feltételek szavatolása, Koltay munkahelye, az NMHH és a Médiatanács. A hatóság hat éves tevékenysége szerintem súlyosan sérti ezen alapjogok általános érvényesülését, piacszabályozó és tartalomfelügyeleti döntései (vagy azok hiányai) a kormány hatalmi érdekeit és a kormánypropaganda terjedését szolgálják. A hatóság átláthatatlan, önkényes, nem egyszer cinikus döntései aláássák a jogbiztonságot, azt a jogbiztonságot, amelytől egyébként az alapjogaink érvényesülését is várnánk. Vagyis a hatóság gyakorlata a kormányközeli média és a kormány üzenetei irányában érvényesíti az alapjogokat, ellenben a kormánnyal kritikus, vagy attól teljesen független, netán apolitikus információk megmérettetését a nyilvánosságban a szabályozás és a felügyelet révén korlátozza, akadályozza.

A hatóság témába vágó, néha egészen arcpirító döntéseit nem sorolom fel egyesével, ezt megtették helyettem már mások többször(például itt és itt). Elég legyen annyi, hogy a hatóság szabályozása teremtette meg a lehetőséget arra, hogy ma mind a 18 megyei napilap kormányközeli kézben lehet, a rádiós piacon országosan csak a kormány súlyos befolyása alatt álló közrádió fogható, a kereskedelmi szektorban pedig a Vajna-féle Rádió1 médiatörvényt megkerülő terjeszkedésének nem tud ellenállni a Médiatanács (ahogy Vajna átlós médiatulajdonlásának sem). Szintén a Médiatanács, mint tartalomfelügyelő volt képes azt mondani, hogy a Soros-ellenes kampány valóságtartalmához azért nincsen köze, mert a plakátokon megfogalmazott üzenetekkel ők nem tudnak mit csinálni. Az, hogy a Soros-kampány jelentős része az elektronikus médiában futott, az a Médiatanácsot nem érdekelte. A többnyire kormánypárti érdekeket szolgáló, külföldön bejegyzett álhíroldalak terjedésével ugyan egyes jogszabályi kötöttségek miatt valóban nem tud a Médiatanács eljárni, ugyanakkor az álhírek terjedésével kapcsolatban hatóságként semmilyen policytevékenységet nem folytat. Ahogy lényegében a gyerekvédelmen kívül szinte semmilyen más területen sem.

Nem akarok tippeket adni, de a Médiatanács még mindig mondhatná azt, hogy hatósági szervként ugyan független a magyar kormánytól, ám kormány a nyilvánosság szempontjából döntő piacátalakítási akaratával egyetért, nesze nektek médiaegyensúly. Ugyanis azon igenis lenne értelme vitatkozni, hogy egy ekkora támogatottságú (egy friss adat szerint össztársadalmi szinten a 30 százalékot sem éri el) kormánynak van-e joga, és ha igen, akkor milyen mértékben van joga a médiaviszonyok átalakításához. Ha a jobboldali nyilvánosság narratívája az, függetlenül annak igazságtartalmától, hogy 2010 előtt az ún. polgári, konzervatív, keresztény értékek, továbbá a Fidesz elképzelései nem jelentek meg társadalmi támogatottságuknak megfelelően a nyilvánosságban, és ezért kell – a tisztességes verseny és a sajtószabadság érvényesülésének ideiglenes felrúgásával – a Fidesz javára átalakítani a médiaviszonyokat, akkor beszéljünk erről.

A hatóság részéről nagyon fontos lenne válaszokat kapni elméleti és gyakorlati kérdésekre, mint például, hogy

  • Beletartozik-e a sajtó- és szólásszabadságba a kormány érdekében terjesztett szándékos hazugság, lejáratás, álhírterjesztés, hírbehozás?
  • A fentebbi alapjogok általános érvényesülése szempontjából milyen közösségi, nemzeti előnyökkel jár, ha egyes részpiacok, mint a közszolgálati médiapiac, megyei napilappiac, az országos, illetve a hálózatos kereskedelmi rádiós piac, az ingyenesen terjeszthető napilappiac minden szereplője jelenleg kormányközeli üzletemberek tulajdonában vannak és/vagy kizárólag a kormány propagandaüzeneteit terjesztik?
  • Beletartozik-e a sajtó- és szólásszabadságba, hogy a kormány fizetett kampányai tartalmukban rendre valótlanságokat, csúsztatásokat, vagy otromba hazugságokat közölnek az elektronikus médiában is?
  • A „Ti dolgoztok. Ők lopnak” fősorú Jobbik-kampány, amennyiben az elektronikus médiában is megjelent volna, lehetett-e volna „társadalmi célú üzenet”, vagy „közérdekű közlemény”? Hogyan ítélte volna meg a Médiatanács?
  • Amennyiben az állami szektorra, mint legitim hirdetői szektorra, egyben az egyik legnagyobbra tekintünk, mennyiben érvényesül a sajtószabadság piaci feltétele, ha az állam a közpénzforrásait szinte kizárólag a kormányközeli, vagy a kormány politikájával egyetértő médiumoknál költi el?
  • Mennyire feleltethető meg a tisztességes piaci magatartás követelményének, ha az állami szektor olyan, a kormány üzeneteit közvetítő, kizárólag a kormány érdekeit kommunikáló médiumoknál hirdet közpénzből, amelyek anélkül veszteségesek lennének, vagy fenntarthatatlanok?
  • Szándékozik-e az NMHH, mint piacfelügyelet nyilvánossá tenni a szólás- és sajtószabadság helyzetének értékelése szempontjából elengedhetetlen piacelemzéseit, háttértanulmányait, hogy átláthatóvá váljék a Médiatanács összeolvadásokra, felvásárlásokra vonatkozó döntéseinek megalapozottsága? Ha nem, akkor miért nem?
  • Tudvalevő, hogy az NMHH végez tartalomelemzéseket. Végez-e az NMHH az egyes rész- és alpiacokra vonatkozó tartalomelemzéseket, különös tekintettel arra, hogy az egyes médiumokban hogyan, milyen arányban és minőségben jelennek meg a demokratikus döntések megalapozottságához elengedhetetlen üzenetek, információk, közügyek? Különösen érdekes lenne ezt tudni a közmédia és a Magyar Távirati Iroda hírközlési tevékenységével összefüggésben. Ha igen, akkor miért nem nyilvánosak? Ha nem, akkor miért nem végez felügyeletként ilyen elemzéseket?

Annál is inkább jó lenne erről mindezekről beszélni a nyilvánosság előtt, mert Karas Monika, a hatóság elnöke az esetek jelentős részében nem hajlandó válaszolni a kormánnyal kritikus, vagy a kormánytól független sajtó kérdéseire, megkereséseire, noha nem a magánéletéről faggatnák, hanem a hatóság tevékenységéről szeretnének újságírók, médiakutatók, állampolgárok válaszokat kapni, ami elől a sajtószabadság értelmében nem térhetne ki.

Így pedig belefutunk abba a reménytelen helyzetbe, hogy a sajtószabadságért aggódók csak és kizárólag olyan szereplőktől várhatnának akár jogi, akár hatósági megoldásokat, akcióterveket, elképzeléseket, akik szerint itthon nincs ok az aggodalomra, hiszen soha nem volt még ennyire szabad és sokszínű a magyar média, mint most. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a kormánypárti média nincs túlsúlyban a teljes médiapiacon, a hírmédia egyes alpiacain (közszolgálati média, rádiós piac, megyei napilapok, ingyenes országos napilap) azonban monopolhelyzetben van. Koltay szerint „a tét ma a professzionális sajtó túlélése, elsősorban az amerikai tech-óriások fenyegetésében.” Ez nagyon is reális veszély. Valahogy mégis úgy alakult itthon, hogy a magyar szabad sajtópiacon a kormányhoz közel álló médiumoknak kevésbé van mitől félniük, mert létük nem a piac és a közönség igényeitől függ, hanem a kormány akaratától. Feltételezem, hogy egy kormánytól független médiaszabályozásnak és hatóságnak ez nem lehetett célja.

A szerző a Central European University Center for Media, Data and Society meghívott kutatója, az Átlátszó munkatársa.