„Kapaszkodott belém, de esélyünk sem volt” – Zokogva mutatta a tótvázsonyi férfi, hol sodorta el párját az áradat – Ezek voltak a nő utolsó szavai

A szelíd patakocska épp kettévágja Lajos bácsiék völgyben fekvő kertjét, de felduzzadva zúgva rohant végig a falun. Közben magával sodorta a leszakadt ágakat, a félmázsás köveket, és tragikus módon elragadta Lajos bácsi feleségét, Marika nénit is (†66).

Hétfőn már egy szelíd pataknak tűnt az, ami egy nappal azelőtt elragadta Lajos bácsi feleségét / Fotó: Fuszek Gábor

(A legfrissebb hírek itt)

– A dombról észrevettem, hogy a feleségem, Marika vissza akart jönni a hídon, de a hetvencentisre duzzadt vízben eltévesztette az átjárót. Láttam, amint a sodrás kiütötte a lábát és már vitte is – emlékezett a történtekre Lajos bácsi.

– Marika után gázoltam a vízbe, próbáltam kihúzni, közben még az esőkabátját is letéptem róla. Ő is küzdött, kapaszkodott belém, de esélyünk sem volt az áradattal szemben. Kétszer ki tudtam emelni a fejét a vízből. Aztán elernyedt. Tudtam, hogy itt a vége. Ötven méterrel feljebb néhány ember épp fát gyűjtött. Üvöltve, ordítva kértem tőlük segítséget. De elszaladtak – temette kezét az arcába a megtört férfi.

A nyugdíjas kőműves itt elsírta magát. Mint mondta, sosem felejti el a felesége könyörgő tekintetét. És az utolsó mondatát: „Öcsi, segíts!”

Lajos bácsi és felesége, Marika hosszú idő óta élt egymással szeretetben / Fotó: Fuszek Gábor

– Nem tudtam megmenteni. Pedig a korom ellenére jó erőben vagyok, ha kell, puszta kézzel felszántom a kertet. De ott kevés voltam. Miután az első feleségemtől elváltam, leégett a házam, felépítettem, majd eladtam. Az árát ellopta tőlem egy bűnöző. Újat építettem. Mindig talpra álltam, de ez már nekem sok – zokogott.

Lajos bácsi a könnyeit nyelve mutatja a telekhatáron a villanypásztor-kerítést, aminek a tövébe beakadt a felesége teste. De a víz olyan erővel robajlott lefelé, hogy Marika nénit átpréselte a szűk résen, és kíméletlenül vitte, görgette tovább. Az asszony holttestét 70 méterrel lejjebb emelték ki a katasztrófavédők.

– Hatvanezer forint a nyugdíjam, amit itt megtermeltünk, azt ettük – mutatja a veteményest Lajos bácsi.

– Hiába kértem a feleségemet, maradjon, lement megnézni a kertet. Korábban, ha lejöttem ide dolgozni, mindig hívtam őt is. Úgy gondoltam, idős vagyok már, ha valami történik velem, legyen, aki segítséget hív hozzám. És pont én nem tudtam megmenteni őt. Haragszom az egész világra, a falura, mert amikor segítségre volt szükségem, mindenki cserben hagyott.

A pusztító viharról itt talál fotókat!