Ennyire szorosan összezáró cenzúrát nem feltételeztem

„Noha mind a személye, mind a tárgya visszataszít és akarva-akaratlan besározódással fenyeget – nemkülönben a megjelenésért folytatott keserves, lehet, megalázó próbálkozássorozat, ami a megírás után még rám vár* (ez tart vissza megannyi véleménynyilvánítástól) –, ezúttal nem tehetem meg, hogy nem emelem fel tollam/szavam a hamarosan bekövetkező szerencsi időközi választásokkal és főszereplőjével, Bíró Lászlóval kapcsolatban." Index, 2020. október 7.

A helyszín kevésbé lényeges koronavírus idején, a digitális és zoomterek világában, de ideírom: az izraeli Lod. Várom az országot fojtogató általános zárlat feloldását, hogy majd némi karanténok után visszazsilipeljek Magyarországra, ahol ennek az írásnak a témája „hever”. A napszak feljegyzése az elbeszélésem szempontjából lényegesebb. Mostanában szállingóznak a választók a szerencsi körzetben a szavazóurnákhoz. Az eredmény majd este felé lesz ismert.

Addig kell megírjam ezt a cikket.

Miért?

Azért, mert sem ennek a cikknek, sem az előzményének – Ezen az áron nem kell a kétharmad megszüntetése! (új?, régi?) Index, 2020. okt. 7. – semmi, de semmi köze e választásokhoz. A voksolás tényétől való függetlenségnek azért van dramaturgiai jelentősége, hogy mondandómat ne lehessen az időközi választás eredménye felől értelmezni. 

Nem vagyok érzéketlen bábu: belátom, hitelesebb, ha kivonom magam az eredmény hatása alól. Ugyanis a már említett cikkemnek nem az volt a tárgya, problémája, drámai konfliktusa, hogy a mai Magyarországon egy Bíró László nevű antiszemita képviselőjelölt indulhat az időközi választáson, s még az is csak áttételesen, hogy van-e értelme a sokszor teljesen ellentétes érdekeket, társadalmi és kulturális rétegeket képviselő pártoknak a NER leváltására egymással szövetkezni. 

A velem – cikkemmel és ügyemmel – szimpatizáló levelezőpartnereim latolgatásaival sem értek egyet, akik azt kémlelik, hogy a botrányos helyzetben mi a katasztrofálisabb? Ha Bíró csúfosan leszerepelne, s akkor legalább az ellenzék észre térne. Vagy ha győzne, esetleg csak csekély százalékkal maradna alul, s ezzel a gyászos frigy ütötte szennypecsét kitörölhetetlen lesz. (Nemcsak a jövő esélyei szempontjából, de magából a magyar történelemből is.) Szerintem pedig a katasztrófa már megtörtént azzal, hogy felsorakoztak egy antiszemita mögé – s ezzel maguk is vírushordozókká avanzsáltak.

Erről szólt a minapi írásom, s a fenti dramaturgiai elemek miatt azért volt fontos, hogy megjelenjen a választások eredménye előtt, hogy mondandóm zavartalanul kidomborodhasson. Azaz ne lehessen kommentárként olvasni. 

Annyira naiv nem voltam, hogy ne tudjam: az egyértelműen antiszemita  képviselő mögötti felzárkózást bíráló véleményt – ez önmagában is szomorú – nem lesz egyszerű megjelentetni tradicionális terepemen, a szocialista-liberális médiumokban. Hiszen azért eleddig a különböző fórumok közötti verseny hullámverésein el-elhelyeztem az írásaimat. (Akár az antivilágban a Valóság, az Élet és Irodalom és a Mozgó Világ bátor(talan)sági versenyében el-elzörfözgettem.) 

Ennyire szorosan összezáró cenzúrát azonban nem feltételeztem. Komoly tanulsággal szolgált – azért is barangoltam körbe az ellenzéki médiumokat alaposan, hogy a córeszemnek legyen valóságfeltáró hozadéka. 

(Hadd tegyek még egy idegesítően kizökkentő zárójelet – igen, én a példaképem, Szomory Dezső felfogásában képzelem el az írást, legyen az szép- vagy újságírás. Cikkemet három – különböző pártokban működött – egykori parlamenti képviselőnek is elküldtem, akiknek nemcsak tetszett az írásom, de maguk is tippeket adtak, hol publikáljam, sőt: maguk is megkerestek vele szerkesztőségeket. Mindhárman Orbán Viktor elszánt bírálói.)

S mielőtt a Rubiconom átlépésének hatásáról beszámolnék – régi igazság: nem az író választja a témáját, hanem a téma választja ki elbeszélőjét –, felteszem az egyéni etikai, szakmai s ha muszáj, politikai kérdéseimet.

Miért nem maga az írás, hanem a megjelenési helye – „kulturális erőtere” – minősít egy-egy megszólalást? Gondolatot, eszmét vagy feltárt dokumentumot. 

Ha egy írás nem a saját szerves környezetében jelenik meg, azért ki a felelős? Az író? A szerkesztő? Az író személye és végül is a publikáció helyét kiválasztó elhatározása/felelőssége nevesített. S vajon a közreadásban mi a szerkesztő felelőssége? Ő nem tartozik elszámolni bátorító vagy cenzori tevékenységéért a nyilvánosságnak, ugyanúgy, mint egy helikopteren furikázó miniszter? Ő nem közszereplő? Pedig ő a legfontosabb matchmaker, mert a közdiskurzust befolyásolja és uralja – ellenőrzi a nemzetet meghatározó kultúra egy szeletét, ami az egésznek nagyon is a számottevő része.

S az olvasó? Hiszen elvileg neki írják, szerkesztik a lapokat, újabban – nagyon is elidegenedett kifejezéssel –: tartalmakat. Szerintem, ha tudatosan vagy véletlenül egy-egy olvasóközönséget – a saját médiumai révén – olyan hatások érnek, amelyeket általában az „ellenoldal” képvisel, az csak hasznos lehet. Ha nem is azonosulnak vele, de kitágítja a horizontjukat s fejleszti a megszokott értelmezésekkel, lózungokkal szembeni saját gondolkodásukat. A világról való tudás tényszerű ismereteinek bővüléséről nem is beszélve. (A legultraliberálisabb Haaretzben is rendszeresen közölnek nívós jobboldali publicisták véleményét. A leg-Netanyahu-ellenesebb tv-adó – Arutz 12 –  kerekasztalain ott ül egy Bibi-közeli újságíró majd minden este. Jómagam – e példák hatására is – nemegyszer ajánlottam magamat Borókai Gábornak, az egykori Heti Válasz főszerkesztőjének, sajna kevés sikerrel.) 

S végül: ha egy ellenfelünk vagy pozíciójáról leváltandó ellenoldal – különböző rangú harcosai vagy vezére – azt állítja, hogy 2 × 2 = 4, ehhez a következtetéshez, netán igazsághoz, lehet-e nemes egyszerűséggel, kulturális térből való kirekesztődés ódiuma nélkül – csatlakozni? 

E felvetések után jöjjön próféciám tragikusan rapid beteljesülése. A megjelentetés keserveit s gátakat is átszakító hatását már közöltem az Indexen, a cikkem toldalékában. Most jön a besározódás (sár = szar) narratívája.

Az Index-publikáció után egy nappal már fel is bugyborékolt és szétkenődött a képernyőmön – megvallom, nem abból a kanálisrendszerből, ahonnan vártam: 

Ezzel kiírtad magad a normális sajtóból, sajnos. Hogy a kéziratod szar, az csak hab a tortán. Eszköz lettél, János, ennél szomorúbb státuszt nem ismerek.

E sorokat kaptam egy nemrégen nagy hatalmú főszerkesztőtől, ma is véleményvezértől. (Nem leplezem le – akár a nyilvánosságban is kifejthetné álláspontját, amire akkor válaszolhatnék is. A húgomon és az unokatestvéremen kívül ezt senki nem tudhatja: együtt kezdtük a pályánkat gimnazistaként a Pest Megyei Hírlapnál mint oda beprotezsált újságíró gyerekek.)

Vajon honnan fröcsög a sár (mint látjuk, expressis verbis: a szar)? Saját csatornából? Vagy egy másik lefolyóból átirányítva? Nem vagyok Facebook-felhasználó, de az internetbe kipottyantott szómenés hamar megtalált.

Kőbányai János klaviatúrájából tegnap megjelent az Újindexen egy írás, amely azt taglalja, hogy elfogadhatatlan a nem is olyan régen teli tüdőből zsidózó Bíró László indulása a szerencsi időközi választáson. Ezt persze Kőbányai nem így fogalmazza meg, eleve mindenféle fogalmazás igen távol áll irományától, viszont kitér arra, hogy cikkét „az ún. ellenzéki »kulturális erőtér« zászlóshajói” sorban dobták vissza. A HVG (ahová elsőnek fölajánlotta), majd az ÉS, Népszava, Telex, Válasz Online. 

Kőbányai „ellenzéki” sajtóban való vesszőfutásáról azután élvezettel számolt be több kormányorgánum. 

Viszont az „ún. ellenzéki »kulturális erőtér« zászlóshajójaként” hadd fűzzek ehhez az egészhez valamit, ugyanis nem a személytelen HVG dobta vissza az írást, hanem egészen konkrétan én. Valóban azzal a tapintatos indoklással, hogy már többször foglalkoztunk a témával. Írt róla Somogyi Zoltán (amit szintén előszeretettel idéznek a kormánysajtóban, ha éppen az az érdekük), és kellően egyértelmű címmel („Hitlerrel Európáért”) Révész Sándor, valamint a már említett esetben beszéltem róla én is. Sőt, én még írtam róla ezen a felületen, és kibeszéltük az Öt című műsorunkban is (amit szintén átvett a kormányközeli sajtó). Ilyen előzmények után mondtam nemet Kőbányai Jánosnak, kifejtve, hogy az eddigiekhez sorai nem tesznek hozzá semmit, és tartalmaznak ténybeli tévedést is. Igazából azt kellett volna mondanom, hogy az írása szar, ahogy azt a Népszavánál megtették („a dolgozatot egyöntetűen rossznak tartjuk, terjengős, azt gondoljuk, tele van ellentmondásokkal annak ellenére, hogy tisztességes szándékát nincs okunk kétségbe vonni”), vagy ahogy utólag Konok írja („ilyen zavaros, dagályos, helyenként teljesen értelmetlen, ugyanakkor roppant önhitten moralizáló, erőltetett, suta szöveget rég olvastam”). 

Bármikor közlök olyan írást, amelynek egy sorával sem értek egyet, de minőségi szöveg, és a továbbiakban is igyekszem kerülni, hogy olyat jelentessek meg, amely szívemből szól – csapnivalóan. Szerencsére az ilyen szövegeket előállítók integrált foglalkoztatás keretében most már lehetőséghez juthatnak másutt.

Ez a megnyilvánulás olyan leleplezően kompakt, hiszen a legnagyobb irodalmi tehetség sem tudna elrettentőbb képet festeni arról, akiből mindez kiürült. Ezen (ön)jellemrajzhoz hozzá kell fűzni, hogy cenzorom olyan fórumon igazolta gyakorlatát, amelyen nincs lehetőségem hozzászólni, esetleg védekezni, vagy speciális közönségét az ő álláspontjával ellenkező irányba kimozdítani. Például azzal bizonytalanítani el a nagyérdeműt, hogy fölteszem a kérdést: mire is vonatkozik valójában a sok pocskondiázó kifejezés. A szövegre – példákkal? –, vagy az írás struktúrájára? S hogy az „irományom” nem is arról szólt, amiben azt cenzorom láttatja, az már másodlagos. Noha a szövegértelmezési készség az ország első hetilapja diskurzusrovatának vezetője esetében nem lenne hátrány. Az önmagának tükröt tartó elbeszélés azzal is kidomborítja karakterét, hogy az engem dehonesztáló forrásait ráklikkelhetően megadja, az én írásomnak azonban még csak a címét sem említi. Nehogy az olvasó saját ítéletére hagyatkozhasson. Szerintem az is sajtóetikai kérdés, hogy cenzori szempontjait és módszerét a saját fórumán szellőzteti – mégpedig a HVG nevében, a lap olvasóit – magam is az vagyok – kiiktatva belőle.

A magam és Hont által is idézett, a  Népszava álláspontját megfogalmazó Friss Róbert (külön levélben biztosított, hogy vállalja elutasítását) – Népszava, „Csapda” 2020. október 10. (a szerencsi választások előtti nap) – közölt publicisztikája megadta a választ. Igen, érdemes volt! Ezen az áron is!

Mert komolyabb veszélytől óvott meg.

A Friss-publicisztika azon a tengelyen mozog, hogy a jobboldalnak vagy a NER-nek van-e joga megítélni, szóvá tenni, hogy ki az antiszemita? S hogy Bíró antiszemitizmust érintő „pálfordulatát” el kell fogadni. S fejünkre olvassa, ami a biztosan megkeresztelt Bírónak eszébe sem jutott – Jézus szavait. Bőven idézi a megtért bűnös kivételes érdemeit és jutalmát. 

Vajon a neki megküldött „ellentmondásos”, s ezért kicenzúrázott kéziratom mennyire hathatott teológiai revelációja megszületésére – mint antitézis? Jómagam ugyanis tételesen kimutattam Bíró mind keresztényi, mind zsidó szempontból való megtérésének nonszensz voltát. Ha valami oly kisszerűen szentségtörő, akkor az a rövid életében zsidó hitben és törvények szerint élő nacareti Jehosua ben Joszéfnek ebbe a bűzös történetbe belekeverése – egy mandátumért.

Ha nem írom meg a cikkem, s ha nem közlöm pániksietséggel bárhol – mint láttuk, szokásos térfelemen ezúttal nem tehettem –, akkor ez a szenny, ez az árulás engem is levakarhatatlanul elborít. Hiszen mind kulturálisan, mind szociológiailag zsidó „származású” (itt megáll az általam utált kifejezés) ellenzéki árnyalatú értelmiséginek számítok, Tehát egy megfogható közeg alanyának – így rám is vetül a katasztrofális reveláció árnya. (By the way a Népszavának egy évtizedig gyakori, a HVG Online-nak ritkábban, de hangsúlyos írásokkal [„irományokkal”] szerzője voltam – milyen jogon is vindikálhattam volna a kívülállóságomat?)

Sajtótörténészként ilyen önfeladó – és ezért tragikus sugárzású – szöveggel nem találkoztam száz év irodalmát áttekintve, Ezért egy korszakos jelentőségű szöveggel állunk szemben – remélhetőleg lesz kellő diskurzusa.

De hát nem azt a könyvet írom – e publicisztika kedvéért a munkát félbehagyva –, amelynek az a címe – egy régebbi esszém címét átalakítva –: Amikor a halott arcán már nem nő a szakáll. A magyar zsidó történet vége.

Bizony ma is, mint néhány napja, de évtizedeket öregedve: 

„Szerte nézett, s nem lelé / Honját a hazában.”

„Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg”

Lod, 2020. okt. 11. 19 h.

Kőbányai János író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője

A szerző a HVG-nek és a Népszavának adta a közlés elsőségét.