Elbúcsúztunk az Olimpia Szállótól

Sajnáljuk a remek épületet, de jó, hogy a Normafa visszakap valamit a zöldből

02
2018.02.13. 17:07

Heteken belül megkezdődik az Olimpia Szálló bontása a Normafán, ami egyfelől nagyon szomorú, másfelől meg nagyon klassz dolog. Szomorú, mert egy nagyon jó építész egyik legfontosabb házáról van szó, ugyanakkor lassan másfél évtizede kihasználatlanul pusztult a Normafán, és semmi esélye nem volt az ésszerű hasznosításnak. Közvetlenül a bontás előtt, februári havazásban jártuk végig a szebb napokat látott házat. Lássuk, mitől is volt olyan klassz, és miért természetes mégis a bontása.

Farkasdy Zoltán dániás építész volt. Vagyis azokhoz az építészhallgatókhoz tartozott, akik a második világháború végén Dániában kötöttek ki, s onnan hazatérve megpróbálták Magyarországon kamatoztatni ott szerzett tudásukat. Farkasdy is ezt az utat járta be, kinn olyan nagy nevek mellett dolgozhatott, mint a sydney-i operaházat is tervező Jørn Utzon. Idehaza előbb a kötelező szocreál vonalat kellett követnie, de ebben a stílusban is sikerült olyan jó házakat alkotnia, mint az Iparművészeti Főiskola – mai nevén MOME – zugligeti épülete. Igazán fontos házait azonban akkor tervezhette meg, amikor a modern ismét teret hódíthatott a hazai építészetben.

Persze a dolga akkor sem volt könnyű. Mint arról a KÖZTI-ről szóló könyv kapcsán már szó esett, a hatvanas évek végére az építőipar bedarálta az építészeket. Nem vártak tőlük semmiféle művészetet, csak annyit, hogy a házgyártás üzemi folyamatának elemei legyenek, akik nem csinálnak semmi mást, mint kiszolgálják a technológiát. Így épültek a szabványos házak, kórházak, iskolák, szállodák szerte az országban. Eredetit alkotni semmikor, sehol nem könnyű, de ilyen megkötésekkel kiváltképp nehéz. Farkasdy főművének épp az volt a szépsége, hogy egy szinte lehetetlen feladatot sikerült megoldania.

Hogy mi volt ez a feladat? A helyszínhez képest hatalmas, 180 szobás hotelt tervezni a Normafához, úgy, hogy azért ne üssön el teljesen a környezetétől. A technológia természetesen adott volt: előregyártott elemekből, alagútzsalus építési móddal, vagyis egy nagyon merev, kötött cellákból álló rendszerrel kellett dolgoznia. Ennek ellenére sikerült olyan épületet terveznie, amely a lehetőségekhez mérten illeszkedett a környezetébe, és tele van játékkal, mozgással, élettel.

Ahelyett, hogy egy szokásos, sokszintes szabványhotelt emelt volna a hegytetőre, megelégedett három emelettel, az étteremrész pedig egy földszintes lepényépületként került melléje. Így persze nagyon hosszan elnyúló házat kellett terveznie. Az épület egyik szépsége épp abban rejlik, hogy ezt S alakba kanyarítva úgy „rejtette” el, hogy fel sem merül bennünk, hogy milyen óriási házzal van dolgunk. Az ablakokon kinézve olyan, mintha egy szomszéd épületre látnánk rá, s nem ugyanannak egy másik szárnyára.

A játékosságot persze nem csak ez az S forma jelentette. Minden homlokzata más és más. Az Eötvös út felé – ahonnan nézve amúgy egészen szerény méretűnek tűnik a szálló –, például fűrészfogasan kidomborodik, de tulajdonosképpen egész testében mozog. Elképesztő, hogy egy ennyire merev rendszerből egy ennyire szerves formát sikerült kialakítani. A környezetbe simulást persze fokozza a deszkaburkolat, amely azonban nem egységes: van ahol teljesen hiányzik, van ahol teljesen borítja a falat. Ez is egy eszköze annak, hogy sokféle homlokzat alakulhasson ki.

Némelyik nézetben egészen skandináv hatása van az épületnek. Na persze Dánia, gondolhatnánk, de itt nem a múlt század közepi skandináv stílusról van szó: Ha megfelelően helyre lenne állítva, egészen kortárs irodaházként hatna.

Hogy akkor miért nem lehet ma gyönyörűen felújított, kortársnak ható irodaház vagy menő butikhotel? Az a fránya technológia az oka mindennek.

Az 1968-ben tervezett házat 1971-ben kezdték építeni, és az 1972-es olimpiára már itt készülhetett a magyar csapat – innen az épület neve is. Teljesen csak 1973-ra fejezték be (ennél az évnél szerepel a 111 év, 111 híres ház, 150 építész című könyvben is), és onnantól kezdve egészen sokáig telt házzal üzemelt. Ebben persze szerepe lehetett annak is, hogy sokáig ez volt az egyetlen hotel, ahol uszoda és szauna is volt. Rengeteg híres vendége volt, akik csak „feljártak ide” Budapestről, divatbemutatókat, és szívesen szállásolták el itt a nyolcvanas években a konferenciák vendégeit. Itt forgatták a Linda egyes epizódjait, és itt osztotta a pofonokat Ötvös Csöpi is.

Aztán a rendszerváltással leáldozott a hotelnek, 1993-ban privatizálták, de három évvel később csődbe mentek az új tulajdonosok. Éveken át voltak próbálkozások, de nem sok sikerrel. Kiment a divatból ez a helyszín és ez a szállótípus, korszerűsíteni és átalakítani viszont nem lehetett. Az a merev, ipari technológia, amellyel látszólag megküzdött Farkasdy Zoltán, végül győzedelmeskedett az alkotó felett. Az előregyártott elemekkel nem nagyon lehetett mit kezdeni, ezt a fajta szerkezetet nem lehet bővíteni, átalakítani, felújítani is csak bajosan.

A hasznosítására több elképzelés született. Volt, aki például visszabontotta volna a legfelső szintjét, és egy új sátortető alatt alakított volna ki benne luxusapartmanokat. Nagyon izgalmas koncepcióval állt elő néhány éve egy tehetséges fiatal építész, Csóka Attila Róbert (akinek nevével a tavalyi Frankfurti Könyvvásár magyar pavilonját is tervező Paradigma Ariadné csapatában találkozhattunk). Ő közösségi házként élesztette volna újra a szellemszállót, mégpedig úgy, hogy a cellarendszer adta lehetőségeket kihasználva, kibővítette volna az épületet, „kisimítva” annak homlokzati töredezettségét.

Valóban gazdaságosan kivitelezhető megoldás azonban, amely megőrizte volna az épület eredeti játékosságát, nem született, és a technológiából adódóan nem is születhetett. Amikor az egész Normafa rehabilitálása, és a környék rendbetétele mellett döntöttek, megpecsételődött ennek a háznak a sorsa is.

A kerületi önkormányzat, mely kisebbségi tulajdonos volt az ingatlannak, kisajátítással szerezte meg az épületet. Ez idén januárban ért véget, heteken belül kezdődhet a bontás. Hogy mi lesz a helyén? Szerencsére semmi hatalmas épület, a tervek szerint parkosítják az egészet. A szomszédos Rajk-villában (nevét nem a tulajdonosáról kapta, hanem arról, hogy az ÁVH itt vallatta a Rajk-per vádlottait) rendezik be a fogadóközpontot, a „Normafa kapuját”, mellette az Eötvös úton megszűnik 2020-ig a gépkocsiforgalom. Ezzel lehetővé válik, hogy hosszabb távon kialakítsanak az Eötvös és Konkoly Thege találkozásánál egy modern parkolót, így meg tudják szüntetni a mostani síháznál levő parkolót, és azt a buszfordulót és -végállomást is, amely jelenleg alighanem világbajnok panorámaelcsúfításban.

Ezeknél is távlatibb tervek szerint egyszer itt, valahol a hotel helyén lesz valahol a fogaskerekű végállomása, mely jelenlegi vonalán – hálózatba kötés nélkül – nem igazán kihasznált. Hogy mikor, azt nem tudni, az új Széll Kálmán teret mindenesetre úgy tervezték meg, hogy a 60-as villamost fogadni tudja.

Addig is sajnáljuk kicsit a házat, amely egy kérészéletű technológiának köszönheti a vesztét, és örüljünk neki, hogy a Normafa most visszakap megint egy zöldterületet abból, amit ideiglenes elvettek tőle ötven éve.

Akit érdekel, mit építenek és bontanak Budapesten, kövesse az Urbanistát Facebookon!