Országimázs-építő magyar romkom: Együtt kezdtük, de az angolok hülyék

Kerékgyártó Yvonne új filmje, az Együtt kezdtük című romantikus komédia több dolgot is bizonyít. Elsősorban azt, hogy még mindig lehet olyan szögből fényképezni a Balatont, ahonnan egyetlen saját vízparttal rendelkező több százmilliós nyaraló vagy hasonló értékű apartmanokkal telezsúfolt, illetéktelenektől elkerített magánstranddal büszkélkedő lakópark se zavarja a kamerát. Ez jó. De egy filmhez nem elég.

Megerősíti továbbá, hogy Mucsi Zoltán akkor is jó, ha meg se szólal, ha meg szövege is van, akkor még jobb. Szacsvay László és Jordán Tamás jelenléte akkor is nagyot dob egy filmen, ha a végleges változatban csak egy-két percük menekül meg vágószobából. Pálmai Annát, Kerekes Évát, Zsurzs Katit is öröm látni újra mozgóképeken. Szabó Simon megbízhatóan hozza Szabó Simont, Péterfy Bori pedig meglepően hiteles mint elnyűtt osztályfőnök. Ha rajtuk múlik, az Együtt kezdtük tökéletes nyári vígjáték lehetne, és nem rajtuk múlott, hogy ezt nem lehet – vagy csak én nem tudom – egyértelműen kijelenteni. Nem felelősek a kimaradt lehetőségekért a fiatal színészek sem, hiszen minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy a forgatókönyvírók által kitalált mesét megelevenítsék.

A rendezői koncepció bizonyos szempontból bátor és izgalmas. Egy kasszasikerről álmodó produkció általában fog egy bombabiztos, több tucat habkönnyű filmből ismerős alaphelyzetet, összeállít egy konzervatív forgatókönyvet, leszerződtet néhány közönségkedvenc színészt, és kisebb szerepekben teszi próbára a még ismeretlen fiatal arcokat. Az első néhány feltételnek itt is eleget tettek, de támadt egy ötletük:

Ígéretes kezdet

Mivel a sztori központi helyszíne egy Balaton-felvidéki szőlő, talán mondhatjuk, hogy Mucsi Zoltán, a cinikus, de rosszindulatú tesitanár megformálója az a kordon, amire az újtelepítésű tőkék támaszkodhatnak. Ő szerencsére a film elejétől a végéig szerepel. 

A történet szerint 2011-ben érettségizik egy osztály, és a 12. c kemény magja – Franciska, Juli, Renátó, Ádi, Gigi, Nóri Benett és Geri – közötti veszedelmes viszonyok szépen ki is rajzolódnak a ballagási bulin. Ott vannak a mozivásznon a szerelmesek, lúzerek, jófejek, nyomulósok, visszahúzódók, meg a tesitanár. Tesznek-vesznek, isznak, próbálkoznak, ha nem kéne, és nem próbálkoznak, ha kéne, ahogy ez már ebben a korban lenni szokott. Életszerű, valódi párbeszédek, szellemes poénok.

Mondjuk vébékát isznak, ami a rendszerváltás körül még vörösboros kólát jelentett, ám, mint ezt  több késő-huszonévessel folytatott korábbi tényfeltáró beszélgetésen kiderítettem, a kétezertízes években az ivós középiskolások szótárában már a vodka-Bomba-Cataflam koktélt jelentette ez a három betű. A filmkészítők valószínűleg az archaikus és kevésbé ütős változatot ismerték, és ez nem is róható fel hibájukul.

Vicces pillanatok, autentikus zenék és életszerű párbeszédek teszik ígéretessé a film első szakaszát. Aztán pörgetnek tíz évet az időrokkán, és kiderül, mi lett a ballagókból. Az például azonnal, hogy a szereplőkön külcsín és belbecs szempontjából sem hagytak kimutatható nyomot az évek. Nyilvánvalóan halványítja a forgatókönyvíró eredeti elképzeléseit az a szembeötlő tény, hogy a gimisnek még viszonylag hiteles, ám

Mosolygó Sára külseje huszonkilenc éves, sok vihart átélt, számító nőként némi frizuraigazítással is ugyanolyan, mint a karakter tizennyolc éves korában, pedig játéka egyértelműen érzékeny és jó. Kövesi Zsombor az osztály vonzó rosszfiújaként sem hiteltelen tíz évvel későbbi önmagát megformálva, és ez nem az egyetlen színészi erénye. Szereti a kamera, és ő is szereti azt. Jó színész.

Nagy Márk, aki szerepe szerint Renátóként az érettségi után lehányja jövendőbeli apósa, a kiábrándult tesitanár vadiúj edzőcipőjét, és később se lesznek egymással igazán jóban, szintén erőteljes, karakteres fiatal művész. Könnyedén megoldja például, hogy bármilyen lúzernek is tűnik Renátó,  mégis elhiggyük neki, hogy ért a szerelemhez. Szerepformálását az se gyengíti, amikor a forgatókönyv szerint el kell mesélnie, hogy a nevezett érzés olyan, mint a nagypapája botja, amit a papa halála után a nagymamája használt, holott kapott volna szebbet és jobbat. Ez valóban szép és metaforikus, Paulo Coelho mester se szégyenkezne miatta. Ráadásul a szép gondolatok említett világbajnoka brazil, mely ország köztudomásúlag a legnépszerűbb szappanoperák szülőföldje. De erről később. 

Jakab Balázs a vonzó, de sodródásra hajlamos Marci megformálója szakállasan se tűnik öregebbnek, mint a gimiben, de elhisszük neki, hogy beleszeretnek a lányok. A többiek is rendben vannak.

Megáll az idő

Szóval jó a csapat, de mégse jönnek a gólok. Ennek egyik oka lehet, hogy a film elején megismert érettségizők tíz év múlva se nagyon akarnak mást, mint egykoron. Ez lehetne egy jó generációs téma a tétova késő-huszonévesekről, de nem valahogy mégsem igyekszik azzá válni. Megismerjük őket, aztán meg is unjuk. Mert valójában nem történik velük semmi érdekes.

Vannak vicces sztorik, szövevényes kalandok, ügyek és bajok, majdnem tragédiák, de ezek megmaradnak össze nem fonódó cselekményszálaknak, egymás után sorokozó jeleneteknek.

A fiatalok felett nyom nélkül suhan el a történelem. Bár tíz év alatt történt néhány meghatározó dolog kicsi, ám számunkra mégis oly fontos, mondhatni egyetlen hazánkban, ilyesmiről ebben a filmben nincs szó.  

Ok, ez fikció, de szinte minden film az, ami nem dokumentum. Van például egy korábbi generációs film, Gothár Péter munkája, amely szintén vitába száll az idő múlásának általánosan elfogadott tényével, szintén kitalált történet, tehát fikció, még szórakoztató is, és abból valami miatt kultfilm lett.

Mivel ebben a történetben a cselekmény, a szereplők problémái, és a problémákra adott válaszok jókora jóindulattal sem nevezhetőek relevánsnak,

Ha valaki szólna a szellemirtóknak, és azok hajlandóak lennének ezt a képződményt húszperces részekre szabdalni, máris lenne egy igényes és szórakoztató heti sorozata a Duna Televíziónak, mely játszva felvenné a versenyt a fizetős tévék hétköznap délutáni sávjában sugárzott német vetélytársakkal. Én például kifejezetten szerettem a hegyi- és kisvárosi doktoros német szappanoperákat. Mondjuk a kelkáposztafőzelék is az egyik kedvenc kajám.

Visszatérve az új magyar romkomra: jó színészek igényes közreműködésével váltogatják egymást a cselekményt alkotó sablonok és klisék az országimázs-kompatibilis balatoni környezetben. A stréberből jó orvos lesz, az angol vendég agresszív, kicsinyes csúnyán beszél, nem bírja a pálinkát és hülye, a felelőtlen srác kórházba kerül, a londoni karriert választó magyar legény ott csak csapos lehet, de ahogy hazatér nagyapja tőkéihez, máris övé a világ. A rég bezárt pincében mindig  kerül friss pogácsa, a palackok se porosak, a régi traktor meg már attól beindul, ha lecibálják róla az avarlepte ponyvát.  Marci begyújt a vén kandallóba, és boldog, hogy itthon lehet, hiszen már a nagypapa is megmondta, hogy itt minden megvan, ami odakünn, plusz a szőlő leve magyarul beszél. Vagy valami hasonló.

Miután hőseink hazatérnek a Balatonról, megint forogni kezd az időkerék. Afféle előzetesként az elképzelt következő évadból, kis jelenetekben jelzik, miként folytatódnak a szereplők kalandjai a kisvilágban. Sőt, meg is mutatják, hogyan tovább, és már jön is a thrillerekből ismerős borzongást: ajaj, ennek nem lesz jó vége. És itt újra előkerül a happy enddel kapcsolatos örök dilemma: ha a vége ennyire jó, akkor minden ennyire jó, vagy ennyire rossz? Nem tudom. Sokat vártam ettől a filmtől, sok minden van is benne, csak valahogy befeszült, benne maradt, nem forrt ki. De lehet, hogy csak én vagyok túl öreg hozzá. Augusztus 4-től mindenki eldöntheti a mozikban.