Gyáva hülyéké volt a Kreml Putyin előtt

Esküszöm, hétről-hétre a tévé elé szögezne.

Na, valami hasonlót ígértek az oroszok a Törvény felettiek (Неподсудные) című, november közepén indult filmsorozattal, márpedig ott nem forint, hanem dollármilliárdosok felemelkedését nézhetjük végig, vidéki srácok és másodvonalbeli kágébések nyomulnak a csúcsra, olajkutak, Chelsea, atombomba, mi kell még.

Ja, és a film szakmai konzultánsa nem más volt, mint Dmitrij Kovtun. Ha a név hirtelen nem ugrik be, legyen elég annyi, hogy ő az, aki a britek szerint polóniumos teával nyírta ki a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) londonba menekült alezredesét, Alekszandr Litvinyenkót. Kovtun valójában több, mint szakmai konzultáns, tulajdonképpen a főszereplője is a filmnek. 

Ilyenkor az is érdekes, ki mit hazudik. Hogy mit akar a hatalom magáról elmondani, mert ki más mondhatná egy orosz médiamágnás – a nyomozók elől Spanyolországba lelépett Vlagyimir Guszinszkij – kezéből 15 éve kicsavart tévécsatornán, az NTV-n.

Kíváncsi voltam, na. A filmplakátokról úgy látszott, hogy a sztorit Kovtun mellett Borisz Berezovszkijra fűzik fel. Ez teljesen logikus, mert a ennél

a matematikus végzettségű fickónál, aki láthatóan a gyakorlatban is tudta mit jelent a doktori disszertációjában elemzett vektoroptimalizáció, a kilencvenes években nem volt nagyobb intrikus és befolyásosabb figura.

Gazdagabb se nagyon, bár papírokkal valószínűleg ő se tudta volna nagyon bizonyítani, hogy valójában mi az övé, a Gazpromtól az állami tévéig. Az ő történetében még Borisz Jelcint is a háttérbe lehet szorítani, 1996-ban például sokkal inkább Berezovszkij és Guszinszkij, semmint az alkoholba fúló Jelcin nyerte meg az elnökválasztást.

Bukása és halála – hivatalosan öngyilkos lett a fürdőszobában, angliai otthonában, bár valójában már az is a tőle elvált feleségéé volt – legalább annyira érdekes, mint a felemelkedése, és érdekes az is, mit mond róla az új hatalom: szerinte öngyilkos volt, vagy megérdemelte, hogy eltették láb alól az orosz titkosszolgálatok? Esetleg az angoloknak vált kényelmetlenné, miután se vagyona, se használható információi nem maradtak?

Akár erre is szánhattak volna nyolc részt, helyette annyi izgalmat sem kaptunk, amennyi egy KDNP-s országos választmányi ülésbe szorult. Egy szenvelgős, felszínes dráma a széteső Szovjetunióban a katonai karrier ellehetetlenülése miatt új helyét kereső emberről – Voronovról, de innentől hívjuk igazi nevén Kovtunnak –, akit egyenessége visz bele a bajba, a kapaszkodók nélküli világ sodorja a rossz oldalra.

Aki eddig semmit nem tudott a peresztrojka alatt autókereskedéssel induló Berezovszkij felemelkedéséről, ebből sem tudja meg, hogyan lesz belőle a nemzetbiztonsági tanács helyettes vezetője, Jelcin és a család nagyhatalmú tanácsadója.

Berezovszkij a filmben töketlenebb, teszetoszább mint amennyire Kövér László írná le az MSZP-t egy morcosabb napján. Habog, dadog, oké, a titkárnőt megdugja,

bár ez is csak egy bárgyún a nő fülébe sutyorgott mondatából derül ki. Nem figyel a profi biztonságiak utasításaira – kis híján felrobbantják a saját hülyesége miatt – papírokkal matat, mutogatja az Osztankino tévétornyot, hogy tessék, ezt kell megszereznünk – mármint a médiát –, mert ez ma a hatalom, de hogy hogyan viszi keresztül, az nem derül ki, egyszer csak ott van, övé, Kovtun meg vigyáz a biztonságára.

Kovtun egyébként valóban Berezovszkij biztonsági főnöke volt, a családjáért is ő felelt.

Bosszantó, hogy a történet úgy ível 1989-től 2005-ig, hogy egyetlen szó nincs benne

• a Gorbacsov elleni puccsról,
• Jelcin tűzharcig menő küzdelméről a parlament ellen,
• a moszkvai és volgodonszki házrobbantásokról (na jó, egy odavetett fotó erejéig igen, amiből kiderül, hogy ezt is Berezovszkij művelte),

• a csecsen háborúról,
• a Jukosz bedarálásáról,
• és egy bizonyos Vlagyimir Putyin nevű emberről, akinek hatalomra jutásában köze lehetett a nem mellesleg Berezovszkij köpönyegéből előbújt Roman Abramovicsnak. Utóbbi szintén nincs a filmben.

Meglepően gyáván kezeli a film a neveket is, nagyjából úgy,

mintha a mi megálmodott MTVA-s produkciónkban a beszélgetéseiről kompromittáló céllal felvételt készítő Gyurcsány Ferenc Bodor Gáborokkal, Magyari Bálintokkal, Lencsei Ildikókkal lenne körülvéve.

Rejtély, hogy ennek mi értelme, meglepne, ha egy orosz bíróságon megüthetné a bokáját az NTV azért, mert az idén februárban lelőtt, Putyinnal szemben fellépő Borisz Nyemcovot a film egy miniszterhelyettes posztig jutó karrierista szépfiúnak mutatja be, aki nem megy a korrupcióért a szomszédba. Főleg, hogy eltorzított névvel (Zemcov) is világos, kiről van szó. A filmben eredeti névvel csak Berezovszkij és a forgatókönyv meglepetésembere, Badri Patarkacisvili szerepel.

A híresen nagybajuszú grúz milliárdos képviseli a józan észt, az embert, aki nem mászik bele a politikába, csak üzletelne, ha a világ rendes lenne. Berezovszkij a barátja, de megunja az emigrációban is folytatott politikai áskálódásait. Hamar kimondja, hogy Berezovszkij rossz emberekkel veszi magát körül – az FSZB-s pozícióját csúnyán kihasználó Litvinyenkóval, aki kiszorítja Berezovszkij bizalmából Kovtunt – és azt is, hogy a magukat demokratáknak nevező figurák gyáva talpnyalók, akik bármikor hátba döfnek.

A filmbéli Kovtun – aki az igazihoz hasonlóan börtönbe kerül egy Berezovszkij által szervezett, és talán szándékosan általa lebuktatott szöktetés miatt – Patarkacisvilit tartja az egyetlen normális embernek az egész bagázsban.

Már-már furcsa, mennyire tisztára mossa a Kreml filmje Berezovszkij jó barátját, aki 2008-ban Nagy-Britanniában váratlanul hal meg 53 évesen, szívinfarktusban.

Így a hebehurgya Berezovszkij mellett a számító Litvinyenko a főgonosz lúzer. A polóniumos teába 2006-ban belehaló emigráns ráadásul már a kezdet kezdetén bűnbe esett: rövid pátoszos ellenállás után beszervezte őt a brit titkosszolgálat. Az összes felszínes jelenetből még ez az, amiről el tudom hinni, hogy nagyjából így működik. Hogy Litvinyenko – aki 1998-ban egy látványos sajtótájékoztatóval vált ismertté, amelyben az FSZB alezredeseként bejelentette, hogy Berezovszkijt önző célból meg akarta öletni a titkosszolgálat – valóban az MI6 embere volt, azért, valljuk be, nem is lehet kizárni.

Egyetlen konkrét ügy van, amiben a film vállalta, hogy saját teóriával áll elő: eszerint Litvinyenkót valójában Berezovszkij ölette meg, és ezt a britek sem akarták, szegény Kovtunnak pedig semmi köze a dologhoz. Sajnos, valódi információk hiányában ennek megítélése a valóságban is hitbéli kérdés marad. (A valódi Kovtunt egyébként a britek kérnék, az oroszok nem adják, a Kremlhez lojális kváziellenzéki, viccből a mai napig Orosz Liberális Demokrata Pártnak (LDPR) nevezett formáció meg parlamenti képviselői helyet adott neki.)

Filmnek unalmas a Törvény felettiek, propagandának kidolgozatlan. Meglepne, ha lenne folytatása. A véleményét a 90-es évekről és a hozzá viszonyított putyini éráról ettől senki sem változtatja meg. Legfeljebb úgy tűnhet neki, hogy a 90-es években hülyébbek voltak az emberek, mert egy ilyen bohóc, mint Berezovszkij, ennyire hatalmasra nőhetett. Arra viszont, hogy a kilencvenes éveket is megélt néző lehülyézve érezze magát, nem kell nyolcszor 45 percet elpazarolni.