Már a hetedik ciklusára pályázik a belorusz elnök

Nem várható meglepetés a hétvégi választások eredménye kapcsán, ahogyan azok megítélése kapcsán sem. Egyelőre minden korábbi várakozás maradéktalanul teljesült: a Nyugat szerint nincsenek is választások, és semmi értelme az egésznek, hisz Lukasenka 2020-óta nem legitim elnök, Keleten pedig azt állítják, hogy végre a nyugati beavatkozástól ténylegesen mentes, szuverén, demokratikus folyamatra kerül sor. Az EU nem ismeri el sem a választásokat, sem az azokat kiíró vezetést, utóbbit pedig nem érdekli, hogy mit gondol róla az előbbi.

Az idei elnökválasztáson Lukasenka mellett további négy jelölt indul, ezek közül azonban egyik sem igazán ellenzéki, ezért az európai és összességében a nyugati országok többsége eleve nem tekinti legitimnek az idei választásokat, mondván, hogy az pusztán Lukasenka – aki az ő olvasatukban 2020 óta önkényesen bitorolja a hatalmat – ismételt kinevezésének eszköze, ahol a választáson induló jelöltek csupán statisztaszerepet töltenek be. 

Lukasenka elnökségének legitimitását a 2020-as választások után kérdőjelezték meg, amikor a hivatalos  adatok szerint Lukasenka a szavazatok 80 százalékát szerezte meg, az ellenzék szerint pedig a több éve bebörtönzött Szjarhej Cihanovszkij felesége, Szvjatlana Cihanovszkaja kapta a szavazatok 56 százalékát. A választási eredmények kihirdetése után tömeges tüntetések zajlottak Minszkben, amelyeket erővel törtek le. Cihanovszkaja elhagyta az országot, és a Biden-adminisztráció jelentős támogatásával tulajdonképpen emigráns elnökként tevékenykedett. Az idei választásokon induló jelöltek közül egyik sem tekinthető rendszeridegennek vagy rendszerkritikusnak.

Oleg Hajdukevics, aki a jelöléshez szükséges aláírásgyűjtés során 134 ezret szerzett, a Liberál-Demokratikus Párt jelöltje, korábbi rendfenntartó, jelenleg parlamenti képviselő. Pártjának politikája erőteljesen Nyugat-ellenes, és aktívan támogatja a Moszkvával való együttműködést. Őt követi Szergej Szirankov – 125,5 ezer aláírással –, a Kommunista Párt színeiben. Anna Kanopatszkaja az egyedüli jelölt, aki a 2020-as választásokon is egyéni jelöltként indult. Ő 121 ezer aláírást gyűjtött össze, és végül Alekszandr Hizsnyak 112,7 ezer aláírással a Köztársasági Párt jelöltjeként, amely párt az utóbbi harminc évben nem indított jelöltet elnökválasztás során. A jelenleg külföldön tartózkodó Jurij Gubarevics, a bírósági határozattal felszámolt „Szabadságért” mozgalom korábbi vezetője is kifejezte szándékát, hogy indul az államfői posztért. A Központi Választási Bizottság azonban megtagadta a nyilvántartásba vételét. Ugyanezt a döntést hozták Diana Kovaljova mogiljovi vállalkozó, valamint olyan alig ismert figurák, mint Alexander Drozdov és Viktor Kules csoportjaival kapcsolatban is. 

Maga Lukasenka 2,5 millió aláírást szerzett úgy, hogy az országban 6,8 millió szavazásra jogosult állampolgár él. Egy jelölt indulásához 100 ezer ilyen aláírásra van szükség. 

Becslések szerint jelenleg mintegy félmillió belorusz állampolgár él emigrációban. A Nyugat által elismert demokratikus erők így az esetek többségében ezek körében tevékenykednek Lengyelországban és Litvániában. Az általános üzenet körükben az, hogy a választásokon a lehető legtöbben a „mindenki ellen” opciót válasszák. Minszket igen sok kritika éri a politikai és az információs tér sterilsége miatt. Becslések szerint ugyanis Belaruszban jelenleg körülbelül 1200 ember van börtönben politikai vádak miatt, több rendszerkritikus médium is „extrémizmus” vádjával pedig tiltólistára került. Ilyen körülmények között a választások a rendszer kritikusai szerint értelmüket veszítik.

Van-e tétje egyáltalán az ilyen választásoknak?

Sokan úgy vélik, hogy a korai időpontnak éppen a januári hideg az oka. A 2020-as választások nem csak a demokratikus erők szempontjából váltak bizonyos mértékben vízválasztóvá. A belorusz vezetés a tüntetések visszaszorítása után, a külföldi szankciók következtében jelentősen bezárt, és sokkal szigorúbb kerek közé szorította a politikai és a civil szféra addig valamilyen szinten meglévő mozgásterét, másrészt pedig nagyságrendekkel élesebbé vált a Nyugat-ellenes retorikája.

A politikai folyamatok tekintetében a külső beavatkozás lett a rendszerstabilitás legnagyobb kockázati tényezője. Elterjedt nézet, hogy egy január végén rendezett választás, még elektorális csalódottság ellenére is, kevésbé kockázatos az utcai zavargások tekintetében. Másrészt Minszkben úgy vélhetik, hogy a hivatalba lépő Trump-adminisztráció, amennyiben valóban az enyhülés útjára lép Moszkvával, kevesebb figyelmet fordít a demokratikus értékek betartására és betartatására, így az új választásokkal felülírhatóvá válik a 2020-as voksolás eredményezte kényes helyzet, és Minszken enyhülhet a nyomás, akár azok eredményének az elismerése sem zárható ki teljesen. Naivitás lenne azt feltételezni, hogy a belorusz vezetés a Nyugattal való viszonyának teljes normalizálására számít. Ezzel együtt Minszk igazán azok pragmatikus, inkább gazdasági alapon történő visszaállításában lenne érdekelt. Tekintettel arra azonban, hogy mekkora az ideológiai szakadék az EU és a Trump-adminisztráció között, az európai országokkal való viszony javulása még egy Amerika felől érkező enyhülés ellenére is igen kérdéses.

A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ szakértője és a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója.