1849-ben az oroszoknak még számított az emberélet, úriemberek voltak a Vörös Hadsereghez képest

Hermann Róbert Széchenyi-díjas történész az Inga Kultúrkávézóban, Puzsér Róbert Tűzoltó utcai – nevezzük nevén a gyereket – intellektuális kocsmájában elemezte vendéglátóival, milyen hozadéka volt az 1848-as forradalomnak és az 1849 szeptemberéig tartó szabadságharcnak. A komoly hallgatóságot vonzó, kvízzel és nézőtéri kérdésekkel fűszerezett csütörtöki beszélgetés öt plusz egy csomópont köré fűzte fel a 177 évvel ezelőtti történéseket.

Ezek után Rédai Gábor és Varga Etele, a két házigazda – miközben Puzsér a hallgatóság soraiból figyelte a történéseket – felkonferálta Hermann Róbert Széchenyi-díjas történészt, ahogy fogalmaztak, Magyarország kéthetente ismétlődő „történelmi kocsmashow-jának” csütörtöki vendégét. Mint mondták, arra vállalkoztak, hogy közösen rántsák le a leplet arról az öt szempontról (amiből a műsor végére hat lett), amely szerintük a forradalom és szabadságharc legjelentősebb tanulsága és részben hozadéka volt.

Rabok lettünk, vagy szabadok? Ez a dilemma volt a kétórás, éjszakába nyúló pódiumbeszélgetés mottója, amihez a professzor két fiatal beszélgetőpartnere hozzáfűzte: el lehet dönteni, hogy most mik vagyunk. Majd azt is megjegyezték a házigazdák, hogy a szombaton esedékes ünnepi beszédeken valamennyi politikus el fogja mondani: Petőfi Sándor, ha élne, most nyilván az ő pártjának lenne a tagja.

Abban mindhárman megegyeztek, hogy ’48. márciusban a forradalom nemzetteremtő aktus volt. De vajon mi volt az igazi következménye: a Bach-korszak vagy a nemzeti ébredés? És azt a kérdést is felvetették, hogy vajon március tizenötödike méltó helyet foglal el a magyar társadalmi emlékezetben?

Kétségkívül nagy tömegeket tud mozgósítani ezen a jeles napon kormánypárt és ellenzék egyaránt. Valódi nemzetegyesítő ünnep – lehetne, hiszen minden ehhez szükséges tulajdonsággal rendelkezik. Paradox módon, fogalmazott a professzor, két dátum is kötődik 1848–49-hez: március 15. és október 6., a forradalom kirobbanásának és az aradi vértanúk kivégzésének a napja.

Felmerült az is, hogy a filmművészet megannyi alkotásban dolgozta fel a jeles eseményt az elmúlt évszázadban. Varga Etele a legutóbbira reflektálva megjegyezte, a Most vagy sohát nem érezte nemzetegyesítő alkotásnak.

Ehhez Hermann Róbert, aki már tavaly ilyenkor is karakteres véleményt formált a Rákay Philip nevével fémjelzett alkotásról, annyit fűzött hozzá, ahogy múlik az idő, egyre rosszabb véleménye lesz a hatmilliárd forintból készült moziról. 

Ezért annak idején kaptam is hideget-meleget

– mosolyodott el a történész.

Meglátása szerint a Most vagy soha méltatlan a műfajhoz és a korszakhoz is, a rosszul szeretés tipikus példája. „Persze vannak jó példák is, itt van Sára Sándor 80 huszárja 1978-ból. Az sem ragaszkodott rigorózusan a történelmi tényekhez, mégis remekmű lett.”

Ennyi bevezető után megkezdődött az öt (hat) történelmi csomópont körbejárása.

1. A nemzeti hadsereg létrejötte

A honvédség szó a német Landwehr tükörfordítása és Kisfaludy Károly reformkori szószüleménye. Mint a történész kifejtette, az új alakulatokat kezdetben rendes mobilis nemzetőrségnek, de aztán két hét múlva már honvédnek nevezték. Mindaz, ami belekerült az áprilisi törvényekbe (jobbágyfelszabadítás, törvény előtti egyenlőség stb.), az már évekkel azelőtt készen volt, kivéve az önálló magyar hadsereget. Csak éppen nemzeti őrsereg címszó alatt szerepelt a fogalom, ami nem ugyanaz. Az ok: a hadügy uralkodói felségjognak minősült.

Csakhogy 1848 áprilisában szembesülnek azzal, hogy kell egy rendfenntartó erő. Kezdetben volt a nemzetőrség, ami már majdnem nemzeti hadsereg. Május 7-én a Magyarországon állomásozó csapatokat a magyar kormány saját fennhatósága alá rendelte, függetlenül a szóban forgó katonák nemzetiségétől, Batthyány Lajos pedig addig verte az asztalt Bécsben, amíg sikerült ezt elérni. 

Önkéntes hadsereg volt? Nem igazán, mondta Hermann Róbert. Ezen az alapon nem működhetett volna. És a forradalom talán legnagyobb teljesítményeként 1848 végére felállt egy százezres honvédsereg. Fantasztikus szervezési bravúr volt, ami elsősorban Kossuthot dicsérte.

Felmerült a kérdés: van-e máig tartó folytonossága a honvédségnek? 1867, a kiegyezés után megszervezték az önálló magyar haderőt, és annak magyar királyi honvédség lett a neve, és fura módon a tisztikar nagyrészt volt negyvennyolcasokból állt.

Persze akadtak kivételek. Például a ’48-as honvédseregben ezredesi rendfokozatig jutó Máriássy János, aki utóbb Dessewfy Arisztid aradi vértanú özvegyét, Szinyei Merse Emmát vette feleségül, és miután kiszabadult a reá kirótt várfogságból, az 1867 után újjáalakuló nemzeti honvédségben is altábornagyi rangig vitte.

Érdekes adalék, egyben jellemző az osztrákok bizalmatlanságára, hogy az 1867 utáni magyar honvédségben  egészen az első világháború előtti évekig nem volt tüzérség. 1922, illetve 1945 után egy darabig honvédség, aztán a kommunista hatalomátvételt követően néphadsereg volt a katonaságunk neve, majd 1989 óta megint honvédség. 

2. Az oroszok nem a barátaink?

A napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös Szent Szövetségben Oroszország és Ausztria is benne volt, de ez az ötös szövetség hamar felbomlott, már az 1821-es görög függetlenségi háború miatt. 1833-ban ugyan felújították, de csak az oroszok, poroszok és osztrákok részvételével, Anglia és Franciaország nélkül.

1848-ban a cár, I. Miklós roppant lelkes volt, azonnal be akart avatkozni valahol Európában, de aztán nem lett semmi a hirtelen fellobbanásból. Mígnem 1849 május–júniusában megindultak ellenünk az oroszok, 200 ezres sereggel, Paszkievics gróf, tábornagy vezényletével.

A XIX. századi orosz hadsereg nem a Vörös Hadsereg volt. Akkor még számított az emberélet, nem úgy, mint a második világháborúban vagy az Ukrajna elleni agresszióban, ahol frontális támadásban belehajszolják az ellenséges géppuskatűzbe az orosz katonákat. 

És még egy meglepő különbség: az 1848–49-es forradalmat leverő orosz hadsereg részéről egy-két kivételtől eltekintve nem jegyeztek fel atrocitásokat, nem erőszakoskodtak a nőkkel, mint 1945-ben, nem raboltak, nem fosztogattak, nem zabráltak. Vagyis mai szemmel meglepő módon úriemberként viselkedtek.

Mi több, miután Görgei előttük tette le a fegyvert, a cár azt hitte, ha kiharcolja a kegyelmet a fővezérnek, a többi magyar tisztre sem vár a kivégzés. Csakhogy rosszul mérte fel Haynaut.

A meglehetősen történelmietlen kérdés azért mégis él: mi van, ha nincs orosz intervenció?

„Teljes magyar győzelem biztos nincs – szögezi le Hermann Róbert. – Döntetlen körüli, megegyezéses béke azonban megvalósulhatott volna. Történelmi tény, hogy 1848 márciusa és 1849 februárja között Kossuthék hét békeajánlatot tettek, de egyikre sem érkezett érdemi reakció. Vagyis az alku mint olyan nem állt távol a magyar néplélektől, hiszen az 1867-es kiegyezés is egyfajta alkufolyamat eredménye volt.”

3. Kiegyezés. Engedtünk a 48-ból?

A Habsburg–magyar viszony nem más, mint a kiegyezések sorozata, fogalmazott Hermann Róbert. Hiszen 400 éves együttélés valósult meg. 1790 és 1867 között is sok kompromisszum köttetett, 1848-ban is, hiszen soha nincs 100 százalékos érdekérvényesítés. Mindig jobban járunk, ha kompromisszumra hajlunk, mint ha szakadatlanul küzdenénk. 

Ennek ellenére, hiába a kompromisszumkészség, 1848-ban nem volt más választásunk, mint ellenállni. Elég jó is volt akkor ehhez a politikai helyzet, hiszen még Olaszországban is élt a forradalom, megosztottak voltak az osztrákok erői.

Csakhogy 1848-ban csak magunkra voltunk utalva, még azt a csekély francia segítséget sem kaptuk meg, amit Rákóczi 150 évvel korábban.

4. Nemzetiségi kérdés. Már akkor megágyaztunk Trianonnak?

Nem biztos. Például a szlovákok nagyrészt velünk harcoltak, a mi oldalunkon álltak. Hogy miért? Talán azért, mert mögöttük nem állt saját ország, mint a szerbek (Szerb Királyság) és a románok (Havasalföld, Moldova) mögött. 1918-ban négy birodalom bomlott fel: az osztrák, az orosz, a német és az oszmán. Megindult mindenhol a nemzeti ébredés.

Érdekes, hogy a szabadságharc leverése után Haynau szabadon engedte a honvédseregben harcoló románokat, szerbeket (ilyenek is voltak!), szászokat, de a szlovákokat nem. Ők a magyarok szövetségeseinek számítottak.

Az 1868-as nemzetiségi törvény rengeteg jogot adott a nemzetiségeknek. És meg kell mondani, a francia vagy a brit nemzetépítéshez képest, ami nálunk történt, az babazsúr volt – fogalmazott a Széchenyi-díjas történész. Hiszen például a francia forradalom idején, 1793-ban, ahogy azt Victor Hugo is megörökítette híres regényében, szabályos népirtás folyt a királypártiak között a Vendée-ben. És akkor fél Írország kiirtásáról, emigrációba kényszerítéséről ne is beszéljünk.

5. A magyar polgárosodás

Először is tisztázzuk: mi az, hogy polgár? ’48 jelszavai ezek voltak: haza és haladás, szabadság és tulajdon. A polgárosodás az akkori fogalmak szerint a civilizációt jelentette. Inkább kulturális, mint társadalmi folyamat volt. Széchenyi programja is erről szólt, magyarra fordítva: hogy ne legyünk bunkók, ez Hermann véleménye. És 1848-at a magyar társadalom sikerként élte meg, a katonai vereség ellenére. Hiszen a legfontosabb követelések, a törvény előtti egyenlőség, a jobbágyság eltörlése megvalósult. 

De vajon a forradalom tényleg véget vetett a rendi társadalomnak? Teljes egészében nem. Mint ahogy máshol sem, hiszen az angol főnemesség is megmaradt. A rendi jellegű maradványok és magatartásformák, a rendi struktúrák nálunk is tovább éltek. A törvény előtti egyenlőség ugyan megvalósult, de csak erősen viszonylagosan. Messze nem volt mindegy, hogy egy nincstelen zsellér vagy egy arisztokrata állt a bíróság elé.

És még egy nem elhanyagolható „apróság”. Ahogy a polgárosodás előrehaladt, 1938-ban sokkal közelebb álltunk életszínvonalban Nyugat-Európához, mint 1980-ban vagy jelenleg. Továbbá a polgárosodás budapesti jelenség volt, legfeljebb még néhány nagyvárosra terjedt ki, a parasztság polgárosodása elmaradt.

És végül egy megdöbbentő adat: a ma létező magyar nemzeti vagyon 80 százaléka 1867 és 1918 között jött létre – ennél ékesebb bizonyíték nem kell arra, micsoda aranykor volt ez a fél évszázad.

5 + 1. Kossuth kontra Görgei

Ez ugyan már a hatodik pont, az 5 + 1. Közkívánatra került be a programba.

Hermann Róbert tisztázta, hogy a fegyverletétel 1849. augusztus 13-án nem Világosnál volt, hanem onnan néhány kilométerre, Szöllősnél történt. Görgei áruló volt?

Attól datáljuk Görgei árulóvá nyilvánítását. Óriási tömegek menekültek török területre. A szultán nem akarta kiadni a magyar és lengyel menekülteket. Kossuth azt hitte, újra lehet kezdeni a szabadságharcot. Csakhogy átadta a hatalmat Görgeinek. Maga a fent idézett levél 1850 elején jutott el Magyarországra. Milyen érdekes, hogy Görgei nem volt a 13 aradi vértanú között. Kossuth haláláig ragaszkodott az árulás mítoszához. Görgei viszont Kossuth halála után nagyon szépen és tapintatosan nyilatkozott róla. 

Kevesen tudják, hogy a szabadságharc bukása után Görgei sokáig nyomorgott.

Szó esett arról is az est vége felé, hogy vajon mitől működött gazdaságilag az 1848–49-es Magyarország. Ez a kérdés még feldolgozatlan, pedig valóságos csodával állunk szemben. Gyorsan hadigazdaság lett Magyarország, ennek ellenére mégsem álltunk át diktatúrára, végig működött az országgyűlés, szóval a gazdaságtörténetben szinte egyedülálló módon sikerült összeegyeztetni a demokráciát a hadigazdálkodással. 

A korábbiakban írtunk arról, hogy Magyarország teljesen magára hagyatva küzdött az osztrákok és az oroszok ellen. Ez nem teljesen igaz, felvetődött például, hogy az Egyesült Államok elismeri a független Magyarországot. 

Kossuth 1851–52-ben visszarakta hazánkat a világtérképre angliai és amerikai körútján. A harmincas évektől kezdve tanult angolul, a börtönben is, és úgy tartott fantasztikus, többórás beszédeket Angliában és az USA-ban remek angolsággal, hogy sohasem járt korábban angol nyelvterületen.

Még Kossuth haláláról is megemlékeztek az Egyesült Államokban és Angliában 1894-ben, a capitoliumi szobrot pedig 1994-ben avatták fel, a centenáriumon.

Egyébként, hogy mennyire nem a régmúltról, a történelem előtti időkről beszélünk, Kossuth Lajos hangját megőrizte a fonográf viaszhengere, Görgeiről pedig, ahogy Kossuthról is, fényképek készültek, sőt filmfelvétel is.

(Borítókép: Rédai Gábor, Varga Etele és Hermann Róbert. Fotó: Papajcsik Péter / Index)