Kutatás bizonyítja: ez nem változott a 2010-es Fidesz-visszatérés óta sem

Molnár Csaba arra a kérdésünkre, hogy kutatási szempontból van-e relevanciája az ellenzék törvényalkotásra gyakorolt hatását vizsgálni egy olyan parlamentben, ahol 2010 óta – egy időszakot leszámítva – folyamatosan kétharmados többségben vannak a kormányzó pártok, kifejtette: „Utólag is igazolódott, hogy van értelme vizsgálni. Fontos tanulsága a kutatásnak, hogy nem légüres térben lebeg a kormány, alkalmazkodnia kell a gazdasági, társadalmi, politikai környezethez, amelynek az ellenzék is része. Változó, hogy az ellenzék milyen kihívást tud támasztani a kormánnyal szemben, viszont alapvetően betöltenek valamilyen szerepet, amelyre a kormánynak is reagálnia kell, ez akár még egypártrendszerben is vizsgálható lenne.”

„A Jobbikot választottam a kutatás tárgyául, de a könyv ennél sokkal általánosabb, általában vizsgálja az ellenzéket. Azért esett a 2010 és 2018 közötti időszakra és a Jobbikra a választásom, mert úgy gondoltam, ha demokratikus körülmények között a maga szempontjából talán a lehető legrosszabb helyzetben, kétharmados többséggel szemben, egy hosszú ideig elszigetelt, páriaszerepben lévő pártnak sikerül hatást elérnie, akkor az eredmény valószínűleg általánosítható” – árulta el lapunknak témaválasztása hátterét a szerző.

Molnár Csaba kifejezetten a törvényalkotásra gyakorolt hatást vizsgálta. A kutató fikciónak tartja, hogy egy parlamentáris rendszerben teljesen független lenne egymástól a parlament és a kormány.

Az ellenzék önmagában a parlamenten belül nem tudott jelentős hatást elérni, de ez nem 2010 utáni magyar sajátosság, inkább ez az uralkodó helyzet a parlamentáris rendszerekben Nyugat-Európában is, ahogy így volt a 2010 előtti Magyarországon is. Ugyanakkor mégis megjelenik a kormányra gyakorolt hatás, amelynek fő eszköze a napirend formálása. Jórészt ez került az elemzésem fókuszába is. A politikában nem csak egyetlen dimenzió mentén vázolható fel a jobb–bal skála. Ha például megnéznénk, hogy a választók mit gondolnak a közbiztonságról, akkor az erős többség a jobboldalinak tartott álláspont mellett van, ugyanakkor szociális kérdésekben a többség inkább a baloldalinak vélt álláspontot támogatja. Azt, hogy egy leegyszerűsített bal–jobb skálán hol helyezkednek el a szavazók, meghatározza az is, hogy mit tartanak fontosnak. A politikusok pedig megpróbálják fontossá tenni azokat az ügyeket, amelyek kapcsán a szavazók minél nagyobb része áll közel a pártjukhoz 

– foglalta össze a napirendformálás jelentőségét a kutató.

Lehetséges utak a kormány előtt

Molnár Csaba azzal folytatta, ha egy ellenzéki szereplő sikeresen alakítja a napirendet, akkor lépéskényszerbe hozza a kormányoldalt, bár ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kormány megvalósítja az ellenzék javaslatát. Ha az ellenzék képes a napirend formálására, a kormány előtt három út áll:

• Mondhatja azt a mindenkori kormány, hogy nem jelentős ügyről van szó, ezért nem foglalkoznak vele.
• Arra az álláspontra helyezkedhet a kormány, hogy fontos az adott ügy, de az ellenzéki szereplő nem megfelelő választ ad a kérdésre.
• A harmadik, hogy a kormány gyakorlatilag átveszi az ellenzék álláspontját.

Molnár Csaba az első verzióra példaként a közbiztonságot hozta: a Jobbik 2006 után folyamatosan napirendre tűzte a közbiztonság kérdését, viszont az akkori kormány ezt nem tartotta jelentős problémának. A kabinet hozzáállása idővel változott, különösen a Jobbik 2009-es, sikeres európai parlamenti választási szereplése után. Később ahogy javult a választók biztonságérzete, emelkedett a bizalom a rendvédelmi erők irányába, csökkent a hatása a Jobbiknak ezen a területen.

A kutató szerint a második álláspontra is jó példa a radikális jobboldal, amikor kormányzati részről azt ugyan gyakran elismerik Európa-szerte, hogy fontos kérdéseket vetnek fel, de a válaszaikat túl leegyszerűsítőnek vagy tévesnek tartják.

Molnár Csaba a harmadik esetnél a migrációt említette példaként, rámutatva: korábban a magyar választók döntő többsége nem tartotta fontosnak a bevándorlás ügyét, viszont ha válaszolni kellett az erre vonatkozó kérdésre, akkor elutasító álláspontra helyezkedett. 2014 végétől felértékelődött a téma, ez pedig megteremtette a lehetőségét annak, hogy az akkoriban következetesen bevándorlásellenes Jobbik növekedjen, ugyanakkor, hogy ennek elejét vegye, a kormányoldal is lépett, így gyakorlatilag megvalósította a Jobbik álláspontját.

A könyv szerzője lapunknak arról is beszélt, hogy a napirend formálása elválik az intézményi környezettől. 2010 után jelentős változások történtek, viszont annak az alapvető logikája, hogy az ellenzék milyen módon tudja befolyásolni a kormányt, nem változott meg. Molnár Csaba olyan értelemben túlmisztifikáltnak tartja a kétharmados parlamenti többséget, hogy 1990 és 2010 között – egy ciklust leszámítva – kétharmad nélkül is kormányzóképesek voltak a győztes pártok, valamint 2015 és 2018 között is, amikor a Fidesz–KDNP egy időközi választáson elszenvedett vereség után nem rendelkezett kétharmados többséggel. Ráadásul megosztott ellenzék esetén egy-egy ügyben akár valamelyik kisebb szereplő is biztosíthatja a hiányzó szavazatokat, ahogy az történt az alkotmánybírák jelölésénél az LMP-vel.

Általánosságban azt gondolhatnánk, hogy az ellenzék próbál lépéseket tenni, a kormány pedig ezekre reagál, de a Fidesz sokszor van kezdeményező helyzetben, hajlandók éles társadalmi kérdésekbe belemenni, és nem konszolidálnak

– mondta Molnár Csaba, hozzátéve: további kutatást igényelne az ellenzéki aktorok komplex rendszerként történő vizsgálata, meghaladva egy-egy párt önálló elemzését.

(Borítókép: Orbán Viktor felszólal az Országgyűlés plenáris ülésén 2024. február 26-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index)