Semmi szó nélkül csuklottak össze

A sorozatgyilkosságban a nagycsécsi támadásnál volt a legtöbb áldozat. Illés Éva és Nagy József meghalt, József öccse pedig megsebesült, az oldalát érte két sörét. A nagycsécsi család még ma is a cigánytelep legszélén lakik, a támadók a ház egyik ablakán dobták be a Molotov-koktélokat, a másik oldalon, egészen közelről a ház mellett állva lőttek sörétes puskákkal a leengedett redőnyön keresztül. Rendőrségi forrásaink szerint ketten lőttek a ház mellől, egy harmadik pedig távolabb, a mezőn térdelve fedezte őket.

Éva, József és Éva férje, Tibor is Nagycsécsen született, gyerekkoruk óta ismerték egymást. „Akkor még volt iskola Nagycsécsen, jártam Évike elé a tanítás végén. A nagymamája nevelte, és nem örült nekem eleinte, szerintem a két család ellenszenvesnek tartotta egymást. Volt idő, hogy el is tiltottak, nem beszélgethettünk, de aztán csak nem hagytuk annyiban. Szerettük egymást” – emlékszik Tibor, aki 18 éves volt, amikor összeházasodtak, Éva pedig 17.

Két fiuk és két lányuk született, Éva nyolc általánost végzett, munkával töltött éveit siketnéma lánya, Marika gondozásának szánta. Marika is a házban volt, amikor felgyújtották, de mivel nem hallotta a lövéseket, szüleinél később reagált, nem ugrott fel, ez mentette meg.

A házaspár mindkét fia börtönben van, Tibor azt mondja, kis értékű lopások és verekedések miatt kerültek be, és csak a temetésre engedték haza őket. A kisebbik hónapokon belül szabadul, 16 éves kora óta bent van.

Nagy Tibor nyolc általánost végzett, és azonnal dolgozni kezdett a családi üzletben. Kosárfonással foglalkozott. Még most is fon, ha van megrendelője, de a kosarakat mindig csak mellékesként készítette.  Először a nagycsécsi téeszben dolgozott segédmunkásként, majd a lakatosműhelyben és a tehenészetben kisegítőként. Utána a tiszai erőműben helyezkedett el. „Az erőműben értékes embernek éreztem magam, számítottak a munkámra. Szénkirakóként dolgoztam, vagonokat ürítettem, raktuk a szenet, amivel a környéken fűtöttek. Fontos volt a munkám” – mondja Tibor. Egy ideje leszázalékolták súlyos cukorbetegsége miatt, azóta csak a kosárfonás maradt. „Egy komolyabb kosarat három óra hossza megcsinálni, de nem is a kötéssel van a gond, azt még elüldögélek, megcsinálom. El kell menni a vesszőért, megszedni, felpakolni, ami igen nagy munka.”

Éva a kosárfonásban nem vett részt, Tibor szerint az inkább férfimunka, kemény kéz kell hozzá, fájnak tőle az ujjak. Felesége inkább a gyerekekkel foglalkozott és gondozta Józsefet, Tibor mozgássérült bátyját.

József ugyanis két éves korában, betegség miatt lebénult a fél oldalára, sántított és nem tudta mozgatni az egyik karját, dolgozni sem tudott. Édesanyjával élt, majd amikor a mama meghalt, Tibor vette magához. „Én is beteg vagyok, a lányom is beteg, nehogy már eldobjam a beteg bátyámat. Azóta viszont sokat gondolkoztam azon, hogy jobb lett volna neki, ha intézetbe visszük. Akkor nem járt volna így” – mondja Tibor.

Az eset vasárnap éjfél után történt, aznap a legnagyobb lány látogatóban náluk járt. „Itt volt az élettársával, és mondtuk nekik, hogy maradjanak éjszakára, de mintha érezték volna a bajt, elmentek. Abban a szobában szállásoltuk volna el, amit először felgyújtottak”.

Este a család tévézett, az egyik celeb show-t nézték. „Lefeküdtünk békésen mint máskor, ment a tévé, de elaludtam rajta és a nagy durranásra ébredtem. A másik szobába dobták be a Molotov-koktélt. Erősen megdobhatták, mert kétrészes ablak volt benne, nagyot kellett dobni, hogy betörjön mindkettő. A durranásra felugrottunk a feleségemmel, szegény bátyám is. Ő a másik szobába lakott, csak most nálunk feküdt a kanapén, mert elaludt ő is a tévénézés közben” – emlékszik a gyilkosságra Tibor.

„Kinyitottuk a szobánk ajtaját, látjuk, hogy a szemközti szobában lobog a tűz, ég az ágy. Szegény feleségem az előszobába indult, én utána, ott volt a víz, el akarta eloltani a tüzet. Akkor jött a másik robbanás, és azon vettem észre magam, hogy nézem a feleségem és a bátyám és ők egyszerre összeesnek. Jajgatás nélkül, semmi szó nélkül összecsuklottak. Emelem a feleségem fejét, mondom neki, hogy Évikém, állj már fel, itt valami nagy baj van, de akkor láttam, hogy nagy vértócsa van a feje alatt. Mindkettejüket a fejükön, nyakukon érte a golyó. Ott álltam mellette, de egy jajgatásuk sem volt. Semmi. Nagyon megijedtem, beszaladtam a telefonért, de hirtelen se a mentő, se a rendőrség száma nem jutott eszembe, szaladtam a szemközti házba az öcsémékhez, vittem a telefont, együtt hívtuk a rendőröket. Később derült ki, hogy a feleségemen a golyó ütőeret ért, azonnal elvérzett. A bátyámnak szét volt hátul robbanva a feje. Engem megvédett az egyik fal, ami ért golyó, az a hűtőről pattant vissza, gellert kapott, úgy fúródott belém. Észre sem vettem egyébként, pedig vérzett rendesen”.

Tibor testéből egy golyót operáltak ki, a másik keresztülment az oldalán.

A kiégett, rossz állapotban lévő házat Kolompár Orbán, és az Országos Cigány Önkormányzat segítségével felújították, de a munka nem volt kifogástalan. „Kívülről mutatós, de amikor fel kellett mennem a padlásra, mert csepegett a szobába az eső, beestem a plafonon át a szobába. Úgy volt megcsinálva, hogy egy kartonlapot tettek plafon helyett”.

Tibor most siketnéma lányával él kettesben. „Főzögetek, a nokedli a kedvencünk, meg a tészta. Sokszor jön a másik lányom is, a kertet próbálom fenntartani, hogy legyen egy kis zöldség. A kaszálásban a barátaim segítenek, nekem nem megy már az a munka. Valamikor levágtam egy kazalt, de már nem bírom. Segítség kell.”