We Love Budapest: Reprezentatív az új, április 17-én, a Magvető Caféban bemutatkozó könyv, ami egyszerre regény és művészeti album is. Hogyan és miért pont most született?
Weiler Péter: Tavaly februárban 50 éves lettem, és akkor arra gondoltam, hogy jó lenne egy kicsit összegezni a múltat. Kocsis Katicát kurátorként, kiállításaimhoz kapcsolódóan ismertem meg, ő győzött meg arról, hogy ez ne csak egy művészeti album legyen. De a végeredmény nem is csak önéletrajz, az életutamhoz kapcsolódóan jelennek meg a képeim, de olyan rám nagy hatást gyakorló személyekkel is készült interjú, akikkel sokat dolgoztam együtt. Kéthetente találkoztunk, Katica hozta a diktafonját, és beszélgettünk.
WLB: A könyvön végigfut a szabadság, a szabadon alkotás kérdése. Mit jelent ez pontosan számodra?
W. P.: 16 évet éltem a rendszerváltás előtt. Hiába volt akkor már lazább a szocializmus, ott volt a korszellemben a nyomasztás. Van a szabadságnak politikai és történelmi dimenziója, de számomra fontosabb, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Itt jött be az üzletemberi szerep, ami nemcsak az anyagi háttér miatt fontos, hanem azért is, mert így elsajátítottam azokat a képességeket, amik ahhoz kellenek, hogy megtörténjenek a dolgok. Van bátorságom felhívni egy céget, hogy támogasson, kitalálom, hogy milyen pontokat kell ahhoz összekötni, hogy egy kiállítás létrejöjjön. Korán felismertem, hogy abból lesz valami, amit megszervezek, ha a világra, a külső tényezőkre várok, az sokkal lassabb folyamat, nekem pedig sokkal több ötletem volt, mint amennyi türelmem. Ha akarok valamit, akkor megszervezem. Ebben óriási szabadság van, amit megszoktam és nagyon élvezek.
WLB: Ez a bátorság, kezdeményezőkészség a könyvből is kitűnik. Tizenéves voltál, amikor a korabeli média olyan meghatározó arcait kerested meg, mint Friderikusz Sándor vagy Geszti Péter. Ugyanakkor a magány, kívülállás érzését is sokszor emlegeted. Ez meglehetősen ellentmondásosnak tűnik.
W. P.: Magányosnak éreztem magam a gimnáziumi éveim alatt, kerestem a helyem, ahol érvényesülhetek. A művészet egy kommunikációs csatorna, ezen keresztül kötődöm az emberekhez, a világhoz. Ugyanakkor tudom a határaimat, csak abba vágok bele, amit végig tudok csinálni. Nemcsak magammal, de azzal kapcsolatban is van realitásérzékem, hogy mit lehet elvárni másoktól. Mindig a lassú, lépcsőzetes építkezésben hittem. Ami gyorsan jön, az gyorsan el is illanhat, mint – mondjuk – a tv-műsorban szereplők hírneve.
WLB: Friderikusz és Geszti műsora is tulajdonképpen egy-egy korabeli tehetségkutató volt. Ezek szerint ez legfeljebb a képernyőn tűnik gyors, átütő sikernek?
W. P.: A Friderikusz-műsorból sokfelé el tudtam indulni, aztán elkezdtem dolgozni S. Hegyi Lucia divattervezőnek, akivel nem ismerkedtem volna meg, ha Sándor nem mutat be minket egymásnak. Nagyon sokat adott ez a kapcsolat, de nem olyan értelemben, mint ahogy elsőre gondolnánk, mert így is magamnak kellett megteremtenem a lehetőségeket, az ismertség ehhez csak hozzásegített. Az akkori televíziózásban olyan emberek dolgoztak, akik nagyon benne voltak a kultúrában, érezték annak a felelősségét, hogy mit jelent, ha meghívnak egy vendéget. A social media ledöntötte ezeket az intellektuális védőfalakat, és most jobban magunkra vagyunk utalva, hogy miként szűrjük ki az értéket a képernyőnkre érkező cunamiból.
WLB: Van egyébként olyan része az életednek, amit a könyv hatására látsz másképp?
W. P.: Jó volt újra átélni és átbeszélni Katicával az életem első 50 évét. A történetmesélés egyfajta szűrő is, hogy mire emlékszem vissza szívesen, és hogy mik voltak a fontosabb fordulatok. A könyv hatására nem értékeltem át semmit, inkább csak inspiráltak az interjúk, hogy ugyanilyen tempóval menjek tovább. Ez egy lassú és szisztematikus építkezés volt eddig, imádtam minden percét, és most még lelkesebben haladok tovább. A könyvvel párhuzamosan festettem is, ebből pedig létrejön egy új kiállítás, aminek szintén Kocsis Katica lesz a kurátora. Rendszeresen találkoztunk, hogy rögzítsük a könyvhöz a hangfelvételeket, a stúdiómban pedig készültek közben a festmények. Katica egészen közelről követte ennek az anyagnak a létrejöttét és minden kihívást jelentő problémáját. Munka közben baráti kötelék szövődött köztünk. A Mit adtak nekünk a magyarok? című tárlat egyébként május 22-én nyílik az Apollo Galériában. 40 képet készítettem, olajfestményeket és tűzzománcokat. Olyan magyar géniuszokkal, festőkkel, művészekkel, zeneszerzőkkel foglalkoztam, akik sokat adtak a világnak, de szinte mindenki elhagyta Magyarországot, itthon, a történelmi viharokban nem tudtak érvényesülni. Ilyen értelemben ezek a művek beleillenek a korábbi, Kár lett volna disszidálni című sorozatomba. Kicsit az a téma is benne van, hogy hova kell születni, lehet-e Magyarországról világhírű valaki? Persze vannak példák erre, így Rubik Ernő vagy Polgár Judit, a mai digitális világban pedig már nem kell Berlinben, Párizsban, New Yorkban élni ahhoz, hogy egy művész ismertté váljon.
WLB: Te egyébként aspiráltál valaha olyan világhírnévre, mint ami ezeknek az embereknek megadatott?
W. P.: Az osztálytársaim Billy Idolt és Freddie Mercuryt imádták gyerekként, én inkább Dalít és Picassót. Dalí sokszor elmondta, hogy ő sokkal nagyobb személyiségnek gondolja magát, mint amennyire a képeit fontosnak tartja. Az ő zsenialitása a személyiségének az ereje, és ez talán a képeinél is fontosabb újítás. Igazi exhibicionista provokatőr volt, újdonságként hatott, hogy a művésznek médiahős-szerepkör is juthat. Warhol egyenes ágon folytatta ezt a hagyományt. Ebbe én gyerekként nagyon beleéltem magam, és sokat próbálkoztam ebben az irányban fejleszteni a fellépésem és az ötleteim. Aztán a social media korában kiábrándultam az öncélú magamutogatásból és az exhibicionizmus minden formájából. Most úgy gondolom, csak a művek, a képek számítanak, illetve az a tudás és ismeret, ami ihletet ad.
Minden külsőség értelmetlen, ha a képek nem elég jók.
Ezért sem töltök időt azzal, hogy szelfiket készítsek az Instagramra. Ha utazom a világban, szívesen megmutatom, milyen kiállításokat láttam, de nem azért, hogy magamat fényezzem, csak azt az ihletett állapotot szeretném átadni, milyen, amikor az ember – mondjuk – egy David Hockney-kép előtt áll.
WLB: Engem az lepett meg a könyvet olvasva, hogy nemcsak kerested a kapcsolatot azokkal, akiket tiszteltél, hanem hogy ők, mondjuk, Geszti, Friderikusz vagy Havadtőy Sámuel is, akivel tulajdonképpen John Lennon egykori lakásában beszélgettél, milyen hamar felfigyeltek rád, jól tudtatok kapcsolódni. Mi segített ebben?
W. P.: A rendszerváltás új attitűdöt kívánt mindenkitől, és ennek keresésére, bemutatására létre is jöttek innovatív tehetségkutató televíziós műsorok. Oláh Gábor MTV-ben a 90-es években futó, MOST című műsora vagy Geszti Ász című produkciója mind azzal a céllal készültek, hogy bemutassák, milyen az „új ember”, aki már a szabad országban lehet kreatív, és elérheti a saját céljait. A MOST-ban annyira szabadok voltunk, hogy gyakorlatilag mi, fiatalok raktuk össze az adást, mi mondtuk meg, milyen legyen a műsor. Ez elképesztő ihletet adott mindannyiunknak. A mostani fiatalok persze megkapták a YouTube-ot, mindenki azt csinál, amit akar, de nincs benne a műhelymunka és a közösség, magányosan tolják a videókat, aztán számolják a lájkokat. Én nagyon hálás vagyok, hogy a 90-es években ezt megélhettem.
WLB: Ezerféle projektben vagy benne, írtál könyvet ezen kívül is, képzőművészként is jól ismerünk, és üzletemberként is sikeres vagy. Mit mondanál azoknak, akik pont e miatt a sokszínűség miatt tartanak kívülállónak?
W. P.: Szerintem a képzőművészetben egy kicsit mindenki magányosnak érzi magát, a művészeti ágak közül a színészet vagy éppen a filmrendezés sokkal inkább csapatjáték. Én annak ellenére nem érzem magam magányosnak, hogy szeretek egyedül alkotni, és utána nagyon élvezem, hogy van egy közös könyv vagy kiállítás. Most éppen régi barátommal, drMáriással állítok ki.
WLB: Van egy nagyon markáns üzleti működésed is, például a Puncs vagy a Randivonal, ami merőben szokatlan a képzőművész-karrier mellett. Őszintén beszélsz erről a könyvedben. Mit mondanál azoknak, akik szerint egy képzőművész nem működhet kettős pályán?
W. P.: Bortnyik Sándornak volt egy mondása, hogy a művészetből nem szabad megélni. Szerintem is az a jó, ha van egy megélhetésünk, és szabadon alkothatunk emellett, és így akár még jobb alkotások is születhetnek. Persze előfordulhat, hogy valaki olyan sikeres lesz a művészetben, hogy azt csinál, amit akar, de ez a lehetőség azért keveseknek adatik meg. Ugyanakkor – egy másik szélsőséges példa – ha megélhetési szempontból rá lennék szorulva a művészetre, akkor lehet, hogy csak balatonos képeim lennének, hiszen ez az, ami biztosan eladható. Nem csinálnék, mondjuk, egy olyan trumpos anyagot, ami a mostani, drMáriással közös kiállításomon látható. Persze egyfajta visszajelzés, ha pénzt adnak a munkámért, ugyanakkor a helyén tudom ezt kezelni. Van olyan képem, ami annyira személyes, hogy elképzelhető: sosem lesz rá vevő. Azok annyira a saját, nyugtalan világom képei, amikből vélhetőleg nem akar senki sem hazavinni egy darabot.
Ennek ellenére folytatom a sorozatot, mert megtehetem, hogy magamnak fessek.
Pénzből él a művész is, mégis van egy általános álszentség, hogy a pénz távol kell álljon a művészettől. Warhol büszke volt az üzleti sikereire, a nemzetközi aukciósházak és művészeti vásárok is dollárjelekkel kommunikálják a sikereiket, de ez tényleg nem a művészi értéket tükrözi. Van olyan, hogy valami pénzben is sokat ér, és még művészi értéket is képvisel, de a pénz csak pillanatnyi fokmérő, a valódi szellemi értéket majd az utókor dönti el. Az üzleti világ, amiben cégvezetőként vagyok jelen, más szabályok mentén működik. Ott a jelen számít, hogy tudunk-e profitot csinálni. Amúgy ez abszurd módon sokkal megértőbb és befogadóbb közeg, mert csak az számít, hogy az eredménykimutatásban mi látszik. Ha valaki ilyen objektív szempontok alapján jó, azt számontartják.
WLB: Ezek szerint a művészvilág, amit úgy általában bohémnak és befogadónak gondolunk, valójában nagyon is meghatározott sémák mentén választja meg a tagjait?
W. P.: A 2000-es évek végére valahogy álszentebb lett a művészvilág, és azt az érzést keltik mindenkiben, aki különc, hogy nem teheted meg ezt vagy azt. Bár arra is utalnak jelek, hogy egyre többen rázzák le magukról a woke szellemiségű kritikát, és intenek be a cenzoroknak. Én egyesek szerint nem csinálhatnám művészként a Puncsot. Pedig úgy gondoltam, hogy ha igazán liberális valaki, akkor virágozzék minden virág, nyugodtan lehet a jogi kereteken belül olyan vállalkozást indítani, ami bizonyos szükségletet kielégít. A szélsőséges álláspont szerintem azé, aki beledumál más életébe, mert ő tudja, hogyan kell egy művésznek élnie, és mik a művészlét erkölcsi szabályai. Utoljára a 80-as években mondták meg nekem az úttörő szövetségénél, hogy mit tehet az úttörő és mit nem. Egyáltalán nem szégyellem a Puncsot. Nyilván speciális helyzet az enyém. Az, hogy képzőművészként csináltam egy ilyen oldalt, nagyobbat szólt, mint ha egy random vállalkozó sokadik projektje lett volna.
WLB: Abban, hogy ekkorát szólt a Puncs-botrány, talán annak is szerepe lehet, hogy képzőművészként közvetítesz egyfajta erkölcsi világképet, a vállalkozással viszont azt mondod, „virágozzék minden virág”. Nem lehet, hogy inkább ezt a kettősséget nehéz összeegyeztetni sokak számára?
W. P.: Ma már a Playboy-villa vagy akár az Andy Warhol fémjelezte Factory erkölcsi nívóján nem lehet élni, mert végzetes felháborodást vonna maga után. Szigorodott a világ, és szerintem sok szempontból átestünk a ló túlsó oldalára. Nem feltétlenül a támadások jogosságát vitatom, inkább azt a környezetet tartom toxikusnak, amelyben a viták zajlanak.
A rögtönítélő social media bíróság azonnal végrehajtja az ítéletet.
Az embereknek szerintem ebből kezd elege lenni, mert a bullying tönkreteszi a gyerekek életét, a felnőttek meg ugyanezt folytatják, csak azt cancel culture-nek hívják. Aki más, azt előbb-utóbb utoléri a social media gyűlölete. Szabály, hogy kommentet nem olvasunk, de mivel mások olvassák helyettünk, ez sem annyira biztos megoldás. Mindez akár érthető is, hiszen hatalmas a feszültség, nagy a nyomás az alkotókon, mert nehéz a művészetben meghatározni, hogy mit is jelent pontosan a siker. Épp ezért folyamatos a bizonytalanság. Sajnos, úgy látszik, a szcéna akkor fog össze úgy igazán, ha az íratlan szabályok alapján ki lehet valakit zárni, hiszen akkor annyival is kevesebben vagyunk.
WLB: Hogyan élted meg mindezt a személyed kapcsán?
W. P.: Óvatosabb lettem, nem szeretnék még egyszer hasonló helyzetbe kerülni. De ha azt kérdezed, hogy megcsinálnám-e újra a Puncsot, akkor az a válaszom, hogy persze. Nekem ne mondja meg senki, hogy mi fér bele a művészlétbe, és mi az, ami nem. Értem egyébként, hogy álszent erkölcsi vád ért, de nekem üzletemberként kell céget vezetnem, ötleteket adnom, amelyekkel legálisan ki lehet szolgálni valós igényeket.
WLB: Amerika hatalmas inspirációt jelentett számodra korábban. Már egészen fiatalon, egy ösztöndíjjal éltél ott, aztán többször is visszatértél tanulni, dolgozni. Mostanában azonban a műveidben, illetve a beszélgetés alatt is kritikával illetted. Megváltozott, kimerült számodra mint inspirációs forrás?
W. P.: Amerika a social media térnyerése előtt volt nagyobb hatással rám, sokkoló volt egy magyar fiúnak találkozni amerikai magazinokkal, televíziózással, az amerikai léttel. Ma töményebben jön az amerikai befolyás az interneten keresztül, mint valaha, és ezt már nem találom annyira izgalmasnak meg jónak, így aztán inspirálni sem annyira inspirál, mint régen. Amerika hatalmas útkeresésben van, nyilván ezt látjuk a hírekből is. New Yorkban elvégeztem különben egy mesterképzést, ami a könyvben az egyik utolsó fejezet, és meg kell mondjam, hogy a végén kiábrándultam az amerikai művészeti oktatásból is. Az összes keleti parti nagy művészeti egyetem azt próbálja elhitetni, hogy attól, hogy ott valaki diplomát szerez, híres művész lesz.
Az amerikai gyerekek hitelt vesznek fel, hogy művészek legyenek.
Pont annyit, mint egy jogász vagy orvos kölcsönöz, hogy megszerezze a képesítést. Csak az orvosok és jogászok biztos pályára lépnek, ahol meg is tudják keresni azt a pénzt az évek során. A művészek pedig mehetnek galériákba kávét főzni, amit diploma nélkül is pont olyan jól lehet. Elképesztő igazságtalanság, sőt bűn ez. Ezért is sokkal jobban értékelem az európai művészeti oktatást. Szerintem a művészeti oktatás legyen ingyenes vagy közel ingyenes. Jelenleg a MOME doktori programjára járok, és semmivel nem rosszabb ez a színvonal, mint az amerikai. Nem hiányoznak a nemzetközi sztárművészek sem, akiket csak azért fizetnek meg az amerikai egyetemek, hogy kiénekeljék a pénzt a diákok zsebéből.
(Borítókép: Szalmás Kriszta)
