A Kádár-korszak Magyarországán kötelező volt oroszul tanulni. Senki sem szerette, mert ki szeret bármit, ami kötelező? De a felszabadítóink évtizedekre itt ragadt seregei miatti ellenérzésből táplálkozva volt bennünk valami makacs dac is, ami mélyen belénk ivódott: egy generációs ellenállás, amelyet nem nyíltan hirdettünk, csak a tanórák alatti mással foglalkozásban, a nyelvtanulás negligálásában, a könyvek összefirkálásában nyilvánult meg. Az orosz tagozatos osztályokban azonban még ennél is több volt: nekünk nemcsak a nyelvet kellett megtanulnunk, hanem szovjet barátokat is kellett szereznünk.
Így kaptak a magyar gyerekek szovjet levelezőtársat
A levelezés ötlete valahonnan fentről jött. Egyik nap a tanítónő bejelentette, hogy mindannyian kapunk egy „baráti levelezőtársat” egy „testvéri iskolából”. Egy kisvárosból, valahonnan a végtelen szovjet vidékről – vagy éppen Moszkvából, Leningrádból, Kijevből. A neveink összepárosítása után furcsa izgalom lett úrrá rajtunk. Mert hiába a kötelező oroszórák és a parancsba adott barátság, a gyermeki kíváncsiság azért dolgozott bennünk: ki lehet az a másik, ott, Magyarországtól fényévekre?
Az iskolatejtől az iskolaköpenyig – így teltek iskolás éveink a szocializmusbanMegmutatjuk, hogyan teltek a hétköznapok egy átlagos szocialista iskolában.
Tovább olvasom
A kimondott cél az volt, hogy gyakoroljuk az orosz nyelvet, a kimondatlan minden bizonnyal az, hogy közben ismerjük – és talán kedveljük is – meg a szovjet kultúrát és életmódot. A kommunista párt az iskolát is az engedelmes állampolgárok nevelésének eszközévé kívánta tenni – emlékeztet a korszakot megidéző Polgári Szemle.
A cél, hogy az iskola tanuló ifjúságunkat Népköztársaságunknak öntudatos, fegyelmezett állampolgárává, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje
– fogalmazta meg hangzatosan az Oktatási Minisztérium.
Így folyt a levelezés
A leveleket nem címre küldtük, és nem is otthon vártuk őket; az iskola gyűjtötte össze, koordinálta a célba juttatásukat, majd osztotta szét a visszaérkező válaszokat. A hivatalos verzió szerint így biztosíthatták a folyamat zökkenőmentességét, de nyilván az is közrejátszott benne, hogy eképpen problémamentesen megejthették a tartalom ellenőrzését, vagyis afféle mini cenzúraként is működött ez a rendszer. Na nem mintha olyan nyelvtudásunk lett volna, hogy hadi titkokat fecsegjünk ki, vagy ideológiai harcot folytassunk.
Ettől nagyon messze álltunk. Tört oroszsággal, a tankönyvi példamondatokból összetákolva próbáltunk írni az iskolai napirendünkről vagy ódákat zengedezni a szovjet–magyar közös űrrepülésről. A válaszlevelek is hasonlóan döcögősek voltak, de mégis volt bennük valami élő: a nagyvilágot hozták el a mi kis iskolánk falai közé. A szovjet gyerekek levelei tele voltak lelkesedéssel, hogy milyen szép Magyarország (hogy ezt honnan tudhatták az internet előtti világban?), és milyen nagyszerű a barátságunk, pontosabban nem is a miénk, hanem a szovjet–magyar barátság.
Miket rejtettek a válaszlevelek?
Időnként kaptunk képeslapokat, mellé kockás papírra rótt, ceruzával írt sorokat, amelyek közül némelyik még a szokásosnál is megfejthetetlenebbnek tűnt, mert egyik-másik szovjet diák beleszőtte a maga üzbég vagy örmény szavait. Idővel kialakultak furcsa, távoli kapcsolatok. Néha fényképek is érkeztek: egy kisfiú szőrmekucsmában a hóesésben, egy kislány fonott copfokkal és óriási masnival valami ünnepségen. Mi pedig próbáltunk válaszolni, időnként csipetnyi lelkesedéssel, de általában inkább kelletlenül. A tanítónő persze figyelte, hogy mindenki teljesíti-e a „baráti kötelességet”, mert az efféle programok nem a véletlenre voltak bízva.
Nekem Gyima jutott Minszkből. Egyszer egy olyan képeslapot kaptam tőle, amelyen egy régi Ikarus busz állt a város havas főterén. Döbbenten néztem: nálunk ilyen típusok már rég nem jártak. Kínkeservvel lefordítottam a szakkifejezéseket (csukló, pályaszám, járattábla) hogy megtudjam, hogyan lehetséges ez, és kisvártatva kiderült, hogy a nekem sorsolt barátom ugyanúgy szereti a járműveket, mint én. A válaszában hosszasan ecsetelte, hogy ezek a buszok – amikről eddig nem is tudta, hogy magyarok – mennyire megbízhatóak, és milyen hosszú ideje szolgálnak náluk. Én pedig, aki addig leginkább nyűgként éltem meg a levelezést, hirtelen izgalmat éreztem: volt egy apró közös pontunk, egy valóságos kapocs, ami nem az elvárt barátság része volt, hanem egy őszinte érdeklődés szülte beszélgetés.
Ilyen kifejlete is lehetett a levélbarátságnak
Szó szót, levél levelet követett, és kialakult köztünk egy, a többiekénél jóval erősebb kapcsolat, amelynek a révén később olyan szovjet gyártású kisautóim lehettek, amilyenek senki másnak nem voltak az iskolában, sőt, talán az egész országban. Azóta eltelt csaknem egy fél évszázad, és már nem küldözgetünk egymásnak képeslapokat. Viszont e-mailben többé-kevésbé rendszeresen tartjuk a kapcsolatot Gyimával, igaz, a körülményes cirill betűs írásról már átváltottunk az angolra. Annál is inkább mert ő a Szovjetunió felbomlása után elhagyta hazáját, és azóta az Egyesült Államokban él.
Ha visszagondolok a kezdetekre, volt ebben az egészben valami furcsán kettős érzés. Egyrészt kényszerített dolog volt, egy elvárás, amit a rendszer rótt ránk. Másrészt viszont gyerekként még nem feltétlenül éreztük ennek a politikai súlyát. Sokszor valódi öröm volt egy válaszlevél megérkezése, noha valahol ott lappangott bennünk a tudat, hogy ezt nem mi választottuk, és hogy mindez egy nagyobb gépezet része. Az orosz nyelvet pedig a legtöbb gyerek annyira sem tanulta meg, hogy az osztálylétszám és a hiányzók jelentésén kívül bármi más is megragadjon bennük. De egy-egy levél mégis hagyott maga után valami mást is: egy kis ablakot egy másik világra, egy távoli gyermek valóságára, aki éppolyan kelletlenül, vagy éppolyan őszinte kíváncsisággal írt nekünk vissza, mint ahogyan mi neki.
A Balatonnál még egy titkos szovjet úttörőtábor is volt, erről ebben a cikkünkben írtunk részletesen.
