1902-ben, egy tavaszi napon Beregi Oszkár, a Nemzeti Színház tehetséges, 26 éves színésze a színház kapujában belebotlott Rozsnyai Kálmánba, aki délutáni teára invitálta. „Egy új amerikai tánccsillagot ünnepelünk, aki érdekes, tehetséges és gyönyörű: Isadora Duncan” – vázolta Rozsnyai a meghívás apropóját. Beregi szabódott, hiszen este előadása volt, végül azonban néhány szál egzotikus virág kíséretében beállított Rozsnyaiék szoba-konyhás, egyszerű, ám mindenhol csipkével díszített lakásába.
A korabeli magyar szellemi élet színe-java összesereglett Isadora Duncan tiszteletére. Beregi később így emlékezett vissza az első találkozásra az amerikai táncosnővel: „A homályos ócska folyosó végén hirtelen megelevenedik egy Renoir-festmény, kalapját a karján egy szalagon lóbálva az ajtó felé libeg, mögötte pár lépéssel egy finom, fehér hajú, hosszú szürke ruhás hölgy kíséri. Mereven állok az ajtóban. Nőt ilyen fölszabadultan én még soha nem láttam mozogni. Már itt áll előttem, és anélkül, hogy tudnám, mit mondok, angolul hagyják el a szavak az ajkamat, ahogy a virágot felé nyújtom: – This is for you... from Nice.”

A nyomorból a csillogás felé
Isadora Duncan 1877-ben született San Franciscóban, ír bevándorlók gyermekeként. Szülei elváltak, művészetek iránt fogékony édesanyját pedig nem vetette föl a pénz: a nyomor elől folyton-folyvást költözködött négy gyermekével. Isadora mindössze tízéves koráig járt iskolába, ezután pénzt kellett keresnie: eleinte koldult, majd gyerekeket tanított táncolni. 1896-ban, 19 évesen egy New York-i társulat tagja lett és klasszikus balettot tanult, de zavarta a mozgás kötöttsége. Két év múlva elhagyta Amerikát, és Londonba költözött, ahol az angol arisztokrácia szalonjaiban lépett fel. Mozdulatait és a görög tógákra emlékeztető ruhákat, amiket tánc közben viselt, a British Museumban található görög vázák inspirálták.
A következő állomás a századfordulós Párizs volt, ahol megismerkedett Auguste Rodin szobrásszal, akinek modellt állt. Ezt követően európai turnéra indult, amely során eljutott Budapestre is. Beregi Oszkárt azonnal elvarázsolta Isadora: „Úgy jár, mintha nem is járna. Lebeg. A ruhája majdnem földig ér. Kék. (...) Ahogy mozog az emberek között, az anyag néha a testhez simul, és sejteni engedi, hogy lábszára milyen formás. Melle alatt ott van az empire selyemszalag.
A nyaka lágy, hosszú, fehér, ékszer nélküli. Fejét kissé oldalra hajtja, haja világosbarna, és a szeme... a szeme, mint egy őzé, meleg, sugárzó és ártatlan.”

„A vérem is úgy táncol, mint a magáé”
Rozsnyaiék könyvespolca előtt, Ovidius A szerelem művészete című könyve fölött összeért a kezük, és kapcsolatuk lassacskán szárba szökkent. Isadora még aznap este megtekintette Beregit Marcus Antonius szerepében a Nemzeti Színházban, majd társaságban együtt vacsoráztak. A táncosnő arról beszélt, hogy forradalmasítani szeretné a táncot, kiszabadítani a balett rideg kötöttségéből, mesélt az életéről, és egyre közelebb kerültek egymáshoz.
„Csak ma ismerkedtünk meg, de úgy érzem, a lelkünk rokon, a vérem is úgy táncol, mint a magáé”
– mondta Isadora, aki csak „beszélt, és beszélt, és beszélt, amíg beleszédültem. Mindketten olyan lázasak voltunk, a közelségünkben éreztük egymás forró leheletét, és most már mindketten biztosan tudtuk, hogy csak a szoba másik sarkában ülő, Rozsnyaival beszélgető mama gátolt meg minket nagy önuralommal abban, hogy csókolózva egymásnak ne essünk” – emlékezett vissza Beregi.
„Szép volt a tavasz Budapesten”
Isadora Duncan felkérésére Beregi elvállalta, hogy szavaljon a budapesti fellépés kíséreteként. Az első előadásra 1902. április 9-én került sor. A lelkes közönség nem tudhatta, mi történik a színfalak mögött:
„Mikor a függöny felgördült, Isadora váratlanul, szenvedélyesen megcsókolt, cipőjét lerúgta lábáról, és a zene ritmusára mezítlábasan belibbent a színpadra”
– írja Beregi. Óriási sikert aratott, különösen, amikor a Csak egy kislány van a világon és a Rákóczi-induló zenéjére táncolt. A fellépés után a színész elkísérte Isadorát a Royal Szállóba, és visszaemlékezése szemernyi kétséget sem hagy afelől, mi történt közöttük: „Itt a nő áll előttem, az édenkert most teremtett ősi, első fiú Évája, aki nem ismeri sem a szerelmet, sem a szemérmet, múltja nincs, csak jelene. Itt van, vár mindenre, ami eljövendő. Homlokom hozzáér a fehér selyem ingsátorhoz, aminél csak hűvös, illatos bőre selymesebb, amit most az én tüzelő arcom melegít.” Isadora Duncan magyarul vallott szerelmet Beregi Oszkárnak, majd együtt töltötték a következő napokat, heteket: kimentek a városligeti vurstliba, sétáltak az Andrássy úton, csavarogtak a budai hegyekben.

Amikor elfogyott a pénzük, Isadora végigjárta Magyarország nagyobb városait. Amikor megint megszorultak anyagilag, Beregi megírta egy „ismeretlen görög szerző” színdarabját, amit ketten előadtak. A legboldogabb napokat egy vidéki házikóban élték át. Isadora Duncan – aki maga is megírta visszaemlékezéseiben ennek a szerelemnek a történetét – így gondolt vissza ezekre a napokra: „Rómeóval néhány napra elmenekültünk vidékre, ahol ismét a parasztházban szálltunk meg. Először tapasztaltuk meg annak örömét, hogy az egész éjszakát egymás karjaiban tölthetjük,és átéltem azt a felülmúlhatatlan gyönyört, hogy hajnalban felébredve a hajam az ő illatos fekete fürtjeivel fonódik össze, miközben átkarol.”
Nem lett házasság a szerelemből
Már a házasságot tervezték, amikor Beregi ráébredt: nem szeretné elhagyni Magyarországot, Isadora viszont nem kívánt Budapestre költözni, így aláírt egy szerződést egy európai turnéra, és elváltak útjaik. Egyszer még találkoztak: három hónap múlva a táncosnő üzent Bereginek, hogy Bécsben betegen fekszik. A férfi már másnap Bécsbe utazott, ahol hamar kiderült Isadora betegségének oka: „Ő csak néz a felejthetetlen őzikeszemével, és nem szól semmit, csak néz. Végre alig hallható hangon csak ennyit mond: – No baby... Nem tudok szólni. Ő sem szól semmit. Csak fogjuk egymás kezét. – Leestem a Grand Hotel lépcsőjén... rosszul estem... behoztak ide. – Hogyan...? – Elestem... mert nem fogtad a kezemet…” Útjaik végérvényesen szétváltak. 1904-ben Isadora Duncan Berlinben nyitott tánciskolát. Nem egyszerű tánciskola, hanem bentlakásos intézmény volt ez: tanítványai Isadorables néven váltak ismertté. Hét tanítványát ugyan nem törvényesen, de örökbe fogadta, s közülük hárman felnőttként is a Duncan vezetéknevet viselték.
Isadora Duncan tragédiája
Nem Beregi volt az egyetlen művész Isadora Duncan életében, de a magánélete igen szerencsétlenül alakult. Három gyermeke született, házasságon kívül, három különböző apától: 1906-ban világra hozta Deirdre nevű lányát, akinek édesapja egy angol díszlettervező volt. 1909-ben viszonyt kezdett a varrógépmágnás Isaac Singer egyik fiával, akitől fia (Patrick) született a következő évben. 1913-ban azonban szörnyű tragédia történt: az autó, amiben gyermekei utaztak, a Szajnába borult, és mindketten szörnyethaltak.

A tragédia után Duncan barátnőjével Korfura utazott – talán azt remélte, hogy a művészetéhez oly sok inspirációval szolgáló Görögországban enyhülni fog a fájdalom. Kétségbeesetten vágyott egy újabb gyermekre, az apa ezúttal egy fiatal olasz szobrász, Romano Romanelli volt. A táncosnőnek azonban újabb tragédiát kellett átélnie: 1914-ben született fia néhány napos korában meghalt. Isadora ekkor visszatért Amerikába, de a veszteségeket képtelen volt feldolgozni. Szerelmi viszonyokba menekült (hosszú, szenvedélyes kapcsolata volt például Mercedes de Acosta költőnővel), de itt sem találta a helyét.
Utolsó évek
1921-ben Moszkvába költözött, ahol megismerkedett a nála 18 évvel fiatalabb, erősen italozó, angyalarcú költővel, Szergej Jeszenyinnel. 1922-ben összeházasodtak – dacára annak, hogy kézzel-lábbal tudtak csak kommunikálni, hiszen Duncan nem tudott oroszul, Jeszenyin pedig nem beszélt angolul – , majd mindössze egy év után elváltak. Jeszenyint két évvel később holtan találták szállodai szobájában, Isadora pedig Nizzában telepedett le, ahol maga is sűrűn nézett a pohár fenekére, miközben adósságokat halmozott fel.

1927-ben Nizzában halt meg: hosszú, lobogó selyemsálban szállt be egy nyitott tetejű sportkocsiba, és a sál a nyakára tekeredve megfojtotta. Halála előtt még levelet írt Beregi Oszkárnak, aki soha nem felejtette el az 1902-es tavaszi napokat: „Az első világ, amit én adtam Isadorának, Nizzából jött, és az utolsó, ugyanabból a csokorból lepréselt, elszáradt virág, amit találkozásunk huszonötödik évfordulójára Isadora küldött vissza nekem, Nizzából érkezett. És mire a halott virág eljutott hozzám, Isadora is halott volt. (…) Azt a nyakat, amelyet Rodin mintázott, és amely egykor hozzám simult, a Végzet, a Sors, az Izgalom nem engedte, hogy megvénüljön.”
Ha egy másik táncosnőről is szívesen olvasnál, ezt a cikket ajánljuk.

Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés