Az őslakos indián törzsek, az andoki kultúra és a katolikus spanyol hódítók hagyományainak keveredése teszi Bolíviát olyan sokszínűvé, de természetesen régiónként és társadalmi osztályonként is eltérnek a népi szokások.
A viszonylag fiatal lakosság (a társadalom mintegy 60 százaléka 25 év alatti) és az egyre intenzívebb urbanizáció ellenére a hagyományos népviseletbe öltözött asszonyok látványa ma már a nagyvárosokban, így La Pazban – Bolívia adminisztratív fővárosában – sem ritka.
A spanyol megszállás előtt Bolívia az Inka Birodalom része volt, ami azt jelenti, hogy az őslakos népek közül a kecsuák és ajmarák is az inkák leszármazottai. A spanyolok elnyomása miatt a 16. századtól az ősi tradíciók háttérbe szorultak, csak a múlt században kezdték újra elismerni és a gyakorlatban is engedélyezni azok ápolását. Arról, hogy a spanyol mellett ma már hivatalos nyelvnek számít a kecsua és az ajmara, többek között a La Paz-i felvonórendszer megállóinak nevei tanúskodnak. Fel is ültünk valamennyi vonalra, hogy dróntávlatból „bejárjuk” az egész várost.
Három nap a sivatagban, egy nap a „Halál ösvényén”, majd másfél nap mászkálás La Pazban. Ezt a szokatlanul mozgalmas hetet a Titicaca-tónál sikerült kipihennem, mielőtt tovább buszoztam Cuzcóba, ahol egy újabb önkéntes munka várt rám – a megegyezés szerint szállásért, reggeli-ebéd-vacsoráért és egy kis dzsungeltúráért cserébe. Mondjuk, utóbbi csak részben valósult meg.
A házaspár, akik dzsungeltúrákra és madárlesekre specializálódó utazási irodát működtetnek, a weblapjuk menedzselésében és a blogolásban kértek segítséget, én pedig örömmel vállaltam el a testhez álló feladatot. Hebert és Pauline Cuzco egy külvárosi, szegény negyedében, de jólétben élnek négyéves fiukkal, Dominickal. Az iroda a földszinten, a családi otthon a legfelső emeleten, a kettő között pedig egy külön bejáratú, takaros kis lakás áll a vendégek, köztük az önkéntesek rendelkezésére.
Hahó, majmok, ararák, kajmánok! Hol bujkáltok?
Az volt a terv, hogy néhány napot a Manú Nemzeti Parkban, a család Guadalupe-folyó mentén felépített üdülőhelyén töltünk, hogy jobban belelássak a projektjükbe. Vasárnap érkeztem és kedden hajnalban útnak is indultunk a 200 km-re – és a szerpentinek miatt 7-8 órányi autóútra – lévő bázisra, de Cuzco szélénél tovább nem jutottunk, mivel az összes járható út el volt barikádozva kövekkel, farönkökkel és ágakkal. A külvárosban és a környéken élő mezőgazdasági munkások ugyanis kétnapos sztrájkot szerveztek, hogy felhívják a kormány figyelmét a természeti katasztrófák okozta károkra. Hiába indultunk meg hajnali ötkor, ez sem volt elég korán ahhoz, hogy elkerüljük a tüntetést, így hát kénytelenek voltunk visszafordulni és otthon várni a fejleményekre.
A gondosan összeállított kajacsomagból közben ízletes lomo saltadót készítettünk, ebéd után pedig jártam egyet a városban, hogy kiderítsem, tudok-e készpénzhez jutni telefonos alkalmazással. (Még Chilében sikerült elhagynom a bankkártyámat, és a spontán helyváltoztatásaim miatt nem akartam, hogy a család kipostázza az újonnan igényelt mentőcsomagot.) Mint kiderült, egyetlen olyan speckó bankautomata sincs Cuzcóban, sőt egész Peruban, ami nekem kellene, és az üzletekben sem fogadják el a telefonos fizetést. Így hát maradt az a költséges és időigényes verzió, hogy utalok a szállásadóimnak, cserébe kapok tőlük amerikai dollárt, amit aztán beváltok perui solra...
Késő délután bemondták a tévében, hogy felszabadultak az utak, úgyhogy végre tényleg megindulhattunk. A hegyek-völgyek és felhőerdők látványában való gyönyörködést egy idő után a bip-bipek számolása váltotta fel, ezeken a keskeny, csúszós, kacskaringós utakon ugyanis az autósok minden egyes kanyar előtt dudálással jelzik az esetlegesen szemből jövőknek a jelenlétüket. Olyan érzésem volt, mintha megint a Death Roadon járnék, azzal a kezdeti plusz stresszfaktorral, hogy itt nem én irányítom a járművet. Szerencsére Hebert rutinosan és óvatosan vezetett, hiszen már rengetegszer megjárta ezt az utat. Feleségével egyébként mindketten a dzsungel közvetlen közelében nőttek fel – nem véletlenül vált élethivatásukká az esőerdő szeretete.
Éjfél körül megérkeztünk a Guadalupe Lodge-ba, ahol mindjárt el is tettük magunkat másnapra. Ezúttal fel voltam szerelkezve mindenféle szúnyog elleni munícióval a nyugodt alvás érdekében, de a kunyhómban egyetlen vérszívóval sem találkoztam.
Rég nem éreztem magam annyira kipihentnek, mint ez alatt a néhány nap alatt, és a legjobb az volt az egészben, hogy a közelünkben áramló folyó sodrására, a fák zúgására, a szemerkélő esőre, no meg az udvarban megbújó állatok neszére alhattam el és ébredtem fel.
Nem, nem leselkedtek ránk jaguárok, de még csak majmokat, tapírokat vagy papagájokat sem láttam. Ahhoz ugyanis, hogy felfedezzük a dzsungel sokszínű állatvilágát, mélyen be kell menni az erdőbe – főleg ebben az esős időszakban (február közepe volt), amikor a madarak sem feltétlenül repülnek az udvarban álló pálmákig elemózsiáért, mert akad számukra máshol is termés.
Türelmesen vártam a beígért túrákra, ám azokból végül nem lett semmi. Hebert néhány munkás segítségével azon dolgozott, hogy vizet vezessenek be egy újonnan épült mellékhelyiségbe, Pauline ideje nagy részét a konyhában töltötte, Dominic pedig eljátszott a dinóival. Mindenhol felajánlottam a segítségemet, de annyi volt a válasz, hogy csak pihenjek, élvezzem a nyugit. Egy darabig ment is, olvasgattam, írogattam, sétálgattam, aztán fogtam magam és megindultam felfedezni a környéket, ám a mocsár miatt túl messzire nem jutottam el. De legalább néhány tukánnal sikerült találkoznom.
Totál szívás!
Nem panaszkodom, a passzív kikapcsolódás is jól tud esni, és ez most kellett is, sőt. Visszatérve Cuzcóba tele voltam új ötletekkel és kreatív energiával, írtam Heberték weboldalára, írtam magamnak, közben letudtam egy határidős melót, és mindezt egy éjszaka alatt. Aztán ott volt előttem az egész nap, hogy a városban intézkedjek tovább: pénzváltás, SIM kártyabeszerzés, bevásárlás – ritka produktív napom volt. Cserébe ritka szarul zárult.
Két utcányira jártam Heberték házától, amikor egy közepes méretű kutya rám ugrott, és az egyik szemfogát mélyen a combomba vájta. A gazdája, aki mindezt végignézte, rémülten szaladt a segítségemre, de én csak azt hajtogattam, hogy nyugi, mindjárt hazaérek. Aztán elsántikáltam, miközben átkoztam magam, amiért nem kértem veszettség elleni oltást az utazás előtt. Minden más szükséges vagy ajánlott vakcinát megkaptam, de ezt az egyet visszautasítottam arra hivatkozva, hogy „nem tervezek a vadonban mászkálni, sem állatokkal birkózni...”
Túléltem a sivatagot, túléltem a halálos ösvényt, épségben visszatértem a dzsungelből, erre tessék, egy kutya miatt szaladgálhatok most orvoshoz – csak hogy véletlenül se unatkozzak Cuzcóban, ahol egyébként legalább 3-4 hetet terveztem eltölteni.
Peruban egyébként szinte annyi lehet az egy négyzetméterre eső ebek száma, mint az embereké, és mivel ritka látvány a pórázon tartott kutya, nem igazán lehet eldönteni, hogy melyik gazdátlan, melyik nem. A frászt az hozta rám, hogy az egyébként irtó cuki kutya gazdái nem találták meg az oltási kiskönyvet, vagyis nem tudtak meggyőzni arról, hogy nincs okom a pánikra. Az antibiotikumkúra mellett biztos, ami biztos alapon várt rám öt veszettség elleni oltás is a következő hetekben, ami persze baromira nem hiányzott a betervezett ayahuascaélmény előtt. Merthogy az „elvonulást” megelőző hetekben egy csomó szigorú előírást be kellene tartani: többek között a gyógyszeres kezeléseket is mellőzni kéne... Totál szívás!
