Ezért beszélsz néha úgy, mint a saját anyád

A szülővé válás rengeteg változást hoz az ember életébe. Átalakulnak a napjaink, s többé-kevésbé átformálódik a személyiségünk is. Ugyanakkor sokan vagyunk, akik éppen hogy nem tapasztalnak akkora változást, mint amire számítottak. Ijesztőnek éljük meg a felelősségvállalás mértékét, és gyakran kétségbe vonjuk a feladathoz való érettségünket. Ez persze nemcsak az újdonsült szülőkkel fordul elő, hiszen hasonlóképpen érezheti magát minden ember bármilyen nagy változás következtében.

A szülőség mégis más, kimagaslik, mert valahol tükröt is mutat nekünk, ahogy korábban még soha semmi. Emlékeket ébreszt bennünk a saját gyerekkorunkról, az egykori vágyainkról, kudarcainkról és a szüleink hozzáállásáról. Hiába az előre megtervezett családi kép és menedzsment, a múltunk minden örömével és bánatával együtt újra és újra megmutatkozik a mindennapjainkban valamilyen formában. De miért? Miért követjük el ugyanazokat a hibákat, amiket korábban már felismertünk? Miért maradunk tehetetlenek a számunkra is irreális félelmeinkkel szemben, és miért nem tudunk megszabadulni azoktól a szokásoktól, amik végül mindig fájdalmat okoznak? Talán azért, mert ahogy F. Várkonyi Zsuzsa fogalmaz Már százszor megmondtam... című könyvében: „személyiségünk nem egyidős velünk”.

Gyerek-Szülő-Felnőtt elmélet

A kanadai születésű pszichiáter, Erik Berne szerint mindenkinek van egy gyerek-, egy szülő- és egy felnőtténje, amelyek jó esetben közös, összehangolt munkával segítenek minket az élet nyújtotta helyzetek megfelelő értelmezésében és az azokra történő reagálásban. Egy otthoni esti közös kakaózás során a gyerekénünk például felidézheti bennünk a nagyinál töltött nyaralások hangulatát, miközben a szülőénünk emlékeztethet, hogy a jó hangulat érdekében nem szabad kiborítani az italt, a felnőtténünk pedig segít mindezt éretten kommunikálni a gyerek felé. Az elmélet szerint a személyiség rétegei fokozatosan alakulnak ki, és egymásra épülnek.

Az elnevezés azonban elsősorban nem erre a fejlődési sorrendre utal, hanem a rétegek működésének sajátosságára. A köznyelvben is gyakran elhangzik, hogy „Olyan gyerekes vagy”, vagy „Nyugi már, mama”, amikkel azt fejezzük ki, hogy az egyén mintha más bőrébe bújt volna egy időre. S bár kijelentéseink aligha rejtenek tudatos tudományos hátteret, mégsem járunk messze a valóságtól. Előfordul ugyanis, hogy személyiségünk egyes részei elmaradnak a fejlődés során, átengedve ezzel az irányítást is más részeknek. Általában valamilyen korai, mély nyomokat hagyó, mégsem tudatosult tapasztalat következtében egy önvédelmi gát jön létre, amely nem enged minket éretten továbblépni, elszakadni, vagy szembenézni az egykor átélt élményhez hasonló helyzetekkel. Ahhoz, hogy felismerhetővé váljanak számunkra ezek a szituációk, meg kell ismernünk személyiségünk rétegeinek sajátosságait, és meg kell vizsgálnunk, milyen emberi érintkezések idézik elő őket.

Gyerekén

Leghamarabb a gyerekénünk alakul ki, amely a külső eseményekre adott belső, ösztönös érzéseink, reakcióink megtestesítője. Valódi gyerekhez hasonlóan egocentrikus, élvezi a saját megvalósításait, ugyanakkor nem képes meglátni mások nézőpontját, és rosszul viseli, ha nem adnak neki igazat, vagy nem kap kellő figyelmet. Érzelmei túlfűtöttek, éppen ezért az érvelések során is ezekre helyeződik a hangsúly. Őt halljuk, amikor olyan mondatok hagyják el a szánkat: Azt akarom! Majd én megmutatom! Nem érdekel! Ne, már megint! Ez életem legrosszabb/legjobb napja! Nekem sosem jönnek össze a dolgok!

Ő irányít minket akkor is, amikor forgatjuk a szemünket, nyafogunk, vállat rántunk, hecceljük a másikat vagy éppen nagyon örömködünk. Rossz tulajdonságai mellett (melyeket jó esetben a többi énünk felülbírál) ő az, aki kíváncsi és mindig tele van eredeti ötletekkel. Képes elszakadni a társadalmi elvárásoktól és érzéseire hallgatva meglátni az apró csodákat és örömöket az életben. Szerepe tehát nem nélkülözhető.

Szülőén

Gyerekként fokozatosan sajátítjuk el azokat a szabályokat, és felelünk meg azoknak a normáknak, amelyeket a szüleink és a társadalmunk elvár tőlünk. Ezeknek az elvárásoknak a felismerésével alakul ki személyiségünk újabb rétege. Szülőénünk olyan válaszokat ad helyzetekre, amelyeket valaha szüleinktől vagy más tekintélyszemélyektől tapasztaltunk. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a szabályokhoz és normákhoz mereven ragaszkodó, ugyanakkor észszerűség tekintetében még gyenge személyiség (lásd: „mert én azt mondtam”, „csak”), hiszen a tanultakat nem képes az aktuális helyzethez illően, kellőképpen átformálni.

Verbálisan igen kritikus, elítélő, panaszkodó vagy épp leereszkedő, oltalmazó. Gyakran használ olyan kifejezéseket, mint „mindig”, „soha”, „egyszer s mindenkorra”, valamint nagy hangsúlyt fektet a testbeszédre is (mutogatás, a másik fölé hajolás, leguggolás). Amikor őt halljuk ki magunkból, szeretnénk a helyzet urai lenni, és megnyugvást biztosítani a másiknak, vagy legalább magunknak. Olykor mégsem találjuk a hozzá legmegfelelőbb eszközt, mert felnőtténünk nincs a segítségünkre, vagy nem elég hangos, hogy meghalljuk. Ennek hiányában pedig – a gyerekénünkhöz képest ugyan kevésbé kiszolgáltatottan, de – indulatossá válhatunk, hiszen bizonytalanságérzésünk egyre erősödik.

Felnőttén

A sok jó tapasztalat nyitottságról, őszinteségről, közös elmélkedésekről elősegíti felnőtténünk érését és megerősödését, hogy a nehéz helyzetekben biztonságot nyújtson személyiségünk más rétegeinek. Ő ugyanis szeret tényekre alapozni, több nézőpontból szemügyre venni helyzeteket, és azok mentén megoldást keresni rájuk. Gondos, érdeklődő, ugyanakkor tárgyilagos és hatékony. Nem vezetik meg az indulatai, ezért sosem fenyeget, vagy érzi magát fenyegetve. Kommunikációjában inkább a kérdések és az énüzenetek („úgy érzem”, „arra gondolok”, „úgy látom”) dominálnak. Ő az, aki képes megérteni és megnyugtatni a gyerek- vagy a szülőénünket, s azok gondolatait megfelelően kommunikálni a külvilág felé is. Legalábbis ha kellően fejlett.

Mivel azonban a felnőtténünk alakul ki a hármas felosztás szerint a legkésőbb, a többi énünk hajlamos nem bízni a képességeiben: mintha ő nem ismerne minket annyira, mint mondjuk az olykor erősen védelmező, másokat hibáztató szülőénünk. Éppen ezért az irányítás visszakerül a többi énünkhöz, s ilyenkor beszélünk úgy, mint a szüleink, ilyenkor ragaszkodunk a régi szokásokhoz és bízunk a gyermekded, rövid távú megoldásokban. Életcéljaink beteljesítéséhez a valódi kulcs azonban a felnőtténünknél keresendő: ő képes igazán biztonságos környezetet biztosítani gyermeki boldogságunk felszabadításához. Ehhez pedig lehetőségre van szüksége, arra, hogy gyakorolhasson, megerősödhessen, s ezáltal mindig a szolgálatunkra lehessen. 

A gyerek-, szülő- és felnőtténünk minden helyzetben velünk van, s az emberi érintkezéseink okozta érzéseink döntik el, hogy éppen melyik kapja az irányító szerepet. Ezt legegyszerűbben úgy ismerhetjük fel, hogy a gyerekénünk általában dühöng és kifogásokat keres, a szülőénünk inkább vádaskodik, vagy mártírszerepbe bújik, míg a felnőtténünk keresi leginkább a helyzet valódi megoldását. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a gyerekénünk az érzett, a szülőénünk a tanult, míg a felnőtténünk az eszmei életszemléletünk. Ha úgy érezzük tehát, hogy gyermeki és/vagy szülői énünk főszerepet kap az életünkben, érdemes mélyebben utánaolvasni a témának, hogy megtalálhassuk a gát gyökerét, s általa ne csak magunkat, de a gyerekeinket is felszabadíthassuk a gyerekes szülői irányításunk alól.