Zelk Zoltán vidám gyerekmeséi és -versei mögött tragédiákkal teli élet állt

Zelk Zoltán egyik legszebb költeményének tartott művét, a Sirályt egy olyan férfi írta, akit folyamatosan üldöztek, de aki mégis mindig kiállt az elvei mellett, és akit a börtönből szabadulva már csak egykori életének romjai vártak. 

„Mi ez a boldog riadás?”

Az erdélyi költő huszonhat éves volt, amikor Jászberénybe utazott, hogy alkalmi munkát keressen. Ilyen fiatalon már kalandos múltat tudhatott maga mögött: élt Budapesten, ahol csatlakozott a Szocialista Munkásmozgalomhoz, majd Romániába toloncolták, de visszaszökött Magyarországra, publikált a Nyugatban, és megjelent első, a Csuklódon buggyan a vér című verseskötete, amiről Radnóti Miklós írt elismerő kritikát. 

Jászberény fordulópontot jelentett az életében: itt ismerte meg élete szerelmét, Bátori Irént. Helyzetük nem volt egyszerű, hiszen Zelk az érmihályfalvi zsidó kántor fia volt, a huszonhét éves Irén felszentelés előtt álló apácanövendék. Nem meglepő, hogy a szülők nem adták áldásukat a frigyre, így a fiatalok a beleegyezésük nélkül házasodtak össze. 

„Ó, milyen szegények vagyunk! / de élünk és együtt vagyunk”

A pályája kezdetén álló költő és az ex-apácanövendék előtt nehéz évek álltak. Eleinte egy társbérletben éltek, amin hét emberrel osztoztak, és volt, hogy csak Irén énekórái jelentették az egyetlen bevételi forrást. 

A szerencséjük azután fordult, hogy Zelket letartóztatták, de az elismert írók és költők tiltakozására elengedték, ráadásul egyre több lap kereste fel, hogy közölhesse az írásait. A bevételből végre saját lakásba költözhettek Zuglóban. Úgy tűnt, helyreáll a rend az életükben, kibékültek a szülőkkel is, akik együtt segítették a párt. 

„De értsd meg, ha kiáltozok”

A boldogság azonban nem tartott sokáig, Zelket ugyanis behívták munkaszolgálatra. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne ragadt volna tollat, hogy írjon a feleségének, akivel ekkor már tíz éve voltak házasok:

Vedd tőlem, mint egy virágcsokrot e néhány sort, hogy nagyon-nagyon szeretlek, vágyom utánad, aggódom Érted, s hogy hiszem, tudom: nemsokára együtt leszünk.

Zelk tervekkel tele tért haza. A Cserépfalvi Kiadó Radnóti Miklós ösztönzésére készült kiadni a verseit Szerb Antal előszavával, de a tervezést félbeszakította egy újabb behívó. Mindhármukra munkaszolgálat várt. 

A legyengült költő azonban úgy döntött, nem vonul be. Először Irén bújtatta őt saját, zuglói otthonukban, később Németh Lászlóéknál talált menedéket. Végül sikerült megúsznia a munkaszolgálatot. 

„Halj meg, de karjaim között!”

A kommunista hatalomátvételt Zelk Sztálinhoz és Rákosihoz szóló versekben köszöntötte, amikért megkapta a Kossuth-díjat. Irén közben ifjúsági regényeket és meséket írt. Boldogságuk ezúttal sem tartott sokáig, mert a költő kiábrándult a kommunista diktátorokból, és új verseivel a 1956-os forradalom mellé állt. Ezért a forradalom után hosszú börtönbüntetésre ítélték. Elmúlt már ötvenéves, gondok voltak az egészségével, és félt magára hagyni a súlyos beteg Irént. Ráadásul a börtönben megvonták tőle a levelezés jogát, ezért nem tudta, hogy felesége 1958-ban meghalt. A szomorú hírt később öccse mondta el neki, felesége temetésére pedig nem engedték el.  

„Megyek az utcán sehova. / Megyek se ide, se oda. / De jön talán a villamos, / mely téged végre visszahoz.”

Zelk Zoltán nem sokkal később amnesztiát kapott. Ugyan kiszabadult a börtönből, de a tragédiák rabságában élt tovább. Hamarosan elveszítette édesanyját is, zuglói lakását kiutalták másnak, bútorait, könyveit, ruháit és kéziratait az utcára rámolták. 

Ebben az állapotban írta meg a Sirály című versét, amit két soráért („nem láttam holt arcodat, kifosztották gyászomat”) nem adhatott ki. 1981-ben halt meg, a Farkasréti temetőben található sírját egy fehér sirály díszíti.

Borítókép és címlapkép: Csabai Kristóf / Dívány.hu