1790. augusztus 8-án született a magyar reformkor legkiemelkedőbb költője, a Himnusz szerzője, Kölcsey Ferenc, aki nyelvújítóként és politikusként is jelentős volt.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Sződemeter faluban született (ma Románia része, Szatmár megyéhez tartozik), régi református nemesi család sarjaként. Mindössze hatéves volt, mikor apja, Kölcsey Péter földbirtokos elhunyt, hét gyermeket hagyva hátra. Az özvegy édesanya, Bölöni Ágnes még ugyanabban az évben a Debreceni Református Kollégiumba küldte a fiát. Ferenc gyenge testalkatú, sokat betegeskedő gyerek volt, himlő következtében elveszítette a fél szeme világát.
Testi hibái és a szülői szeretet hiánya is hozzájárultak, hogy magányos, mélabús természetű fiú vált belőle, aki diáktársaitól félrehúzódva, barátok nélkül töltötte iskolaéveit. A sivár, magányos élet elől olvasmányaiba menekült. Képzeletét megragadták az antik hősök és a magyar történelem nagy alakjai. Tizenegy éves volt, mikor édesanyja is meghalt, ezt követően Gulácsy Antal földbirtokos lett a törvény által kirendelt gyámja. Kamaszkorában Kölcsey már saját versek írásával foglalatoskodott. Tizennégy évesen, Csokonai Vitéz Mihály temetésén találkozott Kazinczy Ferenccel. A híres nyelvújító állandó levelezőtársa és mentora lett a fiatal költőpalántának, tanácsokkal segítette stílusának kialakulását, ihletésére kezdte Kölcsey mélyebben tanulmányozni az ókori görög és római költők műveit.
A középiskola elvégzése után, 1808-ban Kölcsey Pestre költözött, ahol jogot és filozófiát hallgatott az egyetemen. Azonban már ekkor elhatározta, hogy életét az irodalomnak szenteli, ezért végül nem tette le az ügyvédi vizsgát. Pesti tanulóévei azért bizonyultak hasznosnak számára, mert megismerkedett a korabeli értelmiségi közélet jelentős alakjaival, a felvilágosodás hazai képviselőivel. Legfontosabb barátja Szemere Pál lett, akivel közösen tanulmányozták a felvilágosodás kori francia irodalmat és filozófiát, több művet magyarra is fordítottak. Többször is fellépett nyilvánosság előtt a költeményeivel, és a nyelvújítási mozgalomba is bekapcsolódott. 1815-ben Kazinczy felkérésére, Somogyi Gedeon nyelvújítás-ellenes gúnyiratára válaszként Kölcsey és Szemere közösen írták a Felelet a Mondolatra című gúnyiratot, melyben megvédték mesterüket. Az írásban – melyben szigorú kritikával illették a korábbi magyar költőket, mint Berzsenyit, Csokonait és Kis Jánost – nagy visszhangot kavart és országosan ismertté tette Kölcsey nevét. Az 1820-as években mégis megromlott a viszony Kölcsey és Kazinczy között: az idősebb költő nem értett egyet tanítványa irodalmi és politikai szemléletváltásával, a romantika és a radikalizmus felé fordulással.
Kölcsey 1812-től gazdálkodott családja birtokain, Sződemeteren, Szatmárcsekén és Álmosdon. Ezzel párhuzamosan aktívan részt vett a korabeli közéletben és a tudományos, irodalmi életben is. Gyakran jelentetett meg írásokat a Tudományos Gyűjtemény című lapban, majd Szemerével Élet és Literatura címmel alapítottak saját folyóiratot. Az 1820-as évek végétől aktívan politizált, mind megyei, mind országos szinten. Szatmár megye alsóházi követeként részt vett az 1832–36-os pozsonyi országgyűlésen, ahol hihetetlen munkabírással dolgozott, ő fogalmazta meg az alsóházi feliratok és üzenetek java részét.
A szabadelvű mozgalmak élharcosa volt, felszólalásaiban követelte a jobbágyok felszabadítását, a vallási türelmet, Erdély és Partium visszacsatolását, kiállt a magyar nyelv védelmében is. Megyéjében azonban a konzervatív nemesek kerekedtek felül, ezért a liberális Kölcsey lemondott tisztségéről. 1835 februárjában búcsúbeszédet mondott képviselőtársaihoz, akik annyira meghatódtak, hogy aznap nem is folytatták tovább az ülést. Az ifjúság gyászfátylat költött a kalapjára, Kossuth Lajos pedig gyászkeretben küldte szét országgyűlési tudósításait.
Politikai pályafutása mellett költőként is aktív maradt. A kezdetekben főként klasszicista stílusban írt verseket – nagy hatással volt rá az ókor irodalma, költészetében gyakran használt antik formákat, stíluseszközöket. Csokonai és Kazinczy hatására a felvilágosodás másik nagy irányzatának, a szentimentalizmusnak a jegyei is felfedezhetők verseiben. Az 1810-es években írt költeményeiben a személyesség, az egyéni érzések és hangulatok megfogalmazása dominál. Költői énje a vágyak világa és a valóság között vergődik, próbálja megtalálni az idillt és a boldogságot, de az rögtön elillan előle. Az 1820-as évektől stílusban a romantika, témában pedig – a politikában szerzett élményeinek hatására – az intim szféra helyett a közösség, a nemzet sorsa váltak meghatározóvá életművében (emiatt szakított eszmeileg Kazinczyval). Verseire a felfokozott, nagy hatású, szuggesztív költői képek, bonyolult, sokrétegű szimbolika és a választékos nyelvhasználat jellemző. Nagy ellentétekkel dolgozik: szembeállítja egymással a dicső magyar múltat és a sivár jelent, hazafiként aggódik a nemzet sorsáért és bírálja a korabeli nemességet.
Szatmárcsekei magányában, 1823-ban írta legjelentősebb költeményét: a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros évszázadaiból nyolc versszakos, zsoltáros hangvételű költemény, melyben a szerző Istenhez fohászkodik, tőle kér segítséget. Megidézi a magyarság dicső múltját (a honfoglalást, Mátyás király győzelmeit), a nemzeti bűnöket és tragédiákat (a tatárjárást, a törökök támadásait, a testvérharcokat). A mű végén megismétlődik a fohász, a költő azonban ekkor már szánalomért könyörög. A Hymnus először 1829-ben, Kisfaludy Károly Aurora című almanachjában jelent meg nyomtatásban. Erkel Ferenc megzenésítésében a Himnusz össznemzeti imádsággá, majd a hivatalos állami himnusszá vált, mely ma Magyarország Alaptörvényének része. Kölcsey 1823. január 22-én tisztázta le a költemény szövegét, ma ez a nap a magyar kultúra napja. Hazafias versei közül kiemelkedik még a Huszt, melyben a költő aktív cselekvésre szólít fel: „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül.”, és a példaképének, Zrínyi Miklósnak emléket állító Zrínyi dala és Zrínyi második élete. A két Zrínyi-versben is megjelenik a szembesítés, a múlt és a jelen összevetésének motívuma és a nemzethalál gondolata.
Kölcsey sohasem házasodott meg, egész életében agglegény maradt. Egyesek úgy vélik, barátja, Szemere Pál távoli rokona és menyasszonya, Szemere Krisztina iránt táplált – viszonzatlan – gyengéd érzelmeket, melyeket később sem tudott elengedni. Többen viszont azt állítják, Kölcsey homoszexuális lehetett és valójában talán Szemerével ápolt szerelmi viszonyt. Legutóbb Nyáry Krisztián irodalomtörténész Így szerettek ők 2. című könyve kapcsán lángolt fel vita Kölcsey szexualitását illetően. Nyáry szerint a költő férfiakhoz írt intim hangú levelei bizonyítják szexuális orientációját. Szilágyi Márton, az ELTE tanszékvezetője viszont cáfolta Nyáry feltételezéseit: szerinte akkoriban a levelekben használt szavak még egészen mást jelentettek. Czeizel Endre genetikus korábban úgy vélte – a levelek ismerete nélkül –, hogy Kölcsey aszexuális volt.
Országgyűlési mandátumának visszaadása után Kölcsey visszavonult Szatmárcsekére, de továbbra is aktív maradt a szellemi és politikai életben. Alapítója volt a Kisfaludy Társaságnak. Az országgyűlés 1836-os feloszlatása után megkezdődött az ellenzékkel való leszámolás. Wesselényi Miklós bárót, a reformmozgalom egyik vezéralakját is perbe fogták. Kölcsey védőbeszédet írt barátja ügyében. A sok munka megroppantotta amúgy is törékeny egészségét. Az év végén májgyulladást kapott, de ebből a betegségből még szerencsésen felépült. Két évvel később, 1838 augusztusában egyik utazása során egy záporban alaposan megázott és néhány nappal később, augusztus 24-én tüdőgyulladásban elhunyt. A mindössze negyvennyolc éves költő-politikus váratlan halála megrázta a nemzetet. Szatmárcsekén helyezték végső nyugalomra. A Tudományos Akadémia emlékülésén Eötvös József báró méltatta őt gyászbeszédében. Kölcsey kultusza azóta sem csökkent: a magyarság nemcsak nemzeti költőjét, de a reformkor jelentős politikusát is tiszteli személyében.
Tegnap a kultbaitben a 20. század legnagyobb hatású magyar politikai gondolkodójáról, Bibó Istvánról írtunk:
