Szerethetjük-e zaklatók műveit? Most kiderül!

Az utóbbi pár évben, hónapban rengeteg kedvencünk emberi és művészi, sportolói teljesítménye került mérlegre. És mivel lassan nem telik el úgy hét, hogy méltán elismert emberekről ne derülne ki valami teljesen vállalhatatlan vagy megbotránkoztató dolog, joggal merül fel bennünk a kérdés: rajonghatunk-e értük ugyanúgy, mint korábban?

Fogyasztóként el tudjuk-e választani a magánembert az általa elért teljesítménytől? Egyáltalán szükség van-e erre? Egy korábbi cikkünk járta körül a témát, olvasóink pedig a Facebookon osztották meg velünk a véleményüket.

Ahány ember, annyi értelmezés

A válaszadók 67 százaléka szerint külön lehet választani a művész által elért sikereket az emberként hozott rossz döntésektől. Bár napjainkban szinte mindennél jobban foglalkoztat minket egy-egy általunk nagyra tartott művész magánélete, mégis sokan vannak, akik a magánemberi minőséget könnyen leválasztják egy adott alkotásról vagy életműről. Ezek az emberek jellemzően úgy gondolják, hogy a művek értelmezése a közönségben születik meg, szinte teljesen függetlenül a művésztől.

„Szét kell választani, igen! [...] Ezeket a művészeket azért szeretjük, mert szórakoztatnak minket. A tudásuk, képességük miatt csodáljuk őket. Nincs közünk a személyiségükhöz, a ferdüléseikhez. Abban tegyen igazságot a bíróság.”

Bizonyos dalszövegek hallatán nehéz elvonatkoztatni a történtektől
Bizonyos dalszövegek hallatán nehéz elvonatkoztatni a történtektőlCarlo Allegri / Getty Images Hungary

Ezzel azonban nem minden olvasónk értett egyet, hiszen fogyasztóként mindig is a közönség lesz az, aki vásárlói döntéseivel leteszi a voksát azzal kapcsolatban, hogy milyen cselekedetnek van helye a társadalomban. Ezek alól a cselekedetek alól pedig senkit sem ment fel, ha az illető jó színész, rendező vagy esetleg profi sportoló.

„Rossz a megfogalmazás szerintem. Sokan hiszik, hogy az, hogy szét lehet választani a kettőt, a képességre vonatkozik. Pedig inkább arra, hogy helyes-e. És nem. Nem helyes, nem szabad szétválasztani. Ezek nem beteg elmék, hasadt személyiségek, ahol az egyik talán nem is tud a másikról – ezek egyszerűen csak rossz emberek. Szar alakok, ahogy drága nagyim fogalmazna.”

Ki dönti el, hogy hol húzzuk meg a határt? Van-e szabály arra, hogy mi az, ami a társadalom számára még elfogadható, és minek kell történnie ahhoz, hogy egy művész örökre tiltólistára kerüljön?

„Attól függ. Például ha egy rendezőnek zaklatási ügye volt, aztán olyan darabot visz színpadra, ahol egy jelenetben erre asszociálhatunk, az problémás, ha ez fel sem merül, akkor kevésbé zavarna, hogy amúgy mit csinált. Ha egy úszó feneket fogdos, az az ő ügye, amíg nem áll rajthoz, mert egy világversenyen az országot képviseli, ekkor már aggályos lehet.”

Úgy tűnik tehát, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen állunk a témához. Egy dolog azonban biztos: egyetlen színházi rendezés vagy világot megmozgató sláger sem nyújt már ugyanolyan élvezetet, ha a művészről vállalhatatlan dolgok látnak napvilágot. A következő alkalommal kiderül, mit gondolnak olvasóink, vajon kifestheti-e a körmét egy ovis.

Oszd meg másokkal is!
Mustra