rákosi rendszer traktoros lány

Csinos, életvidám lány ül egy traktoron. „A gyöngéd női kezek alatt olyan eredmények születnek, amelyek sok férfi teljesítményét is meghaladják” – írta a korabeli propaganda 1949-ben. A „Gyertek lányok traktorra!” kampány azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a nők nem indultak el tömegesen, hogy gépállomásokon dolgozzanak. A traktoroséletnek ugyanis rengeteg hátránya volt, így a mezőgazdasági gépeken dolgozó boldog munkásnők képe inkább csak az újságok lapjain létezett. 

Magyarországon a második világháború után a nők egyenjogúsítása több ok miatt is kiemelt szerepet kapott. Egyrészt illeszkedett a rendszer ideológiájához: hiszen a szocializmus és a kommunizmus – függetlenül attól, hogy aztán a gyakorlati megvalósulása milyen szörnyűségekkel is járt – alapvetően emancipatórikus elképzelés. Célkitűzései között nemcsak az osztályok közötti különbségek és ezzel maguknak az osztályoknak a megszüntetése szerepel, hanem minden más egyenlőtlenség eltörlése is: legyen szó nemi, faji (rasszalapú) vagy bármi máson alapuló megkülönböztetésről.

Másrészt az államszocializmus iparosítási elképzeléseinek roppant nagy volt a munkaerő-szükséglete, amelyet csak a foglalkoztatási szerkezet gyökeres átalakításával volt remény biztosítani. Különösen a Magyar Dolgozók Pártjának II. kongresszusa után, hiszen az ekkor módosított ipari tervek szerint

Ehhez elengedhetetlenné vált a nők munkába állítása olyan területeken is, amelyeken korábban kizárólag vagy főként férfiak dolgoztak. A férfiakat alapvetően ipari területeken akarták alkalmazni, így a nők számára a mezőgazdaságban szántak föladatokat.

Rákosi is kampányolt a traktorosnők mellett

Így született meg a traktoros nő képe – persze nem kizárólag ezen a területen akarták őket alkalmazni, hanem más mezőgazdasági munkakörökben is, a gépállomásokon adódó más feladatok ellátására. (A gépállomás egy állami vállalati forma volt a mezőgazdaságban – elsődleges feladata a szántóföldi növénytermesztésben használt munkagépek üzemeltetése, valamint a gépi munka elvégzése volt.) Mivel az rövidesen kiderült, hogy a megcélzott társadalmi réteg – a szegényparaszti sorból származó lányok – különböző okok miatt (lásd később) nem találta elég vonzónak a felkínált életpályát, beindult a propagandagépezet. Célja egyértelműen az volt, hogy minél nagyobb számban ültessen föl fiatal nőket traktorokra (és más hasonló munkakörökbe).

„A nőket vigyék be a mezőgazdaságba, ültessék őket traktorra. … Tapasztalat, hogy a nők nagyszerűen tudnak bánni az ilyen gépekkel, és tetszik ez a munka,

sokkal megbízhatóbbak, mint a férfiak, például szombat este nem mennek el berúgni a kocsmába

– hogy egyebet ne mondjak –, úgyhogy ezen a téren az elvtársak szívleljék meg a tanácsomat” – fogalmazott Rákosi a Zala megyei pártértekezleten 1951-ben.

A traktor mint a felemelkedés lehetősége

A kampány egyik eleme eszmei volt: a női egyenjogúságra épített. „Mi sem vagyunk alábbvalóbbak a férfiaknál. A munka szabadsága miránk is vonatkozik, törvény biztosítja jogainkat” – eleveníti föl Kormos elvtársnőnek, a nyírtéti gépállomás vezető mezőgazdászának szavait Farkas Gyöngyi „Gyertek lányok traktorra!” – Női traktorosok a gépállomáson és a propagandában című tanulmányában. A munkás, a dolgozó ember egyébként is fontos eleme volt a szocialista ideológiának, így ehhez könnyen hozzá lehetett illeszteni a dolgozó nő képét. „A múltban egy életen át a mosóteknő, a tűzhely és a vasaló körül raboskodtak” – írta a Szabad Föld 1950-ben, amit a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) így egészített ki:

„a nőknek lehetőségük van arra, hogy megszűnjenek a szűk kis háztartás rabszolgái lenni”.

Az eszméhez azonban praktikum is társult, ahogy arról Földesi Kata traktorista beszámolt: „már megvan a »stafírung« java is: edényeket, sok fehérneműt, három pár cipőt, két kosztümöt, három ruhát vettem, meg egy szép lódenkabátot. Ha becsületesen dolgozik az ember, jó a kereset”.

A traktorral a lány a szocializmust építi

A traktoros nő azonban hiába dolgozott hagyományosan férfiszakmának tekintett munkakörben, a propaganda szerint megőrizte nőiességét. „Ha valamit kifogásolok a Kaktur Margit munkájában, rám nevet, és azt mondja: – Jól van no, Sándor bácsi. Úgy csináljuk, hogy jó legyen.

Ha meg Hajdú Jancsinak szólok, az meg rám káromkodik. Hogy így az isten, meg úgy az isten...”

– szerepelt a Gépállomás egyik 1949-es számában. Persze nem volt elhanyagolható a szocializmus építésének szempontja sem. Főként, mivel a szegényparasztságot a rendszer automatikusan támogatójának tekintette. „Az elvtársnőknek meg kell látni a traktoros élet szépségeit. Azt a szépséget, … amely egy ország építésének egy-egy láncszemét képezi minden egyes traktoristanő részéről” – írta a lap 1952-ben.

Falun elítélték a traktorista lányokat

Az újságokban megjelenő, boldog, elégedett, a rendszert lelkesen építő traktoroslány képe azonban csak a sztárrá tett, a munka hőseinek kikiáltott kevesekre volt igaz. „Papp Mária traktoroslány … munkáját segítik, hogy kiváló eredményt érjen el, de a többivel nem törődnek” – állt egy 1952-es MNDSZ-jelentésben.

Sokáig a szükséges feltételeket nem, vagy csak hiányosan biztosították a gépállomásokon: nem volt megoldott a szállás a távol lakók számára, az étkezés, a tisztálkodás, a munkaruha. Az újságok hasábjain lefestett idilli kép arról nem szólt, hogy a traktorozás nehéz fizikai munka, amelyet télen-nyáron, esőben, fagyban, forróságban is végezni kell.

A propaganda méltatása ellenére a faluközösségekben ráadásul elítélték a traktoroslányokat. Azt gondolták, legalábbis laza erkölcsökkel rendelkezik az, aki férfiak közé megy dolgozni.

„Traktorosnak rendes lány nem megy el”

– tartotta a korabeli mondás, hiszen még az erkölcsös nő is „elromlik a sok traktoros legény között”. A férfi traktorosok feleségei különösen megvetették a férjük mellett dolgozó lányokat. „A karcagi gépállomáson, ahol 21 traktoros nő dolgozik, 3 traktoros felesége rendezett féltékenységi jelenetet, hogy távolítsák el férjeik mellől a nőket. A gépállomás vezetősége a traktoros feleségekre hallgatott, és így állandóan egyik gépről a másikra helyezik a traktorosnőket” – számolt be az MNDSZ Titkársága 1952-ben.

Nem jött be a kampány

Mindezek miatt a traktorozáshoz szükséges 3 hónapos tanfolyamra nemcsak a vártnál jóval kevesebb nő jelentkezett, de az indulók jelentős része nem fejezte be a képzést. Hiába rendelte el 1951-ben egy minisztertanácsi határozat, hogy a tanfolyamok hallgatóinak fele legyen nő, hiába járták az MNDSZ és a Demokratikus Ifjúsági Szövetség aktivistái a vidéket, hogy rábeszéljék a jelentkezésre a parasztlányokat.

Utóbbiak közül ráadásul csak 58 tanult traktorvezetőnek, a többi segédmunkás lett. A helyzeten az sem segített, amikor szétválasztották a férfiak és a nők képzését: az 1952 januárjában induló képzésre 1030 hallgató jelentkezett, ám 170-en nem fejezték be.

A tanfolyam elhagyásának egyik bevett módja az volt, hogy orvosi igazolást szereztek arról, hogy alkalmatlanok a traktoros munkára – Farkas Gyöngyi szerint a képzés előtt megtartott alkalmassági vizsgálattól egyébként is sokan féltek, és inkább elszöktek. Ezt a problémát úgy próbálták megoldani, hogy a tanfolyam végére tették át a vizsgálatot.

Így csak akkor derült ki valakiről, hogy alkalmatlan, amikor már elvégezte az iskolát.

Mindezen tényezők hatására hiába folytatott rendkívül intenzív kampányt – olykor a kényszerítéstől sem riadva vissza – a Rákosi-rendszer az 1950-es évek elején annak érdekében, hogy a szegényparaszti sorból kikerülő lányok minél nagyobb számban álljanak traktoristának, a kezdeményezés nem járt sikerrel. Kádár ideje alatt aztán megváltozott a hivatalos nőideál: noha a dolgozó nő képe továbbra is a hivatalos ideológia fontos része volt, előtérbe került a nők családban és háztartásban betöltött szerepe.

(Nyitókép: Fortepan / Kovács Márton Ernő)

A Balatonnal is komoly tervei voltak a rendszernek a szocializmusban – a magyar tenger majdnem tragikus végéről itt olvashatsz.