Ebédidőben abbahagyták a hírhedt egységben az adatlopást, egy óra múlva folytatták

Azt eddig is lehetett tudni, hogy Kína bámulatos fejlődésének integráns része a külföldi cégek szellemi tulajdonának eltulajdonítása, magyarul az ipari kémkedés és technológialopás. Ez ugyan a világ más országaiban sem ismeretlen dolog, de az ismert bizonyítékok fényében úgy tűnik, Kína kiemelkedően aktív e téren, és már-már gazdasági stratégiája rendszerszintű részeként tekint a dologra.

Ha viszont lehet hinni az amerikai közszolgálati NPR rádió és PBS tévécsatorna tényfeltárásának, akkor ehhez nemcsak a kínai cégek agresszivitása és a technológialopás jogi és adminisztratív állami támogatása kellett, hanem az amerikai cégek pénzéhsége is. 

De nem csak az amerikaiak taktikázták el magukat, európai cégekre is igaz, hogy a kínai piac hívószava miatt megfeledkeztek a potenciális veszélyekről. Most viszont ugyanezek a cégek már futnak a pénzük után: a Fehér Ház szerint az Egyesült Államok évi 57 milliárd dollárt bukik a kínai technológialopáson, de az Európai Unió is egyre inkább félti magát.

Gyertek, lopjatok

Az NPR és a PBS az ügyre rálátó amerikai tisztviselőkkel készített interjúk alapján jutott arra, hogy hiába nyílt titok már vagy jó két évtizede a kínai cégek technológialopása, három egymást követő amerikai kormány sem tett sokat a dolog ellen, nagyrészt pont az áldozatok ellenkezése miatt. 

David Hickton korábbi szövetségi ügyész, a Pittsburgh-i Egyetem kiberbiztonsági intézetének vezetője például azt mondta, az amerikai hatóságok gyakorlatilag élő egyenesben nézték, ahogy a kínai Népi Felszabadító Hadsereg hírhedt (bár hivatalosan nem létező) 61398-as egységének tagjai sanghaji főhadiszállásukról betörtek egyes amerikai cégekhez, letöltöttek minden információt, amit tudtak, aztán kínai idő szerint ebédidőben eltűntek, majd az ebédszünet végével onnan folytatták, ahol abbahagyták.

Azonban ezen esetek egyikéből sem lett nagy ügy. Az NPR és a PBS forrásai szerint azért nem, mert az érintett cégek attól tartottak, ha feljelentik a kínaiakat és bíróságra mennek, feketelistára kerülnek Pekingben, és kiszorulhatnak a kínai piacról. Ezzel pedig sokmillió, -milliárd dolláros bevételtől esnének el. Ugyanezek a vállalatok még azt sem engedték, hogy a kínai amerikai kereskedelmi és iparkamara felszólaljon az érdekükben, és politikai napirendre tűzze a kérdést.

Azt hitték, nem lesz baj

A látványos konfrontáció nem csak azért maradt el, mert a cégeket kizárólag a rövid távú profit ígérete érdekelte. Az utóbbi évekig elég kitartó volt a hit mind a kormány, mind az üzleti szféra részéről az Egyesült Államokban, hogy Kína egyrészt technológiailag nem jelent kihívást, másrészt idővel úgyis megváltozik majd. 

Kína megváltozását részben arra a régi, és mára egyre távolabbinak tűnő elképzelésre alapozták, hogy a gazdagodó kínai középosztály idővel politikai jogokat fog követelni magának, ennek folyományaként pedig Kínából is demokrácia lesz. Részben pedig arra, hogy ahogy fejlődik, Kína úgy lesz kénytelen egyre inkább enyhíteni az állam gazdasági szerepét, szabadjára engedni a piaci folyamatokat, és nyugatias gazdasági versenyszabályokat bevezetni; ebből pedig a nyugati cégek is profitálni fognak.

A liberalizáció fontos jelének vették Washingtonban, amikor Peking 2001-ben csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO). Ennek érdekében a kínai vezetés kénytelen volt sok területen liberalizálni a gazdaságot, és elfogadni a világszervezet szabadkereskedelmi elveit. Ahogy Michael Wessel, az amerikai kormány kínai gazdasági ügyekkel foglalkozó bizottságának korábbi tagja fogalmazott, ezután

Szemét kínaiak, jól átvertek

Ez nem csak Amerika esetében volt így, és a dolog nem is csak hekkeléssel és illegálisan zajlott. Nemrég részletesen is írtunk róla, hogy a német Siemens és a francia Alstom (és az őket támogató német és francia kormány) azzal nyomasztják az Európai Bizottságot, hogy engedjék őket egyesülni, mert ellenkező esetben eltapossa őket a kínai konkurencia, a hatalmasra nőtt CRRC vasúti cég. Ám ennek előzménye, hogy a Siemens és az Alstom (japán és kanadai vetélytársaikkal együtt) az előző évtized első éveiben önként és dalolva, egymással versenyezve adták át gyorsvasút-technológiáikat a kínai cégeknek. 

Emögött két dolog állt. Egyrészt a nyugati vállalatok szentül hitték: a kínai vetélytársak olyan súlyosan le vannak maradva, hogy teljesen veszélytelen a technológiatranszfer. Másrészt a kínai kormány elég dörzsölt módon sok területen megkövetelte, hogy a hatalmas kínai piac egyes szegmenseibe csak az léphessen be, aki helyben, kínai cégeket bevonva, a technológiát megosztva gyárt (ennek fő területe az autóipar volt, bár e szektorban egyelőre még megvan a nyugati előny).

A kettő együtt a vasúti iparban ahhoz vezetett, hogy a nyugati cégek a sokmilliárdos kínai megrendelések reményében gyakorlatilag létrehoztak Kína számára egy szupermodern gyorsvasútipart, amely hamar kiszorította őket Kínából, és mára harmadik országokban is vetélytársukká vált. Így aztán most már inkább azért lobbiznak, hogy az Európai Unió fékezze meg a kínai vasútipart, amit ők emeltek fel.

Nagyjából hasonló folyamat játszódott le az Egyesült Államokban: az utóbbi években elkezdték egyre nagyobb dobra verni a kínai technológialopást. Az első nagyobb ügy 2010-ben történt, amikor a Google patáliát csapott belőle, hogy Kínából meghekkelték. Ugyanakkor a hekkelési ügyben érintett három tucat többi cég akkor is lapított a fűben. Nem véletlen, hogy egyedül a Google szólalt fel: őket pont 2010 év elején tiltották ki Kínából. 

Abbahagyták, újrakezdték

A 2010-es években már sokasodtak az ehhez hasonló hírek. Ugyanakkor az NPR-PBS anyaga szerint a kemény amerikai fellépést az is hátráltatta, hogy Barack Obama akkori elnök kormánya „sokrétű” kapcsolatot tartott fenn Pekinggel, és például a klímaváltozás megfékezésében, Észak-Korea és Irán kordában tartásában, és általában véve a 2008-2009-es válság utáni világgazdasági ügyekben is egyre nagyobb szükség volt Kína támogatására. A kínaiak kiberfenyegetését pedig sokszor háttérbe szorították az égetőbb nemzetbiztonsági gondok: például a Közel-Kelet folyamatos válságai és Oroszország öntudatra ébredése.

Ahogy az sem tett jót Washington renoméjának, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) belső iratait kiszivárogtató Edward Snowden azzal is megvádolta őket, hogy ipari kémkedést folytatnak, és többek között a Siemenst és a Petrobras brazil olajcéget is megfigyelték.

Azt egyébként az NSA sem tagadja, hogy folytatnak ipari kémkedést, viszont hivatalosan azt állítják, hogy ha tesznek is ilyet, azt nem amerikai vállalatok versenyképességének támogatása céljából teszik, a megszerzett információikat nem adják tovább amerikai cégeknek. (A hivatalos szövegnél pedig egy fokkal nyomósabb érv, hogy a legtöbb húzóágazatban nem is nagyon lenne mit átadni az amerikai cégeknek, mert versenyképesebbek vetélytársaiknál.) Ezzel szemben az amerikai vádak szerint a kínai hadsereg elit kiberkatonái közvetlenül a kínai cégek számára dolgoznak. Amit Peking természetesen tagad, dacára annak, hogy elég sok bizonyíték került elő ezzel kapcsolatban, miközben az NSA ipari kémkedéséről alig van információ. 

A kölcsönös vádaskodástól függetlenül 2015-ben Obama és Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államelnök megállapodott az ipari kémkedés és a kibertámadások beszüntetéséről, ám ez sem tartott sokáig. Amerikai tisztviselők szerint egy-két évre rá Peking megszegte a megállapodást, és újult erővel folytatta a technológiák lopását, mikrocsipek, napelemek és repülőgépek tervrajzaitól kezdve a génmanipulált rizsen át egészen a porszívókig. Ráadásul a korábbinál jóval kifinomultabb módon: 2015 óta jelentősen javítottak a hekkelési infrastruktúrán, és a hadsereg hekkereit lecserélték a hírszerzésért is felelős állambiztonsági minisztérium jobban képzett embereire.   

Erről szól a háború

Bár a 2000-es évek legelején még valóban évtizedekre voltak a kínai cégek az amerikaiaktól, mára lemaradásuk drámaian csökkent, bizonyos területeken pedig komoly vetélytársakká váltak. A Fehér Ház számításai szerint a kínai technológialopás évi 57 milliárd dolláros kárt okoz az amerikai gazdaságnak.

Ezen a ponton már egyre kevésbé kompenzálják a kínai bevételek a jövőbeli potenciális veszteségeket, és ahogy a potenciális kínai profit helyett potenciális kínai vetélytársakkal kell szembenézniük az amerikai cégeknek, hirtelen a hekkelésekkel kapcsolatos bírósági ügyek is megsokasodtak. Ahogy a korábban a kínai exportra ráálló német vállalatok is elkezdték kongatni a vészharangot.

Bár a retorika szintjén Donald Trump amerikai elnök Kína elleni gazdasági háborúja a kereskedelmi ügyekről szól, a fentiek miatt Trump – a gazdasági ügyeket nála néhány fokkal jobban átlátó – tanácsadóit inkább a technológialopás, illetve az amerikai versenyelőny ebből (is) fakadó apadása zavarja. Végső soron erről szól a Huawei-jel szembeni konfliktus is.

Ugyanakkor az amerikai média által meginterjúvolt tisztviselők szerint a dolog már kicsit megkésett: ma Kína már jóval erősebb ellenfél, mint akár 2010-ben volt, vele szemben pedig egy felkészületlen amerikai kormányszervezet áll. Az amerikai cégek közül pedig bőven vannak, amelyek továbbra sem zavartatják magukat.

Hogy a kínai piac hívószava még mindig nagyon erős, azt jelzi, hogy a Tesla a fentiek ellenére gőzerővel építi kínai gyárát, a 2010-ben az elsők között felháborodó Google pedig próbálja visszahízelegni magát a kínai rezsim kegyeibe. Nemrég közölték, hogy mesterséges intelligenciát fognak kutatni az e téren elég súlyos, és nem veszélytelen ambíciókkal bíró Kínában, majd az is kiderült, hogy keresőjükből is készül egy cenzúrázott verzió a kínai piacra.

(Borítókép: David Hogsholt/Getty Images Hungary)