A legfájdalmasabb, hogy még a termálforrás fölé is stadiont építenek

Interjú a Valyo vezetőivel, Lohász Cilivel és Tömör Miklóssal

902A0311
2019.04.11. 15:50
A Valyo egy parlagon heverő állami területen álmodott nagyot, és valósította meg a tavalyi nyár egyik legkedveltebb budapesti kiülős helyét. Csakhogy idén már nem lesz Valyo Kikötő, mert a telken hamarosan újabb stadion épül. A szervezők nincsenek összetörve, lázasan készülnek a Szabadság híd nyári lezárásaira, valamint arra, hogy a Római-parton hamarosan tényleg strandolni lehessen. Interjú.

A szervezők becslése szerint összesen közel kétezer ember jött össze a Valyo Kikötő búcsúbuliján, miután kiderült, hogy a tavalyi nyár egyik legnépszerűbb budapesti találkahelye 2019-ben már nem zenés programok, jóga, kacsakőbajnokság és filmvetítések helyszíne lesz, hanem - mi más? - építési terület, ahol a 2023-as szabadtéri atlétikai világbajnokság stadionja épül majd.

A Város és Folyó Egyesület tavaly tavasszal vette birtokba a Rákóczi híd pesti hídfőjétől délre eső, régóta elhanyagolt állami területet, ami aztán a budapestiek körében rövid idő alatt az előző év egyik legkedveltebb szabadtéri kulturális helyszíne lett. Az egyesület nemrég azonban bejelentette, hogy a stadionépítés miatt idén már nem tudják bérbe venni a területet, ezért kénytelenek egynapos bulival elbúcsúzni az egykori Nagyvásártelep hajóállomás környékétől.

Mi lesz a Valyo Kikötő helyén?

A Duna, a Soroksári-Duna és a HÉV által határolt hatalmas, durván háromszögletű telek budapesti mércével egészen különleges adottsága, hogy két oldalról is víz veszi körül. Ezt a korábbi használója után Vituki-teleknek is nevezett területet szemelte ki a kormány az új atlétikai stadion felépítésére. A 40 ezer férőhelyes óriásberuházás kedvéért 2018 novemberében módosították a főváros Duna-parti Építési Szabályzatát. A folyóparton az új szabályzat szerint is lesz gyalogos sétány és zöldfelületet is kialakítanak, de az árvízvédelmi mű part mellé helyezése miatt a régi hajóállomás épületét elbontják, és nyilvánvalóan a Valyo Kikötő egyediségét adó ipari-külvárosi romantika is nyomtalanul eltűnik.

A Valyo célja, hogy közelebb hozza a Dunát a budapestiekhez, ezért az egyesület 2010 óta különböző programokkal csalogatja az embereket közvetlenül a várost átszelő folyó mellé. Ahogy az Indexnek is mondják: a Duna budapesti partszakaszának legnagyobb problémája, hogy alulhasznosított az értékéhez képest, hiába ez a város legfontosabb természeti kincse, a megközelítése gyakran problémás, mivel forgalmas utak, elkerített területek zárják el a gyalogosok elől.

“Az elsődleges missziónk, hogy minél több olyan helyszín legyen Budapesten, ahol az ember bele tudja lógatni a kezét a Dunába” – mondja a Valyo nevében Lohász Cili, aki szerint eddig közel ötven helyszínen tartottak programokat a "megérinthető Duna" jegyében. Az egyesület másik fontos szempontja, hogy a partszakaszokat fogyasztási kényszer nélkül lehessen használni. “Az a célunk, hogy az embereknek ne kelljen egy kávét vagy kézműves sört venniük azért, hogy le tudjanak ülni kicsit a víz mellett” – magyarázza Tömör Miklós, aki társával együtt részt vesz a Szabihíd szervezésében is.

“Alapvetően a várossal – városfejlesztéssel, közlekedéssel, köztéri művészetekkel és hasonlókkal – foglalkoztunk mindannyian, majd nyolc évvel ezelőtt a budapesti Duna-part elhanyagoltsága miatt különböző mikrobeavatkozásokkal kezdtünk el tenni azért, hogy a helyzet változzon. Ilyen mikrobeavatkozás lehet például egy esemény, egy installáció, egy játszótér vagy néhány köztéri bútor” – magyarázzák a Valyo vezetői, akik szerint a Kopaszi-gát és a Margit-sziget túlterheltsége egyértelműen jelzi, hogy mekkora igényük van a budapestieknek arra, hogy a Duna közelében szórakozzanak, pihenjenek, sportoljanak. Szerintük az lenne az ideális, ha az összes Duna-parti kerületnek lenne egy olyan rekreációs zónája, mint amilyen a Kopaszi-gát vagy a Nehru part. Lohász Cilivel és Tömör Miklóssal az egykori Valyo Kikötő helyszínén beszélgettünk.

Hogy találtátok meg a Kikötőt?

Tömör Miklós: Állandóan keresgélünk, nyitott szemmel járunk a városban. Időnként végigsétálunk a budapesti Duna-parton, előbb az egyik oldalon, aztán a másikon. Ezt a helyet három éve szúrtuk ki magunknak, majd megpróbáltuk kinyomozni, hogyan tudnánk birtokba venni, de akkor az olimpia még annyira képben volt, hogy szóba se jöhettünk, hiszen a terv szerint stadion épült volna itt. Két év múlva aztán újra felvettük a fonalat, majd miután megkerestük a tulajdonost, sikerült bérbe vennünk a területet. Aztán most újra elérkeztünk arra a pontra, hogy stadion fog épülni a parton.

Mennyi időre terveztetek ezzel a helyszínnel?

Lohász Cili: Tudtuk, hogy nem tervezhetünk hosszútávra. Egy szezonban voltunk biztosak, de azért reménykedtünk a folytatásban, hogy még tudunk maradni. Volt egyébként olyan opció is, hogy 2019-ben csak májusra és júniusra kapjuk meg a területet, és mi örömmel benne lettünk volna ebben is, de végül ez sem jött össze.

T.M.: Tudtuk, hogy ez egy fejlesztési terület, és hogy csupán ideiglenes hasznosításról van szó. A mi célunk az volt, hogy rámutassunk, hogyan lehetne jól hasznosítani ezt a területet. Azt gondolom, ez sikerült is egyébként. Aztán ehhez képest az lesz itt a jövőben, ami lesz.

Mi történt azután, hogy birtokba vettétek a Kikötő helyszínét?

T.M.: Ez egy súlyosan elhanyagolt, jóideje parlagon heverő terület volt, ahonnan rengeteg veszélyes elemet kellett eltüntetnünk. Aztán meg kellett teremteni az infrastruktúrát is, ki kellett találnunk, honnan lesz víz vagy áram, hol fognak vécézni az emberek. Sokat gondolkodtunk azon is, hogy a balesetek elkerülése érdekében elkerítsük-e a Dunát, legyen-e korlát, vagy ne. Végül amellett döntöttünk, hogy huzalokkal jelezzük, meddig biztonságos tartózkodni. Nem szerettünk volna belerondítani a látványba.

L.C.: A Duna közelsége miatt ezen a parszakaszon tényleg semmilyen infrastruktúra – se áram, se csatorna – nem volt. Még egy köztéri parkban is jobbak az adottságok, mint itt. Az is szempont volt, hogy átmeneti megoldásokat hozzunk létre. Fel kellett készülnünk arra is, hogy bármikor megemelkedhet a Duna vízszintje, ezért igyekeztünk úgy berendezkedni, hogy könnyedén bontható, mozdítható, vagy éppen strapabíró legyen minden. Nem az örökkévalóságnak építkeztünk.

Mennyi ember jött össze a búcsúbulin?

L.C.: A legjobb időszakban – délután négy és hat között – nagyjából ezer ember lehetett itt kint. Aztán elkezdett szemerkélni az eső, de néhány százan még így is bőven maradtak.

T.M.: Összesen kb. kétezer ember fordulhatott meg itt aznap. Nagyjából éjfélkor zártunk be, a legkitartóbbak pedig még a Gólyában tartott afterpartira is átvándoroltak.

Korábban voltak már itt ennyien?

T.M.: Igen, nem most döntöttünk rekordot. Sokkal nagyobb bulik is összejöttek itt tavaly nyáron. Ezen a szombaton nem volt kifejezetten jó idő.

L.C.: A buli másnapján persze már napsütésben tudtunk pakolni.

Mitől működött a Kikötő?

L.C.: Ez tényleg egy szabadon használható tér volt minden szempontból. Az elején kicsit mi is tartottunk attól, hogy az emberek majd nem jönnek ki ide, mert túl messze lesz nekik, de szerencsére nem így lett. Mi is meglepődtünk, amikor megláttuk, mennyien érkeznek az első nap. Dél-Pesten egyébként nem sok minden van, ezzel biztosan megnyertünk néhány környékbelit. A város más részein élőknek pedig az jött kapóra, hogy baromi jó a tömegközlekedés, éjszaka is simán haza lehetett jutni, illetve rengetegen jártak biciklivel is. A zenés programoknak pedig az jött kifejezetten jól, hogy nincs a közelben lakóépület, nem zavartunk senkit.

T.M.: Amikor a záróbuli másnapján pakolásztunk, közel ötvenen üldögéltek és beszélgettek itt, pedig már semmilyen eseményünk nem volt meghirdetve. Ebből is látszik, hogy mekkora igény van az ilyen helyekre. Baromi jó érzés azt látni, hogy az emberek a programjaink nélkül, maguktól is kijárnak ide, hoznak pár sört, grilleznek egyet, vagy csak simán leülnek beszélgetni.

Nagyjából hány embert jelent a Valyo?

L.C.: A projektek nagyságától függően 10-15 ember vesz részt a munkában, ők azok, akik folyamatosan képben vannak mindennel, ami Valyo. Erre jönnek még az önkéntesek, a különböző szakik, tervezők, építészek, designerek és pultosok, akikkel együtt általában néhány tízesre duzzad a csapat.

Dolgoztok mellette? Miből működik a Valyo?

T.M.: Mindannyian dolgozunk a Valyo mellett, de a legtöbben szerencsére szabadúszó-jellegű dolgokat csinálunk, vagyis viszonylag rugalmas a munkaidőnk. A Valyóval önfenntartásra törekszünk, így az egyik legfőbb lábunk a Kikötő vendéglátóegysége volt, ami sajnos nem akkora biznisz, mint ahogy sokan gondolják. Közben folyamatosan pályázunk, előfordulnak  önkormányzati megbízásaink – a Nehru part felújításában például a főváros és a IX. kerületi önkormányzat megbízásából vettünk részt. Fundraising-projekteket is szervezünk, a legismertebb a reptéri buszból átalakított mobilszaunánk. Nagyon jó érzés, hogy egyre többen támogatnak minket az adójuk egy százalékával vagy egy sima átutalással, ebből érezzük, hogy szükség van arra, amit csinálunk.

Mit szóltok ahhoz, hogy atlétikai stadion fog épülni a Kikötőnél, ahol korábban bulik, koncertek és filmvetítések voltak?

Az atlétikai stadion látványterve

A Budapesti Atlétikai Stadion tervezésére 2017 áprilisában írt ki pályázatot a Kiemelt Kormányzati Beruházások Központja (KKBK), amit a Napur Architect Kft. nyert meg. Az ő nevük a városligeti új Néprajzi Múzeum miatt lehet ismerős. Magyarország 2018 decemberében nyerte el a 2023-as atlétikai világbajnokság megrendezésének jogát. A stadion tervezését 4,7 milliárdért vállalta Napur Architect Kft., de hogy mennyi lesz az óriásberuházás végső összege, egyelőre nem tudni.

T.M.: Az itt épülő atlétikai stadion esetében nem a funkcióval van bajunk, mi is egyetértünk azzal, hogy ez egy sportra és rekreációra alkalmas terület legyen, csak éppen máshogy, más léptékben képzeljük ezt el. 

L.C.: Igen, hiszen errefelé egyébként is nagyon sokan futnak és bicikliznek. Azt gondolom, jóval alacsonyabb beruházási költséggel is lehetne itt egy sportra és rekreációra, de akár sima üldögélésre is alkalmas területet kialakítani.

T.M.: A vizes vb-re felhúzott Duna Aréna története nagyon tanulságos, éppen ezért azt gondoljuk, hogy egyetlen kéthetes rendezvény miatt nem érdemes felépíteni egy ilyen sportkomplexumot. A mi oldalunkról nézve az sem világos, hogy mi a kormányzat célja ezzel a beruházással. A betonfelhasználást akarják növelni? Esetleg az országot szeretnék jobb színben feltüntetni a Eurosporton vagy a CNN-en? Erre azért vannak hatékonyabb eszközök.

A Magyar Olimpiai Bizottság szerint az atlétikai vb az olimpiarendezés előszobája.

T.M.: 1989-ben volt már fedett pályás atlétikai világbajnokság Budapesten, és olyan szinten nem érdekelte az embereket, hogy az iskolákból kellett kivezényelni rá az embereket – ezt családi érintettség miatt tudom. Vagy nemrég tartották például a fedett pályás atlétikai Európa-bajnokságot Glasgow-ban, de a legtöbb ember szerintem még csak csak nem is hallott róla. Azt még érdemes tudni, hogy az atlétikai vb-re már pályázat sincsen, annyira nem akarja megrendezni senki. Jelentkezni lehet rá, majd különböző egyeztetések során alakulnak ki az elvárások.

Majd miután elkoptak a versenytársak, Budapest egyedül maradt a rajtnál. Ti pedig, ha jól értem, attól tartotok, hogy tovább gyarapszik az egyszerhasználatos sportlétesítmények száma Magyarországon.

T.M.: Engem kicsit nyugtalanít, hogy az ide tervezett stadiont ugyanaz a cég tervezi, amelyik a Duna Arénát a Dagálynál, méghozzá valami egészen elképesztő összegből.

L.C.: Az a legfájdalmasabb az egészben, hogy az építkezés miatt a Vituki strand forrását le kell dugaszolni, hiszen arra akarják építeni a stadiont. 

T.M.: Ez egy olyan nagy kapacitású hőforrás, aminek egész konkrétan hűteni kellett a vizét ahhoz, hogy fürdőzésre alkalmas legyen. És most ezt a forrást ledugózzák. Lehetne itt akár egy szupermenő fürdőkomplexum is, körülötte Duna-part, sokkal hosszabb ideig fotóznák a turisták, mint a egy stadiont, és a budapestiek számára is hasznos és használható lenne. Nem gondolom, hogy számottevő a gerelyhajítók vagy a rúdugrók aránya a fővárosi lakosságban, strandolni viszont mindenki szeret.

L.C.: De ha már építmény, ezt a termálvizet akár a létesítmény fűtésére is használhatnák.

Mi lesz most? Merre lehet ezek után terjeszkedni?

L.C.:  Idén nyáron a Kikötőhöz hasonló, állandó helyszínünk nem lesz, az már biztos. Ahhoz több időre lenne szükség, úgyhogy majd talán jövőre. De nagyon sok olyan hely van még Budapesten, ahol lehetne olyan jellegű szpotot csinálni, mint amilyen a Kikötő volt.

T.M.: Így igaz, rengeteg lehetőség van még a Duna budapesti szakaszán, mindkét oldalon. Ha végignézünk ezen a negyven kilométeres partszakaszon, azt látjuk, hogy a Római-parttal együtt nagyjából négy kilométer van úgy használva, ahogy illik. De vannak azért jó helyek: a Nehru part, a Bálna vagy a Parlament környéke például egészen szerethető. Ezen a ponton viszont nem szabad megállni. De azt sem gondoljuk, hogy csak nekünk kellene felfejlesztenünk a partokat, erre bárkinek van lehetősége. Szívesen adunk tanácsot, akár önkormányzatoknak, akár gazdasági társaságoknak, hogy hogyan tudják fenntarthatóan, környezettudatosan működtetni ezeket a területeket.

A Római-part Budapest utolsó természetes dunai partszakaszaként a Valyónak is szívügye.

T.M.: Éppen ezért idén főleg a Római-parttal foglalkozunk majd. Nagyon-nagy előrelépésnek tartjuk, hogy kicsit lekerült a fővárosi és kerületi önkormányzat napirendjéről a mobilgát ügye. Régóta szajkózzuk már, hogy ez a partszakasz ideális lenne egy szabadstrand számára, aminek az ötletét aztán felkarolta az óbudai önkormányzat. Reméljük, hogy ez a strand még a nyáron meg tud nyitni.

Az óbudai önkormányzat 15 millió forintot szavazott meg ennek a kezdeményezésnek egy most alakított "civil" szervezet számára, ami egy strand megépítéséhez rettenetesen kevés, mégsem panaszkodunk, ennek az összegnek inkább szimbolikus jelentősége van. Reméljük, sikerül a lehető legtöbbet kihozni ebből az egészből.

Nem tudjuk, hogy ez a szándék csak egy választási gumicsont vagy tényleges akarat a részükről, mi mindenesetre szeretnénk, ha az utóbbi lenne, ami aztán egy valódi strandban manifesztálódik majd. Ehhez pedig minden segítséget meg fogunk adni az önkormányzatnak.

Bár az egy üdítő fejlemény, hogy az önkormányzat egy civil kezdeményezés mellé állt, az igazi kooperáció egyelőre nem valósult meg: még mindig vannak olyan bizottsági ülések és találkozók az ügyben, amire az igazi civilek nincsenek beengedve. A Római-part sztorijában számomra egészen érthetetlen volt, hogy minket valamiért valamiféle ellenségként kezeltek, miközben nekünk nem Tarlós Istvánnal vagy Bús Balázzsal volt problémánk, hanem azzal az ötlettel, amit ők felkaroltak: hogy gát épüljön a Rómain.

Meddig menne el a Valyo politikai szerepvállalásban? Puzsér Róbert Sétáló Budapestje mellé beállnátok például?

L.C.: A Valyóval az a célunk, hogy megmutassuk, milyen a jó Duna-part, és ha arról van szó, arra is rámutatunk, milyen a nem jó Duna-part. Mi értelemszerűen azt szeretnék, hogy hozzánk hasonlóan gondolkodjon minden főpolgármester-jelölt a Duna-parti fejlesztésekről. Nem szeretnénk senki mögé beállni, azt szeretnénk, ha ők állnának mellénk és a megérinthető Duna ügye mellé.

T.M.: Mi nem politizálni szeretnénk, hanem városfejlesztési tanácsokat adni. Ilyen javaslatokat pedig bárkinek örömmel adunk, politikai hovatartozástól függetlenül. Viszont az sem titok, hogy egyelőre nem látjuk azt a kvalitású embert, aki jól el tudná vezetni ezt a várost.

Bár csak alkalmanként veszitek birtokba az autók elől elzárt Szabadság hidat, egyértelműen ez a legismertebb projektetek. Idén is lesz Szabihíd?

T.M.: Nagyon úgy tűnik, hogy igen. Ez már a harmadik év, hogy néhány hétvégére megnyílik a Szabadság híd. Négy júliusi hétvégével számolunk, és ugyanúgy, ahogy ez eddigiekben, továbbra is az a legfontosabb, hogy a forgalom elől elzárt Szabadság híd egy szabadon használható köztérré változzon, ahol fogyasztási kényszer nélkül tudja magát jól érezni bárki. Ehhez olyan szinten ragaszkodunk, hogy már egyenesen hülyének néznek minket, mert nem akarunk ide se sörpultot, se food truckot. Pedig nem vagyunk hülyék, látjuk, hogy ezekben van egy csomó pénz, viszont nem szeretnénk, hogy az emberek úgy érezzék magukat, mint egy fesztiválon.

L.C.: Nagyon fontosnak tartjuk azt kimondani, hogy nem az a jó Duna-part, ahol csak a gazdagok és a turisták engedhetik meg maguknak a folyó közelségét, hanem az, ha bárki számára hozzáférhető a Duna.

A lezárt híddal Budapest olyan, mint egy jó város

A Kikötő előtt a Lánchíd pesti hídfőjénél rendezkedtetek be huzamosabb ideig. A legenda szerint a Valyo Partot még Nick Cave is felfedezte.

T.M.: Nick Cave-et egészen konkrétan én szolgáltam ki a pultnál, de annyira fáradt voltam aznap, hogy fel sem tűnt, kinek adom a limonádét. Csak később jöttek oda hozzám, hogy basszus, itt járt Nick Cave. Akkor esett le, hogy ő volt a limonádés fickó. Az a leghihetetlenebb az egészben, hogy akkoriban éppen Cave egyik könyvét, a Bunny Munro halálát olvastam. Aztán a Pontoon-érában ide jött le a Red Hot Chili Peppers is meghallgatni a Qualitonst, de ez a történet már nem rólunk szól.

Nick Cave-en kívül tudtok más hírességről, aki járt nálatok?

T.M.: A budapesti Roger Waters-koncert után lejött, és itt bulizott az egész zenekar, Waters kivételével: baromi viccesek voltak, felsorakoztak, mintha egy vokálos csapat lennének, és úgy énekeltek rá a dj-szett számaira. Ha jól emlékszem, Abbát és hasonlókat énekeltek.

L.C.: Magyar zenészek pedig többször is megfordultak itt. A Gyík zenekar még klipet is forgatott a Kikötőben.

Miután felhívtátok a figyelmet arra, hogy mit lehet kihozni a helyből, a Lánchíd pesti hídfőjénél megnyitott a Pontoon. Milyen érzéseket vált ez ki belőletek?

T.M.: A Pontoon egy profitorientált vendéglátóegység, de egész jól csinálja, amit csinál. Messze nem tökéletes, de még mindig sokkal jobb, mint ami a híd másik oldalán van – pedig a két hely ugyanahhoz a tulajdonosi körhöz tartozik.

L.C.: Azt gondolom, a Pontoonnak sikerült elég jó mintát adnunk, hogyan érdemes használni azt a teret. Rávilágítottunk például arra, hogy ez egy kis tér, amit nem érdemes lezárni, hogy mozgatható bútorokra van szükség, vagy hogy egy bárki számára nyitott mosdó is lehet kulturált. És ami működött a Valyo Parton, azt a Pontoon lényegében be is építette a működésébe. Még mindig jobb, ha egy szórakozóhely létesül egy általunk felfuttatott helyszínen, mintha egy újabb Marina-part épülne.

Mennyire volt az sértő számotokra, amikor a Valyo Part és a Kikötő koncepcióját lényegében egy szórakozóhellyel azonosították?

T.M.: A Kikötő esetében először kertmoziban gondolkodtunk, de aztán annyi zenei és egyéb program jött be, hogy végül egy kiülős szórakozóhely lett belőle – miközben a szabadtéri mozizás is megvalósult. Összességében inkább eszközként tekintünk a zenés programokra. Ha nem lennének bulik, egész biztosan kevesebb embert tudnánk ezekre a helyekre csábítani. És ha már eljönnek, egy részüknek talán azt is át tudjuk adni, hogy miért csináljuk ezt az egészet.

A Kikötőt tehát nem bulihelynek szántuk, mégis az lett belőle. Az emberek aztán úgy is kezelték, mintha egy szórakozóhely lenne, ami idővel egyre terhesebbé vált számunkra. A záróbuli másnapján például nyolc zsáknyi üveghulladékot gyűjtöttünk össze, miközben itt nem is lehetett üveges italokat kapni. És ez csak az üveg!

L.C.: Nagyon érdekes egyébként hogyan reagál a város egy nyitott területre, amit nem vesz körbe kerítés. A legtöbben tényleg nem gondoljuk át, mi lesz azzal a hulladékkal, amit elhelyezünk valahol.

T.M.: Nagyon fontos elvünk volt, hogy ne kerítsük el ezt a részt, és hogy ne legyenek biztonsági őrök, akik azt nézik, ki mit akar behozni a táskájában. Részünkről tök oké volt, hogy valaki idehozza a közértben vásárolt sörét vagy vodkáját, de cserébe azt is elvártuk volna, hogy aztán vigye is innen magával. Ez néha megtörtént, néha nem. Nekünk mindenesetre fontos, hogy fenntartható módon használjuk ezeket a területeket. Legközelebb sokkal hangsúlyosabban kommunikáljuk majd ezt az emberek felé. Így utólag talán azt is elárulhatom, hogy ha csináltunk is volna idén valamit a Kikötőben, az valószínűleg merőben más lett volna, mint amit a közönségünk tavaly megszokott. 

Budapesten kívül nem gondolkodtok?

T.M.: Bár a fókuszunk Budapesten van, csináltunk már programokat Esztergomban, Szentendrén a Kacsakő Bisztróval ápolunk jó viszonyt, és tényleg bárhol szívesen segítünk, örömmel adunk ötleteket, hogyan lehet kis befektetésekkel fejleszteni területeket, vagy hogyan lehet akár nulla forintból kicsábítani embereket a Duna-partra. Részt veszünk a Kortárs Építészeti Központ és a Műegyetem közös, DANUrB nevű programjában is, ami Duna-menti, közepes méretű településekkel foglalkozik egész Európában, és ami magyar részről olyan városokat érint, mint Mohács, Esztergom vagy Paks. Megmutattuk, hogy akár egy kacsakőbajnokság is elég ahhoz, hogy meg tudjunk mozgatni mondjuk kétszáz embert. Még akkor is, ha vannak éppen sokkal jobban kacsakövező országok, mint a miénk.

L.C.: Épp a kikötős kacsakőbajnokságunk napján derült ki számunkra, hogy létezik kacsakő-világbajnokság is, amit pont aznap rendeztek meg Skóciában. A hab a tortán, hogy pont egy magyar nyert. Tök érdekes egyébként, hogy ott nem a pattanás számát mérik, hanem hogy milyen messzire jut el a kő. (Szép Péter egy 122 méteres dobással lett világbajnok.)

A japánok sinrin-jokunak, azaz erdőfürdőzésnek, nevezik a természetben töltött időt, amely a kutatások szerint csökkenti a stresszt, helyrebillenti a vérnyomást és erősíti az immunrendszert. Van a víz közelségének valamilyen jótékony hatása?

L.C.: Nem jutnak eszembe konkrét tanulmányok, de a víznek közismerten nyugtató hatása van. Elég akár csak tíz percre leülni a Duna mellé, nézni kicsit, ahogy hömpölyög, és máris jobb tőle az ember lelkének.

T.M.: Az sem véletlen, hogy ma már szempont, hogy minél több köztérnek legyen vízarchitektúrája, hogy kapjon egy szökőkutat vagy bármilyen vizes elemet.

L.C.: És baromi érdekes a szegélyhatás is, ami mindenhol működik a világban: az emberek általában két különböző terület találkozásánál tartózkodnak szívesen. Anélkül keressük a peremeket, hogy tisztában lennénk ezzel – gondoljunk csak az erdők és a mezők, valamint a vizek és a partok találkozására! Amikor szembesülünk vele, hogy mennyi ember jön össze egy-egy rendezvényünkön, sosem azt gondoljuk, hogy a Valyónak van ilyen nagy ereje, hanem azt, hogy a Dunának.

Tudtok olyan példát mondani a világból, ahol példaértékű a víz és a város viszonya?

T.M.: Párizs mindenképp példaértékű: itt 2002-ben kezdték el kisebb beavatkozásokkal élhetőbbé tenni a Szajna partját, majd tavaly jött el annak az ideje, hogy végleg autómentessé tegyék a városban a rakpartot, amit aztán a gyalogosok, a kerékpárosok és a rolleresek vettek birtokba. Közben viszont eltelt 16 év, ami alatt előbb csak egy-egy hétvégére, idővel azonban egyre több időre zárták le a Szajna-partot. Lassú folyamat volt, de valami hasonló megtörténhetne akár Budapesten is.

Változott a budapestiek Dunához való viszonya?

T.M.: Inkább maga a köztérhasználati mód változott sokat az elmúlt időkben: az emberek ma már kifejezetten szeretnek kint lenni a tereken és az utcákon. A nyolcvanas években az utcákat még lényegében folyosókként használtuk, ami arra volt jó, hogy eljussunk A-ból B-be. Ez a szemlélet szerencsére megváltozott: mostanra már inkább nappaliként használjuk a tereket. Ma már nem csak arról van szó, hogy elmegyünk bevásárolni, aztán hazamegyünk, hanem közben leülünk egy padra, és elnyalunk két gombóc fagyit.

L.C.: Szerintem Budapesten az Erzsébet térrel kezdődött minden: ez volt az első olyan tér a városban, amit úgy kezdtek el használni az emberek, ahogy Nyugat-Európában is szokás – hogy lényegében nem csinálnak semmit, egyszerűen csak vannak, és élvezik a jó időt. Aztán ott a Liszt Ferenc tér, ami talán az első olyan tér volt Budapesten, ahol már ki tudtunk ülni egy teraszra a kávénkkal. És ez akkor még nagyon nagy szám volt! Aztán idővel ez lett az általános. Szerencsére ma már egyáltalán nem nagy szám, hogy van terasza egy helynek.

Egyébként érdemes megfigyelni, hogy amint rendbe tesznek egy teret a városban, azt utána azonnal megrohamozzák az emberek.

Erre tök jó példa a Nehru part, ami egy annyira szutykos, undorító pontja volt a városnak, hogy inkább mindenki elkerülte, újabban meg úgy fest nyaranta, mintha egy fesztivált rendeztek volna oda – annyian telepednek ki egy-egy pokróccal a térre.

T.M.:  Ha már itt tartunk, nagyon érdekes a Petőfi híd alatti gördeszkapálya sztorija is: az egyik valyós srác egész konkrétan Budapest legundorítóbb partszakaszát kereste, amit aztán itt, a híd pesti hídfőjénél talált meg. Ez a terület lényegében egy nyilvános vécé volt, aztán különböző külföldi példák alapján kitaláltuk ide ezt a skate parkot. Azért pont skate parkot, mert a hídon és az alatta elhaladó villamosok miatt ez egy baromi hangos terület, a deszkázás viszont szintén hangos elfoglaltság, akik pedig űzik, azok gyakran egyébként is zenét hallgatnak gyakorlás közben.

L.C.: A Valyo álláspontja, hogy csak folyamatos tesztelésekkel lehet jó közteret csinálni. Meg kell nézni, hogyan működnek az oda megálmodott dolgok, hogyan használják az emberek, használják-e egyáltalán, vagy úgy használják-e, mint ahogy mi gondoltuk, hogy használni fogják. Általában mi sem tudjuk, mi a jó megoldás, de folyamatosan próbálkozunk, és közben rengeteget tanulunk. Hisszük, hogy a jó köztereken keresztül a jó város is megvalósulhat.