Végül csak eljutottak a magyarok is a Holdra

IMG 20190704 160602
2019.07.20. 16:27

Hidegháború és kőkemény politikai csatározás ide vagy oda, a szovjetek mégis embert küldtek volna a Holdra: a siker tökéletesen biztos volt, az amerikaiaknak viszont még a rakétája se volt egészen kész.

A szovjet kozmonauta már felkészült a kilövésre, sem technikai, sem más akadály nem volt, hogy elsőként hagyja ott a lábnyomát a Holdon, a teljes kétségbeesésbe taszítva Amerikát, amikor hirtelen mindennek vége lett: a szovjetek pénze elfogyott. Az amerikaiak már megint sikert arattak, még ha nem is az űrben, csak az államkasszánál.

Így ért véget a szerkesztőségben a Moonshot – The Next Giant Leap című társasjáték tesztelése. Mivel a játékban az országok költségvetését hamarabb kell kiértékelni, mint ahogy elindulhatnának a küldetések az űrbe, a Szovjetunió legatyásodása és Amerika gazdasági szárnyalása döntötte el a játékot, nem a szovjetek jobb technikai felkészültsége. Így nem léptek a Holdra a szovjet kozmonauták – most sem. A történelem ismétli önmagát, még akkor is, ha csak egy társasjátékról van szó.

A Moonshotot egy magyar fejlesztőcsapat találta és fejlesztette ki; az angol cím lefordíthatatlan szójáték: a moonshot a Hold felé indított rakétára is utal, de a szlengben az elképesztően menő, szinte elérhetetlen cél teljesítésére is használják. Az alcím meg utalás Neil Armstrong első szavaira a Holdon, amit a saját maga által kreált legenda szerint ott helyben rögtönzött, a testvére szerint viszont előtte hónapokig agyalt rajta. A játékot az Index az elsők között próbálhatta ki, egyelőre még a Kickstarteren gyűjtik a fejlesztők a pénzt a gyártás megkezdéséhez: a kampány percre pontosan 50 évvel azután indult el, hogy beizzították az Apollo-11 Saturn V rakétáját Neil Armstronggal, Buzz Aldrinnal és Michael Collinssal a fedélzeten, azaz július 16-án, magyar idő szerint 15:32-kor. Az elérni kívánt cél 34 ezer dollár, azaz csaknem 10 millió forint, bár nem a forintos összeg a mérvadó, mivel a Moonshot elsősorban a nemzetközi piacra készül.

Bár persze egy ilyen kampányban inkább a marketing számít, nem a játék minősége, utóbbira alapozva minden esélyük megvan a sikerre, a kis lépésre az emberiség, a nagy ugrásra az űrkutatós játékok rajongói számára. 

A Moonshotban ugyanis tényleg megvan az a szikra, ami ki tud emelni egy játékot az évi sok száz Kickstarter-társas közül, 

és az nem csak a jó időzítés a fél-centenáriumhoz. A játékmechanizmus egészen egyedi: a két csapatban, a szovjetben (Roszkoszmosz) és az amerikaiban (NASA) is egy-egy politikus és mérnök játszik, egymás mellett, de egymástól csaknem függetlenül. A két politikus egymással küzd a történelemből (és a jelenből) ismert módszerekkel: a sajtó befolyásolásával, költségvetési machinálással, kémkedéssel, hitelrontással, szabotázsra való felbujtással és a többivel, míg a mérnökök egymás technikáit is lenyúlva próbálnak minél ütőképesebb űrjárművet építeni. A politikus hiába emberkedik, ha nincs semmilyen technikai háttere, a mérnök viszont megépítheti a legjobb űrhajót is, ha a politikus nem teremti elő a pénzt a kilövéshez, vagy ha a másik oldal politikusa valahogy ellehetetleníti a küldetését.

Ez a se nem kooperatív, se nem egyszerűen versengő, kettős-párhuzamos játékmenet is újszerű, de a politikusok csatározásainak megvalósítása is az. Az országok és űrprogramok vezetői egy kártyapakliból játszanak ki lapokat a költségvetésre, fejlesztésre, szabotázsra és a többire vonatkozó lehetőségekkel, de hogy a rajta szereplő lehetőségeket meg is valósíthatják-e, az már más kérdés. Mindkét politikus lefordítva elhelyez a lapok mellett pár kis kártyát, ami végül eldönti az erőviszonyokat. De eleinte csak a kártyák száma látszik, az már nem, hogy ezek valóban fontos jelzések-e: a lapok fele ugyanis blöff-kártyákból áll, így simán tűnhet úgy, hogy a szovjetek minden erejükkel a következő amerikai intézkedés megakadályozásán vannak, miközben valójában csak nagyotmondásról van szó, valós eszközök nélkül.

Az egész játék nagyon komplex, ami először eléggé megnehezíti a részletes és szövevényes szabályok megértését. Szóval akaraterő kell hozzá, de aztán már az első játék közben kiderül, hogy megjegyezhető, érthető szabályokról van szó. A politikusok esetében például arról, hogy ha épp nem kezd új stratégiába (azaz üresen hagy egy kártyahelyet), azért is járhat bónusz, ha pedig nem akarja a saját fordulójában learatni a babérokat, akkor eszkalálhatja a dolgokat, hogy egy vagy két fordulóval később még nagyobb értéket kaszálhasson. Mondjuk egy olyan jelentős költségvetési machinációt, amivel akkorára nő a különbség a két állam között, ami miatt a játék véget is ér még a holdra szállás előtt, hogy a saját esetünknél maradjunk.

A mérnök eközben egy egészen más struktúrájú játékot játszik: ő a rendelkezésre álló összegből fejleszti a rakétát, úgy kódolásban, mint elektronikában és struktúrában. Ez a rész inkább az absztrakt játékokat idézi, a rakéta tervrajzán az alkatrészek rajzolatait kell mind a négy oldalon összeillesztgetni a bónuszlehetőségek miatt. Hogy aztán a kör végén összeérjen a két játékos munkájának eredménye: a különböző küldetések különböző kockázattal járnak, azaz különböző fejlettségű rakétával érdemes nekivágni. Amiről persze a mérnök tud eleget, de a döntést a politikus hozza meg. És itt jön a képbe a mai trendek szerint szinte közellenségként kezelt dobókocka, ami behozza a szerencsefaktort, a gondos stratégiai tervezés ellentétét. Ez elsőre nem tűnik jó ötletnek, de a fejlesztők ezt is annyira kiforgatták, hogy ne legyen vele gond. Aki szereti, választhatja a kockáztatást és az egyszerű kockadobást, de ennél biztosabbra is lehet menni: lehetőség van indítás előtt tesztek futtatására, ami praktikusan azt jelenti, hogy a kockadobás mindig kettővel-néggyel-hattal többet ér, azaz elegendő fejlettség és teszt mellett akár el is hagyható a kockázás-kockáztatás.

Ennyiből is látszik, milyen összetett és részletesen kidolgozott játék a Moonshot, meg az is, mennyire másfajta élmény játszani vele, mint amit a legtöbb játékos megszokott.

Ez nem kizárólag előnyt jelent: az, hogy a politikus és a mérnök gyakorlatilag egymástól teljesen függetlenül játszik, mindössze pár szó egyeztetéssel is el tud lenni egymás mellett, elég furcsa tapasztalat – nem biztos, hogy rossz, de furcsa. Máshonnan nézve ez az újrajátszhatóságot is növeli: egy játékosnak eleve kétszer annyit kell játszania, hogy teljes legyen a tapasztalat. A játék nem feltétlenül garantálja, hogy minden lehetőségét kihasználják a játékosok, de ez megint nem hiba, inkább sajátosság: nekünk például egyáltalán nem kellett törődnünk a politikusok népszerűségének alakulásával, pedig a szabály szerint emiatt akár még veszíteni is lehetne. De a fejlesztők azt mondják, játszottak már olyan csapattal, akik egészen más stratégiát választottak, és valóban vízválasztó volt ez a lehetőség is.

A játéknak különleges a dizájnja is, egyrészt nagyon letisztult és egyszerű, másrészt mégis rengeteget hozzáad az élményhez a vizualitás; a kettő valahogy nem oltja ki egymást. A kétdimenziós részek szinte csak vonalakból állnak, egyszerű, de kifejező piktogramok - viszont a háromdimenziós nyomtatóval készült figurák nagyszerűek, legyen szó akár a két rakétáról, akár az asztronautákról, a műholdakról, vagy a Lajka mintájára űrbe juttatható kutyáról. Élethűségben a minik valamivel jobban teljesítenek, mint a játék maga: bár az alapötlet (a politikusok szerepe a hidegháborúban) nagyon jó koncepció, ami simán elviszi a hátán a játékot, kelthet egy kis hiányérzést a fejlesztők döntése, hogy nem alakították a cselekményt jobban a történelemkönyvekhez.

A magyarok tehát ötven év késéssel, űrsiklók helyett egy társasjátékkal, de mégis csak eljutottak a Holdra: a Moonshot egyéni mechanikájával és remek ötleteivel simán Farkas Bertalant csinál mindenkiből. Vagy, legalább egy háromdé-nyomtatott, műanyag Farkas Bertalan-figurát. De azt tényleg.

Ne maradjon le semmiről!