Mégiscsak megváltozott valami a szexuális zaklatások miatt

Egy éve, 2017. október 14-én állt a nyilvánosság elé Sárosdi Lilla színésznő azzal, hogy egy „nagyrendező” szexuálisan zaklatta 17 éves korában: kocsikázni hívta, majd elővette előtte a péniszét azzal a felkiáltással, „Puszild meg!” Az egy év alatt sok minden történt: Sárosdi elmondta, a „nagyrendező” a Vígszínház korábbi igazgatója, Marton László volt, és még kilenc nő állt elő hasonló történetekkel; zaklatással vádolták Kerényi Miklós Gábort, az Operettszínház volt igazgatóját, valamint Havas Henriket, és az újságírók is hallottak olyan történeteket, amelyeket az áldozatok nem mertek névvel vállalni, és bizonyítani sem lehetett őket. 

Az érintettek mostanra alighanem fellélegeztek, többen bátran kiálltak a szakmából a vádakat nem tagadó Marton László mellett, ha az áldozatok mellett nem is nagyon, sőt pár hónap után többen is újra munkát ajánlottak Martonnak, Kerényi újra beadta – bár később visszavonta – pályázatát az Operettszínház vezetésének élére, a színházi szakmából a leghangosabban nem az áldozatokkal való együttérzés és nem is a hierarchikus rendszerek esetleges buktatóival való szembenézés, hanem a „miért pont minket cseszegetnek, mikor nem is csak a színházban vannak bűnösök?!” szólama a leghangosabb. 

Az Index felkérésére a Závecz Research közvélemény-kutatást végzett arról, vajon befolyásolta-e a magyarokat az a rengeteg hír, ami a médiában tavaly október óta a szexuális zaklatásokról szólt. Máshogy állnak ma a témához a magyarok, mint azelőtt, vagy a hócipőjük is tele van ezzel az egésszel? A kutatás eredménye azt mutatja, hogy akármennyire is úgy tűnhet a közösségi médiás kommentekből és a témát övező nagy csöndből, valójában igenis volt hatása a #MeToo-nak.

A kutatással azt akartuk felmérni, egyáltalán mennyire követték a magyarok a szexuális zaklatásról szóló híreket – mind az amerikai producer, Harvey Weinstein lebukása után történteket, mind pedig a hazai fejleményeket –, és ha követték, az vajon átformálta-e bármennyire a gondolkodásukat. Súlyosabb problémának érzik ma a szexuális zaklatást, mint néhány évvel ezelőtt, vagy épp hogy úgy gondolják, megismerve a #MeToo-bejegyzések mögötti történeteket, valójában nincs is szó olyan fontos témáról? Jobb hely lett a világ így, hogy napfényre került egy évszázados, eddig tabuként kezelt probléma, vagy nem változott az ég adta világon semmi? És hogy vélekednek most a megkérdezettek a téma kapcsán felmerülő kérdésekről: hogyan szabad közeledni a nőkhöz, igaz-e a sztereotípia, hogy egy csomóan csak  önös érdektől vezérelve jelentgetnek fel kedvükre mindenkit? Túl hamar bocsátunk meg a bűnösöknek, vagy épp hogy túl könnyen túllépünk a bűnökön?

A válaszadók nagyjából kétharmadához jutottak el a hírek, bár közülük a legtöbben inkább csak hébe-hóba követték a témáról szóló híradásokat, és a magyar zaklatási ügyek több embert értek el az amerikai eseményeknél. A Weinstein-ügyről és folyományairól a válaszadók 63 százaléka hallott (47 százalék néha egy-egy hírt olvasott róla, 15 százalék követte folyamatosan), míg a Marton- vagy a Kero-ügyről összesen 73 százalék hallott (21 százalék folyamatosan követte, 52 pedig egy-egy hírt olvasott a témában).

És ahhoz képest, amennyire a magyar közösségi médiában csak a negatív kommentekkel, az áldozatokat érő támadásokkal találkozni, a közéletben pedig szintén inkább a téma relativizálása vagy bagatellizálása a jellemző, meglepő, de 

A válaszadók 17 százaléka mondta azt, hogy bár a botrányok előtt is problémának tartotta a zaklatást, de most még súlyosabbnak tartja, további 13 százalék viszont egyenesen azt mondja: a botrányok előtt nem foglalkoztatta a téma, de most már súlyos problémának tartja a zaklatást. De ez az egyharmados, nem eget rengetően nagynak tűnő eredmény egyáltalán nem azt jelenti, hogy a maradék kétharmadot egyáltalán nem érdekli az egész, sőt: a válaszadók több mint fele (54 százalék) azt nyilatkozta, már botrányok előtt is súlyos problémának tartotta a zaklatást, és most is ugyanolyan súlyosnak tartja – így az ő hozzáállásukat nem befolyásolták a történtek.

Az viszont nem igaz, hogy a „túl sok” erről szóló hír kontraproduktív lett volna: szinte a statisztikai hibahatárnak megfelelően kevesen (3 százalék) mondták azt, hogy bár a botrányok előtt súlyos problémának tartották a zaklatást, de most már azt gondolják, valójában nincs szó olyan komoly problémáról. Olyanból is csak 8 százalék volt, akit se korábban, se most nem érdekel a dolog.

Ráadásul 

Azok, akik nem tartják fontos kérdésnek a zaklatást, az átlagnál 11 százalékponttal nagyobb arányban nem hallottak a Marton- és Kero-ügyről. Akik pedig se a külföldi, se a hazai botrányokról nem hallottak (a válaszadók 18 százaléka ilyen), azok sokkal kevésbé tartják problémának a zaklatást. És ez fordítva is igaz: akik most már súlyosabb problémának tartják a zaklatást, mint eddig, azok az átlagosnál jobban követték az eseményeket.

Annak ellenére viszont, hogy a válaszadók 84 százaléka súlyos problémának tartja azt, hogy mindenféle intézményben – a színháztól az irodaházakon át az egyetemekig – többnyire hatalmi pozícióban lévő emberek túlzottan is gyakran a másik beleegyezése nélkül akarnak szexuális aktust kierőszakolni maguknak, alig vannak, akik optimistán nézik azt, hogy ezekről az ügyekről egyre több szó esett az elmúlt évben. Az ezt firtató kérdésre mindössze a válaszadók 14 százaléka mondta azt, hogy egy kicsit jobb hely lett a világ attól, hogy világszerte sokat foglalkoztak a szexuális zaklatással, és sok elkövető megbűnhődött. Több mint az emberek kétharmada (69 százalék) úgy gondolja, hogy mindennek semmilyen hatása nem volt a világ folyására – ami, ha az előző kérdésre adott válaszokat nézzük, és valóban az emberek harmadának megváltozott a gondolkodása a témáról, máris nem igaz. Mindezek mellett 11 százalék gondolta úgy, hogy változott a világ, de nem a jó irányba.

A kutatással fel szerettük volna mérni azt is, egyáltalán mit gondolnak az emberek néhány, a zaklatással összefüggő állításról, sztereotípiáról. Feltettünk két elég meredek kérdést is, amelyekre szerencsére azért nem válaszoltak sokan aggasztóan, de azt se lehet mondani, hogy  igazán megnyugtató az eredmény. Azzal a minden vita nélkül alapvetőnek tekinthető állítással, hogy „egyáltalán nem szabadna úgy közeledni egy nőhöz, hogy az a nő számára kellemetlen legyen”, a válaszadók 9 százaléka nem értett egyet (89 százalék igen – a maradék mindig az, aki nem válaszolt). Azzal pedig, hogy „a nőknek el kell fogadniuk, ha a férfiak néha egy kicsit erőszakosan próbálnak közeledni hozzájuk”, 7 százalék értett egyet (90 nem).

Meglehetősen sokan gondolnak igaznak egy elterjedt, de abszolút hamis sztereotípiát is: a válaszadók 57 százaléka értett egyet azzal, hogy „sokszor előfordul, hogy a nők szándékosan hamisan vádolnak meg másokat zaklatással”, és mindössze 30 százalék érezte úgy, hogy ez nem igaz, 13 százalék inkább nem akart dönteni a kérdésben. Ez talán azért lehet ennyire elterjedt tévképzet, mert minden egyes hamis vád sokkal nagyobb hullámokat ver a sajtóban, mint az a rengeteg, ami igaz. Dr. Gyurkó Szilvia jogász, az UNICEF Magyarországi Bizottságának gyermekjogi szakértője az ügy kapcsán megírta: csak a lezárt ügyeket tekintve a nemzetközi statisztikák szerint mindössze az esetek 6 százalékában derült ki, hogy hamis volt a zaklatási vád, míg 94 százalékban igazat mondott a vádló. De mivel minden bűncselekmény közül a szexuális zaklatás látenciája a legmagasabb – azaz az ilyen ügyekben rengetegen vannak, akik egyáltalán nem tesznek feljelentést, nem beszélnek az ügyükről semmilyen hatóságnak vagy kutatónak –, ehhez még hozzájönnek azok a valóban megtörtént esetek, amelyeknek nincs nyoma a statisztikákban (ez az összes eset 25 százaléka). Így 

Más kérdés, hogy a válaszadók 65 százaléka szerint „sokan olyasmit is zaklatásnak neveznek, ami pedig egyáltalán nem az” (22 százalék nem ért egyet), ami már összetettebb témát vet fel, a szexuális zaklatás ugyanis gumifogalom, mást neveznek annak a bíróságon és mást adott esetben a Facebookon.

Ugyanakkor, ha nem bíróságon kihirdetett ítéletet és megtorlást követelünk – márpedig a kérdésben nem hangzott el ilyesmi –, talán mégsem olyan merész azt mondani, hogy minden olyan „közeledés” nevezhető zaklatásnak, amely egyértelműen, érezhetően kellemetlen a másik fél számára, mégsem marad abba akkor sem, amikor a közeledő fél ezt észleli, vagy eleve nem közeledési szándékkal, hanem a hatalmi pozíció demonstrálása érdekében történt meg. De tény, hogy akadnak nehezebben kategorizálható esetek, mi is hosszan írtunk például a komikus Aziz Ansari elleni, furcsa vádról:

A válaszadók valamicskével több mint fele gondolja úgy, hogy Magyarországon még mindig túl könnyen megbocsátunk azoknak, akik szexuálisan zaklatnak valakit (53 százalék, szemben az állítással egyet nem értők 34 százalékával) – noha szinte bizonyos, hogy a Marton László új rendezői felkéréseiről szóló hírek jóval kevesebb emberhez jutottak el, mint a zaklatásról szólóak. Azt viszont alig gondolja valaki, hogy Magyarországon túlságosan szigorúak lennénk azokkal, akik szexuálisan zaklatnak valakit: csak 13 százalék gondolja így, míg 75 százalék nem ért egyet. A #MeToo-mozgalom legoptimistább kifutásában viszont szinte mindenki egyként bízik: az „örülök, ha a jövőben szigorúbban odafigyelnek arra, mint engedhetnek meg maguknak a férfiak a nőkkel szemben” kijelentéssel 87 százalék egyetért, és mindössze 6 százalék volt, aki nem.

A Závecz Research kérésünkre úgynevezett főkomponens-analízissel megnézte azt is, milyen véleményegyüttesek alakultak ki a válaszadók között, azaz azt, milyen állítások jellemzőek egy-egy csoportra. Három csoportot lehet megkülönböztetni a válaszadók hozzáállásában:

1. a zaklatást elítélő, szigorító nézetrendszert,
2. a zaklatást nem jelentős problémának tekintő, a nőket hibáztató véleményegyüttest, és
3. a zaklatást elítélő, de nem szigorító véleménynyalábot.

Az adatokat elemezve az derül ki: az 1. nézetrendszer főképpen a nők, a középkorúak, a falvakban élők és az érettségizettek között van jelen; a 2. véleményegyüttes leginkább a férfiak, a 60 év felettiek között domináns; a 3. nézetrendszer leginkább az időseknél bukkan fel.

A válaszokat összehasonlítva kiderül az is, hogy aki szerint a nők zaklatásnak neveznek olyasmiket is, amik nem számítanak annak, azok kétharmad-részben azzal is egyetértenek, hogy a nők sokszor hamisan vádolnak meg másokat zaklatással. Míg ezzel szemben a zaklatás relativizálását tagadó csoport tagjainak csak 29%-a állítja, hogy gyakoriak lennének a hamis vádak.

Különös viszont, hogy az emberek 57 százaléka egyszerre ért egyet két, látszólag pedig nem feltétlenül ugyanazt a gondolkodásmódot tükröző állítással: hogy egyrészt jobban oda kellene figyelni, a férfiak mit engednek meg maguknak a nőkkel szemben, másrészt viszont a nők sokszor olyasmit is zaklatásnak neveznek, ami nem az. Ez valamivel több férfira igaz, mint nőre, de a nők többsége is elfogadja ezt a kettősséget.

Abban, hogy a fenti kérdésekre ki milyen választ adott, nem volt igazán komoly hatással az, hogy ki milyen településtípusban (a fővárosban, nagyvárosban, községben) él, sem pedig annak, hogy ki milyen iskolát végzett: persze vannak különbségek, de nem olyan ordítóak, amitől az ember meglepetten a térdére csapna.

A nemek közt nem túl meglepő módon azért vannak különbségek, és ezek többnyire azt mutatják, a nők jobban magukénak érzik a problémát. Ami tulajdonképpen szomorú, mert ha nem is mindig, de az esetek legnagyobb részében a nők nem elkövetők, hanem áldozatok, azaz a zaklatásnak nem az aktív részesei, hanem passzív elszenvedői, így kevesebbet tudnak tenni ellene, mintha a férfiak világát rengetné meg a téma – bár ott van például a gyereknevelés kérdése, amelyben a nőknek finoman szólva is elég jelentős szerepe van. Ráadásul nem is arról van szó, hogy hatalmas különbségek lennének a válaszokban: nem igaz, hogy a férfiakat ne érdekelné a téma.

Ugyanakkor jóval több olyan nő van, akik folyamatosan követték mind az amerikai, mind a magyar botrányokat (a magyar vonatkozásban még látványosabb a különbség). Míg a Weinstein-ügyet csak a férfiak 10,5 százaléka követte folyamatosan, a nők 18,9 százaléka válaszolt így, a Marton- és Kero-ügy esetében ugyanez a szám pedig 13,3 százalék a férfiak és 28,4 a nők körében. Azok között is jóval nagyobb volt a nők aránya, akik bár korábban is problémának tartották a zaklatást, de a történtek után még súlyosabbnak érzik (23,1 százalék a férfiak 10,3 százalékával szemben). A férfiak körében viszont azok vannak sokkal többen, akik se korábban, se most nem érzik súlyosnak a problémát: a nők közül alig valaki mondta ezt (3,7 százalék), a férfiaknak viszont 12,4 százaléka így gondolkodik. A férfiak között nagyobb azok aránya is (9 százalék), akik nem tudtak vagy akartak válaszolni erre a kérdésre, míg a nőknek csak 2,2 százaléka volt így ezzel.

Jelentős volt még a nemi alapú eltérés annál az állításnál is, hogy „sokan olyasmit is zaklatásnak neveznek, ami pedig egyáltalán nem az”: ezzel a férfiak 72 százaléka ért egyet a nők 55,1 százalékával szemben, ami azért mégiscsak jópofa, hiszen eszerint 

Az életkori adatokat nézve az tűnik fel, hogy a legfiatalabb vizsgált korcsoport (a 18-39 éves korúak) volt az, amelyik a legkevésbé hallott egyáltalán a botrányokról – főleg az amerikaiakról –, noha gondolhatnánk, hogy ők azok, akikhez a leginkább eljut a média. Ezzel szemben a hatvanévesnél idősebbek körében mondták a legtöbben, hogy folyamatosan, nem is csak egy-egy hírt olvasva követték az amerikai és a magyar eseményeket. Hogy aztán a lázasan követett hírekből levonják azt a következtetést, hogy túl szigorúak vagyunk a zaklatókkal: ez volt az az állítás, ahol a legfeltűnőbb volt a különbség a korcsoportok között. Míg a 60 felettiek 27,9 százaléka egyetért ezzel, addig a 18-39 éveseknek csak 8,3, a 40-59 éveseknek pedig csak 6,2 százaléka osztja ezt a nézetet. 

Ebben alighanem közrejátszhat a szocializáció kérdése: míg ma már alapvetőbbek bizonyos genderkérdések – például, hogy házasságon belül sem kötelező az asszonynak széttennie a lábát, amint az ura ráparancsol, és hogy ennek büntetésére nem oké a pofon –, addig ötven-hatvan éve még más szellemben nevelték fel a gyerekeket. Akkor még a nemek közti egyenlőséget hirdető mozgalmak hatása is sokkal kevésbé volt érzékelhető, de abba is érdekes belegondolni, hogy még a ma már tökéletesen evidensnek tekintett, alapvető emberi jogokról rendelkező amerikai polgári jogi törvénykönyvet is csak 1964-ben fogadták el. Mindehhez hozzá lehet tenni azt is, hogy a lebukott zaklatók jelentős része is 65 éves kor fölött van, például Weinstein és Marton László is.

De hogy pozitívumot is mondjunk, a 60 felettiek körében voltak olyanok a legtöbben, akik azt mondták, bár korábban nem foglalkoztatta őket a zaklatás témája, most már súlyos problémának érzik a dolgot (20,1 százalék a másik két korcsoport 6,7 és 13,8 százalékához, vagy a teljes lakosság 13 százalékos átlagához képest). És fordítva: a 18 és 39 közöttiek azok, akik közül a legtöbben jelentették ki, már a botrányok előtt is súlyos problémának tartották a zaklatást (67,3 százalékuk, szemben az idősebbek 43,2 és 47,6 százalékával).

A #MeToo-mozgalomnak egyes véleményekkel szemben nem az a szerepe, hogy minél több embert meghurcoljanak, feljelentsenek és megszégyenítsenek, hanem az, hogy a társadalomban tudatosodjon: egyrészt a szexuális zaklatás egy rengeteg embert érintő probléma, amely jelen van a világ minden területén, másrészt pedig az, hogy ez így nincs rendben, és nem megbocsátható ráerőszakolni a másikra a közeledésünket, áthágni a másik saját maga által kijelölt határait (ami legkésőbb a bőrnél elkezdődik), szexuális ellenszolgáltatáshoz kötni bármiféle előnyhöz jutást. Egy éve abban lehetett bízni, hogy a nemek évtizedek óta zajló forradalma hatalmas lökést kap a kérdés világszerte nyilvánossá válásától, és Amerikában ez talán így is van. Magyarországon nehéz igazán optimistának lenni, és bízni abban, hogy a jövőben mindenki számára vállalhatatlan lesz a szexuális zaklatás és a félrenézés a szembenézés helyett. De a számokból úgy tűnik, a helyzet talán mégsem annyira elkeserítő.

(Borítókép: Mark Ralston/AFP)