Valami baj van ma a rohadt hajóinkkal

1916. május 31-én délután kezdődött az a tengeri ütközet, amelyet két éve vártak a szemben álló brit és német erők. A két haditengerészet korábban még nem próbálta ki igazán, mire megy egymással, pedig az első világháború haditechnikai fejlődésének a vízen is volt eredménye. A Dreadnought osztályú csatahajó a huszadik század elejének technológiai csúcsa volt: a legbonyolultabb, legdrágább és legpusztítóbb(nak gondolt) hadihajók egymagukban összpontosítottak mindent, amiről a szörnyű háborút ismerjük. 30 ezer tonnás hajókat tömtek tele óriási lövegekkel, melyekből hatalmas lövedékeket kilőve próbálták elsüllyeszteni a velük szemben felálló erőket. Védelmet a 250-300 milliméter vastag páncélzat jelentett, no meg az, hogy a németek és a britek is annyira féltették az iszonyú drága hajókat, hogy a világháború első két évében nem eresztették őket egymásnak.

Az igazi World of Warships

A csatahajók a fegyverkezési verseny eredményeként jöttek létre: II. Vilmos császár akart először minden korábbinál erősebb flottát, erre természetesen a britek is reagáltak, a válasz később a hajóosztály angol elnevezését is megteremtő HMS Dreadnought lett. A Dreadnought gyorsabb volt, mint a német hajók, páncélzatát vastagabbra növelték, a fedélzeten pedig több volt az ágyú, mint az ellenség hasonló méretű hajóin. A britek úgy számoltak, hogy egyszerűen több és jobb hajót tudnak majd építeni, mint a blokád alá vont németek, és az fegyverkezési-építkezési versenyben ők álltak nyerésre. 1914-ben, a háború kitörésekor a brit flotta kétszer több nehéz hadihajóval rendelkezett, mint a németek. Ugyanakkor az 1906-ban vízre bocsátott HMS Dreadnought nem megnyerte, hanem felerősítette a fejlesztési versenyt, hiszen a háború elején már csak egyike volt a korszerű, de nem túl erős csatahajóknak. Ezért is lehet, hogy az egész csatahajó-osztálynak nevet adó hajó a világháborúban sima partvédő hajó volt, komolyabb csatában nem harcolt.

Olyan komolyban, mint a jütlandi ütközet, legalábbis egészen biztosan nem. Az 1916. május 31. délutánja és június 1. délelőttje között, összesen majdnem 250 hadihajó részvételével lezajló ütközetet afféle ki-ki csatának szánta mindkét fél. A két flotta a kapott utasítások szerint kerülte a nagyobb harcokat, a német és a brit admiralitás is arra várt, mikor tudja a saját partjaihoz közelebb csalni az ellenséget, hogy ott, jobb körülmények között mérjen rá döntő csapást.

Jütlandhoz végül két dolog kellett. A britek azért lettek bátrabbak, mert megszerezték a német rádióüzenetek titkosításához használt kulcsot, így ismertek minden lényegesebb információt az ellenség flottájáról. A német tétovázásnak az vetett véget, hogy egy új, a védekezés és a kivárás helyett a támadást szorgalmazó parancsnok került a flotta élére.

A britek hajói számban és fegyverzetben is felülmúlták a német hajókat, ezért a németek nem is a nyíltsisakos küzdelmet próbálták kiprovokálni. A német csatahajók egy része Hipper ellentengernagy vezetése alatt az angol partok, egész pontosan Sunderland ágyúzására indult el. A német admiralitás sejtette, hogy a britek nem hagyják majd a dolgot, és nemcsak Beatty altengernagy csatacirkálóinak ellentámadását várták, de azzal is tisztában voltak, hogy Jellicoe admirális, a brit főparancsnok Scapa Flow-nál várakozó flottája is elindul majd a támadás hírére.

Megfejtett üzenetek

A nagy csel az volt, hogy a két érkező flottát a német tengeralattjárók várták, Hipper szerepe pedig főleg az lett volna, hogy a német főerők, a nyílt tengeri flotta (Hochseeflotte) felé csalja az ellenséget. Ha a németeknek sikerült volna Beatty csatacirkálóit kivonni a képletből, sokkal nagyobb esélyük lett volna arra, hogy megnyerjék a csatát.

Ahogy korábban írtuk, a britek komoly előnnyel indultak amiatt, hogy az oroszoktól korábban már megkapták a német rejtjelezés megfejtéséhez szükséges kulcsot. De ez végül mégsem volt döntő, sőt, az, hogy a kihajózott egységek nem kaptak pontos információkat, csak az első volt a brit baklövések sorában. Bár a kódtörők fogták és desifrírozták a német parancsokat, nem adtak át minden szükséges információt a flottának. Így lehetett, hogy ugyan Jellicoe és Beatty is elindultak a németek felé, valójában nem számítottak ütközetre, mikor 14:28-kor meglátták az ellenséget.

A hibák aztán csak szaporodtak: bár a brit ágyúk hatótávja bőven meghaladta a kisebb, de pontosabb német lövegekét, a brit flotta mégsem tüzelt, amivel komoly előnyt vesztegetett el. A németek ráadásul sokkal jobb helyzetben voltak: kelet felé , a sötétedő égbolt előtt álltak, míg a brit hajók körvonalát kiemelte a nyugaton lemenő nap. Az időjárás sem a briteknek kedvezett, a hátuk mögül érkező szél a saját ágyúik füstjét úgy fújta, hogy eltakarta előlük a németeket. Ezzel szemben a németek ágyúinak füstjét azonnal elfújta a szembeszél, így őket semmi nem akadályozta a célzásban.

Ennek meg is lett az eredménye. Beatty zászlóshajója, a HMS Lion egyik lövegtornyát komoly találat érte, tűz keletkezett az alatta lévő lőszerraktárban – csak azért nem lett komolyabb baj a dologból, mert a helyiséget elárasztották. Nem úszta meg ennyivel a HMS Indefatigable: az első lövegtornyot ért találat, illetve a lezáratlan lőszerraktár óriási, az egész hajót elpusztító robbanássá adódott össze, mindössze ketten élték túl a fedélzeten tartózkodó 1019 emberből. Kicsit később újabb brit veszteség következett: a HMS Queen Mary robbant fel, majdnem 1300 ember azonnali és szörnyű halálát okozva. Ez volt az a pillanat, amikor Beatty admirális kimondta:

Valami baj van ma a rohadt hajóinkkal.

Valóban volt, az elvesztett brit hajók többségénél robbanáshoz vezetett, hogy a lőszerraktárak nem voltak megfelelően védve a találatok esetén keletkező szikráktól

Beatty két órán át űzte Hippert dél felé, a német hajók egyre több találatot kaptak a brit szuperdreadnoughtok ágyúiból. 16:33-kor azonban a britek meglátták Scheer hajóit, és azonnal északnak fordultak, hogy az arról közeledő Jellicoe is be tudjon lépni az ütközetbe.

Jellicoe látta a hajókat, de fogalma sem volt, mi a helyzet – a brit hajók zászló- és fényjeleinek továbbítása eddigre igen-igen esetlegessé vált. Ennek köszönhető, hogy Horace Hood ellentengernagy három csatacirkálóból, és ezek kísérőhajóiból álló flottája továbbra is a németek felé hajózott. A hajók rengeteg találatot kaptak, és ekkor sérült meg a 16 éves Jack Cornwell is, a legfiatalabb katona, aki valaha is kiérdemelte a brit hadsereg legmagasabb rangú kitüntetését, a Viktória keresztet, és aki az ütközet után nem sokkal meg is halt.

Végül aztán 18:14-kor Jellicoe végre megkapta a jelzést Beattytől, és csatasorba parancsolta a hajókat. Ez esélyt adott a németeknek, hogy Hood hajóira összpontosítsák a tüzet: a Lützow és a Derfflinger másfél perc alatt elintézte a zászlóshajót, a HMS Invincible-t. A 305 milliméteres lövedékek egyike eltalálta a hajó egyik lövegtornyát, és a találat berobbantotta a lőszerraktárakat. A hatalmas robbanásban kettétört Invincible fedélzetén 1026 ember halt meg, köztük Hood ellentengernagy is. Mindössze hatan menekültek meg, de érdekesség, hogy egyikük pont a találatot kapott Q lövegtoronyban volt szolgálatban, de az első robbanás kivetette a hajóból, így túlélte a tragédiát.

Ennek ellenére Scheer hamar belátta, hogy a szinte teljes erővel felálló Nagy Flottával nem veheti fel a küzdelmet – megfordította hajóit, és menekülni próbált. Jellicoe megpróbálta elvágni az útját, hogy döntő harcot erőszakoljon ki. Scheer kétszer is megpróbálta áttörni a közte és a szárazföld között délnek haladó brit hajók vonalát, de mindkétszer visszapattant az őt erős tűzzel fogadó falról. A német flotta erejét mutatja azonban, hogy még a második sikertelen áttörés közben is több brit hajó kapott találatot, mint német.

A megmentő sötétség

A csatát végül igazából a beköszöntő éjszaka sötétje döntötte el. A britek továbbra is dél felé tartottak, arra számítva, hogy a németek is velük egy vonalban haladnak, a németek viszont északnak fordultak, majd egy kis idő után, a tök sötétben nekifutottak a harmadik áttörési kísérletnek is.

Ekkor azonban már nem volt szükség áttörésről beszélni, a németek a brit egységek hátvédjével találták szembe magukat, és azon túl, hogy végre átjutottak a falon, komoly csapást is mértek a britek gyengébb hajóiból álló hátvédre, miközben ők maguk egyetlen, ráadásul a legöregebb csatahajójukat vesztették csak el.

A két flotta reggelre elég messze jutott egymástól ahhoz, hogy ne folytassák a harcot. A németek értek haza először, és természetesen arról számoltak be, hogy hatalmas vereséget mértek a britekre. A császár június ötödikén kiadott győzelmi jelentésében úgy fogalmazott, hogy megtörték Trafalgar átkát. A brit lapok és a közvélemény, amely szintén egy új Trafalgarra, vagyis a győzhetetlen brit flotta újabb óriási győzelmére számított, csalódottan számolt be a „hatalmas tengeri tragédiáról”.

És valóban, az elsüllyesztett hajók és az elesettek száma alapján tényleg a németek nyerték az ütközetet – persze angol szemmel nézve valójában az történt, hogy a németek megfutamodtak, és elhagyták a csatamezőt, így erkölcsi szempontból ők a vesztesek. 

A németeknek valójában nem egy jól eladható győzelemre, PR-fogásként értelmezhető diadalra volt szükségük, hanem arra, hogy végre áttörjék a német gazdaságot, termelést és élelmiszeripart gúzsba kötő blokádot. Ez nem sikerült, sőt, a tengeralattjáró-hadműveletek növelésével is csak az amerikai belépést sürgették, a britek sosem kerültek az éhínség szélére, míg a Német Birodalom alattvalói sok helyen pont emiatt kerültek a lázadás határára.

A német hadiipari termelést sem segítette, hogy Jütlandnál több brit hajó süllyedt el, mint német. Egyrészt az arányok igazából nem változtak, másrészt a németeknek nem lett több nyersanyaga, üzemanyaga vagy bármilyen egyéb utánpótlása attól, hogy Jütlandnál az övék lett az anyagi győzelem. A valóság ráadásul az volt, hogy a brit flotta akár már másnap készen állt volna egy újabb csatára, a németek hajóinak többsége olyan komolyan megsérült, hogy októberig tartott, mire kijavították őket – a császári admiralitás többet nem is kereste ennyire nyíltan az újabb csatát a britekkel.

Ahogy egy amerikai újságíró fogalmazott: Jütland nem lett az új Trafalgar, de a németek sem jutottak sokkal előrébb. „Megölték a börtönőrt, de továbbra is börtönben maradtak” – nagyjából így foglalható össze a 6094 brit és 2551 német tengerész életét követelő csata végeredménye.