A gazdag nyugat-európaiak borzasztó emberek, igaz-e?

Cannes-ban az egyik igazán megbabonázó érzés az, hogy a filmeket mi, azaz az újságírók látjuk először a világon. (Jó, vannak stábtagok, marketingesek, forgalmazók, akik előttünk látják, de biztos nem ilyen körülmények között.) Egy rendes filmrajongó beleborzong, hogy látni fog most egy filmet, aminek még előzetese sincs, maximum egy sajtófotót adtak ki belőle, a rendező nem nyilatkozott róla, a színészek szintén nem promózták rogyásig. 

És ha valamikor ez a 2017-es Cannes-on érezhető volt, akkor az új Michael Haneke-film előtt. Szinte szagolni lehetett a teremben, hogy ez valami óriási lesz, valami olyan, ami alapjaiban fog megrengetni minket. Azt már tudtuk előre, milyen színészek lesznek benne (Isabelle Huppert, Mathieu Kassovitz, Toby Jones), hol fog játszódni (Calais), és nagyon nagy vonalakban, hogy milyen témát fog érinteni (egy gazdag család). Minden más lutri. Simán azt érezhettük, hogy itt, a szemünk előtt fog történni valami, amiról majd hónapokig fogunk beszélni.

És szinte mindenki pofára esett, amikor kiderült, hogy a Happy End, amit nagyjából már előre, a fesztivál előtt mindenki a befutónak tartott, egy hatalmas, fantáziátlan csalódás volt. Haneke híres arról, hogy borzasztó érzékeny témákat úgy kezel, mint a sebész a tumorokat: kivágja őket szikével, aztán kíméletlenül prezentálja őket egy fémtálcán. Ehhez képest a Happy End olyan, mintha szakavatott orvos helyett olyanhoz mentünk volna, aki kvarcokat rak a testünkre és mantrázik ész nélkül, beavatkozás helyett.

A Happy End valóban Calais-ban játszódik, valóban egy gazdag családról szól, és valóban azok a színészek játszanak benne. Minden mást szinte nekünk kell összerakni. Annyi biztos, hogy a következő karakterek vannak benne: 

• egy pszichopata kislány, aki kómába nyugtatózta az édesanyját
• az ő elvált apja, aki elvileg boldog házasságban él, de perverz szexchatben éli ki magát egy másik nővel
• az ő nővére, aki egy másik cég vezetőjével kokettál
• az ő önpusztító fia
• és a család feje, az öreg nagyapa, aki nagyon szeretne már meghalni.

Az alapkonfliktus nagyjából annyi, hogy a család cégénél egy munkahelyi baleset történik (egy építkezésen megindul a föld és egy toitoiban ragadt munkás megsérül), és emiatt kártérítési pert indítanak, de ez csak egy minimális váz az egészhez. Az egész pedig azt jelenti, hogy a fenti karakterek életét ismerhetjük meg: a kislány instagramon élőzi a benyugtatózott édesanyját, az apuka szexchatét hosszú percekig nézhetjük egy számítógép képernyőjén, a lecsúszott fiú pedig borzalmasan karaokézik egy Sia-számot. Néha az életük összeér, néha nem, Haneke pedig az egészet szenvtelen, hosszú beállításokban veszi. Némelyikben beszélnek a szereplők, de nem halljuk. Van, amiben az egyikőjüket megverik, de olyan messziről látjuk, hogy sokáig nem is egyértelmű, valójában ki az.

Szóval, értitek: a gazdagok hidegvére, a technológia elidegenítő hatása, a családi kötelék szétbomlása, nagyjából ezekre a motívumokra épül fel a Happy End (bónusznak a végén még a menekültválságból is lesz egy dísz rajta), de a gond az, hogy semmi újdonságot nem tud mondani ezekről, mint amit rengeteg más film – már Haneke életművében is – megtett. És mivel valójában semmi más, naprakész dologról nem tud semmi újat mondani, a Happy Enddel tényleg egy régi nótát fúj. Mert most őszintén, mitől mások a burzsoák manapság, mint mondjuk Bunuelnél vagy Makavejevnél, már azon kívül, hogy az iPhone-jukkal azonnal fel tudják egymást hívni, ha üres beszélgetéseket akarnak? Miért nagy művészi kijelentés az, hogy 2017-ben egy cég vezetője nem duzzad az érzelmektől? Hova tudunk még elhidegülni? Nem ebből a filmből tudjuk meg a választ.

A Happy Endet Magyarországon is fogják forgalmazni még idén.