Most már biztos: Adam Sandler zseniális színész

A következő dolgok miatt nem lehet szeretni Adam Sandlert:

• mert színészként és producerként mindig a legalacsonyabb szintre lő;
• mert általában a barátaival forgatja a bugyuta vígjátékait;
• és ez valójában álca egy jó nyaraláshoz.

Ami miatt viszont különösen nehéz szeretni, az az, hogy ő igazából nem egy tehetségtelen, pocsék színész, hanem egy olyan ember, aki beosztja a képességeit, és nagyon-nagyon ritkán mutatja meg, hogy mire képes. Például a Kótyagos szerelemben, a Ki nevet a végén?-ben vagy az Üres városban. Ezekben a filmekben látjuk, hogy valójában mire képes Sandler, éppen ezért különösen fájó, hogy sokszor semmi más nem érdekli a stabil bevételi forrásán kívül. Mintha Széll Tamás beállna gíroszozni. Biztos kijön belőle a napi betevő, de ő ennél sokkal többre is képes. Most Cannes-ban ez megint kiderült. 

És az előbb felsorolt filmekhez most hozzácsaphatunk egy újabbat: Noah Baumbach (A tintahal és a bálna, Frances Ha, While we're young) Cannes-ban debütáló Meyerowitz Stories című keserédes drámája önmagában is erős, de Sandler fantasztikus benne – nélküle feleannyit érne a neurotikus, értelmiségi művészcsalád szerencsétlenkedése. Az ő alakításával lett ez a film számomra a legerősebb az idei versenyprogramban, igaz, sokak szerint egyébként sem sikerült túl acélosra a válogatás.

Van sztorija a Meyerowitz Storiesnak, de ahogy a címében is írják, egyszerre több. A film fő vonalát a családfő, Harold Meyerowitz (Dustin Hoffman) testesíti meg. Harold többször házasodott, most egy hippi asszonnyal lakik (Emma Thompson amerikai akcentussal), és három gyereke van, két különböző anyától. Szobrász, de maradandót csak egyszer alkotott, a legnagyobb büszkesége, hogy a Whitney megvett tőle egyszer régen egy műtárgyat. A kortársai már öregek, vagy reneszánszukat élik. Magának való, szeszélyes ember, akinek sikerült az évtizedek során apró kis szemétségekkel érzelmi roncsokká kalapálni a gyerekeit. Nem pedig művészekké, ami a vágya volt. Valami olyasmi, mint egy alacsonyabb és kevésbé karikatúraszerű Royal Tenenbaum, a Tenenbaum, a háziátok főszereplője.

Ott van Jean (Elizabeth Marvel), aki mára egy fénymásolóban dolgozik, a hatalmas szemüvegével, egyenes hajával, és hosszú kabátjaival olyan, mintha egy bergmanibb Woody Allen-filmből lépett volna elő. Aztán ott van a Los Angelesben élő Matthew (Ben Stiller), aki teljesen maga mögött hagyta a művészcsaládot, és gazdag emberek könyvelőjeként az egyetlen a famíliában, aki pénzt is tud keresni. És végül ott van Danny (Adam Sandler), aki próbálkozott a zenéléssel, de inkább otthon maradó apuka lett állás nélkül. Munkája nincs, felesége otthagyta, de a lánya nem (Grace Van Patten, csodás), aki viszont nemsokára indul az egyetemre, és maga mögött hagy mindenkit. A három gyerek három különböző irányba tartana, ha nem kerülne az apuka kórházba, és nem kellene valamennyire is összetartaniuk.

Nagyjából ennyi a Meyerowitz Stories története (ami, szintén a nevéhez híven, élesen elkülönülő fejezetekre van osztva), de mint minden Baumbach-filmben, nem a történet a fontos, hanem a karakterek, amikkel ezek történnek. A karakterek pedig akkor hitelesek, ha jók a színészek hozzá: Stiller már bizonyított egy korábbi Baumbachban, ő mindig is jól játssza azt a szakmailag sikeres, de lelkileg fortyogó embert, amit már sokszor a karrierjében. Az idén 80 éves Hoffman csodálatos a saját sikertelenségét szarul, de büszkén viselő idős szobrászként, akiről néha nem lehet eldönteni, hogy önfejű vagy csak zavarodott. És ott van Sandler.

Sandler alapvető karaktere a vígjátékaiban is az erőszakos, gyermeki lélek, aki két pillanat különbséggel tud dilinyós és vadállat lenni, már ha nem éppen megúszósra veszi a figurát. Amikor először látjuk ebben a filmben, a hülye bajszával és a kopott ruhájával, éppen parkolni szeretne New York belvárosában, és szinte önkéntelenül is hatalmasakat káromkodik. Aztán ahogy egyre jobban megismerjük, egyre jobban is megtudjuk, hogyan lett belőle ez a nagy mamlasz, aki mindig csak pillanatokra van attól, hogy felrobbanjon. Amikor ránézünk, akkor nem a vicces embert látjuk, hanem egy felnőttet, akin nyomokat hagytak az évek, ahogy a szülei bántak vele.

Hiába a sok többi remek színész mellette, ő a főszereplő, és neki adatik meg a film egyetlen, mindent felülíró katarzisa is – ami abból indul ki, hogy földhöz vág egy tányér kekszet. Baumbach tudja, hogyan kell kezelni Sandlert, akiből egy percre sem lesz bohóc, ahogy Stillerből sem. Ezek a karakterek lélegző, érdekes, tragikus emberek, akik persze néha nagyon viccesek, vicces dolgokat mondanak, vicces arcokat vágnak, mert valahogy kompenzálniuk kell azt a keserű lúzerséget, ami a lelkül mélyén van. Baumbach rendezőként mindig is a New York-i értelmiségi közegben érezte otthon magát, és most berántott maga mellé két olyan A listás komikust, akiknek a segítségével ezt a világot meg tudja mutatni másoknak is. Remélem, sokan kíváncsiak lesznek rá. De hogy a Meyerowitz Stories után már fájó lesz Sandlert egy ostoba vígjátékban nézni, az száz százalék. Egy amerikai kritikus írta a Twitteren a film után, hogy ezért még akár a legjobb színésznek járó díjat is megkaphatná. Végül is ha Trump is elnök lehetett, Sandler is lehet a világ legjobb színésze.

A Meyerowitz Stories a második versenyfilm Cannes-ban, amit a Netflix vásárolt meg, a tervek szerint valamikor 2017-ben felkerül a streamingszolgáltató oldalára Magyarországon is.

Nyitókép: Eric Gaillard/Reuters