Marton László új előadásával megpróbálja eltörölni a múltat

Kritika a Veszprémi Petőfi Színház Tartuffe előadásáról

tartuffe7678
2019.02.18. 20:03 Módosítva: 2019.02.18. 22:31

Hú, de megváltozott ez a mese,

mondta az ismert viccben Piroska az illetlenül viselkedő Farkasnak, és ezt lehetne mondani a legújabb magyar Tartuffe-ről is, amelyet most mutattak be a Veszprémi Petőfi Színházban. Az eredeti Molière-mese végén az álszent, képmutató Tartuffe elnyeri méltó büntetését, amiért hosszú ideig átvert mindenkit, és amiért meg sem próbált parancsolni annak az elsöprő, erőszakos vágyának, hogy bármi áron bejusson a felebarátja feleségének szoknyája alá, és kiélje kedvét a nőn. Az áldozatok végül összefognak, a fensőbb igazságszolgáltatás pedig azt mondja, Tartuffe bűne már az égre kiált, azért ez már mégsem mehet így tovább.

A 2019-es mesét viszont Marton László rendezte, az a rendező és egykori színházigazgató, akit tíz magyar nő vádolt meg azzal, hogy orális szexre kényszerítette, szexuálisan zaklatta őket vagy visszaélt a hatalmával, Kanadában pedig egy vizsgálat be is bizonyította róla ugyanezt. Ebben a témában tökéletesen érthető és indokolt egy ilyen érzékeny nyilatkozat az ügyről: 

„Bárki bárkit kíméletlenül tönkretehet, ezért fokozott a felelősségünk abban is, hogy megtaláljuk a másikat, kezet nyújtsunk, és fölemeljük egymást. Mindenki hordoz sebeket, és mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.”

Hiszen ki ne érezné át azoknak a fájdalmát, akiket egy – a maga köreiben befolyásos – ember a kéretlen szexuális nyomulásával traumatizált, és akár el is riasztott a szakmájától? Gondoljunk akármit a #metoo-mozgalomról, teljesen egyértelmű, hogy akit komoly és teljesen indokolatlan sérelem ért, az megérdemli az együttérzést és a támogatást.

Annyi csak a szépséghiba, hogy ezekkel a szép keresztényi gondolatokkal Oberfrank Pál, a veszprémi színház igazgatója nem az áldozatokat, hanem Marton Lászlót vette védelmébe. Az az Oberfrank Pál, aki öt hónappal azután biztosította Martont és a közvéleményt arról, hogy a nagy rendezőnek semmiképp nem kell munka nélkül töltenie egyetlen évadot sem, hogy kiderült róla, miket csinált a vígszínházi zárt ajtók mögött hosszú évtizedeken át. Oberfrank semmi hasonlóan szépet nem mondott az ügy többi érintettjéről. Martonnak kezet nyújtott, másnak nem.

Persze egyáltalán nem arról van szó, hogy aki bűnt követett el, annak soha többé nem szabad megbocsátani, és ki kellene zárni a szakmából. Nem: arról van szó, hogy Marton László egyetlen egy cinikusan megfogalmazott  „bocsánatkérésen” kívül – amelyben nem azt mondta, hogy bocsánatot kér azért, amit elkövetett, hanem azt, hogy bocsánatot kér, ha esetleg megbántott valakit – semmilyen módon nem biztosította a közönséget, a szakma tagjait, az őt zaklatással vádolókat, a vele a jövőben együtt dolgozókat arról, hogy 

  • érti, mi a probléma a tetteivel, mert szembenézett a vádakkal;
  • érti és elfogadja, hogy ez másoknak traumát okozott;
  • ezért a jövőben többé biztosan nem tesz ilyet.

És mindezt nem tette meg az őt látványosan feloldozó környezet sem. Mindezzel két súlyos probléma van. Az egyik az, hogy ebből teljesen egyértelműen kihallatszódik egy üzenet a szexuális zaklatás, sőt általában bármilyen hatalmi visszaélés magyarországi áldozatai számára, akik egyébként is nagyon nehezen szánják rá magukat a vallomásra (ami érthető is az áldozathibáztatás, a traumák újraélésének nehézsége és a támogatás hiánya miatt). És az üzenet az, hogy hiába beszélsz. Téged esetleg lekurváznak, lehazugoznak, a bűnösnek viszont anélkül is megbocsátanak, hogy megbánna bármit.

A bűnös bemutatóján demonstratív, hosszú vastapsot tartanak, hogy egyértelmű legyen, ki mellett is áll a közönség.

A másik probléma pedig egészen praktikus: hogy lehet arra kérni a színházban dolgozó fiatal nőket, hogy üljenek pontosan oda, ahol az áldozatok is ültek az ugyanilyen próbák alatt anélkül, hogy bármi komoly indokuk lenne elhinni, ami megtörtént, nem történhet meg újra? (Mert a színház, pláne Budapesten kívül – ahol nincs egy városban tucatnyi intézmény –, nem az a hely, ahol vissza szokás utasítani a kiadott feladatokat.)

Pedig arra, hogy Marton bármiféle szembenézést tanúsítson, a darab is alkalmas lett volna, hiszen a Tartuffe részben pontosan az adott problémáról szól. Megeshetett volna, hogy a rendező vagy a színház megpróbálja ilyen kontextusba helyezni a bemutatót, vagy Marton úgy rendezi meg azt, hogy abból bármilyen személyes vallomás hallatszódjon ki. Hiszen ez az a darab, amelyben a főszereplőnőt épp meghágni készülő Tartuffe olyanokat mond, hogy 

Itt mély titok marad minden, ezt higgye el,

Márpedig bűn csak az, aminek híre kel.

A botrány, asszonyom, csak az kiált az égre.

S ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke.

Erre mondja később a nő, mikor Tartuffe túl erőteljesen próbálja leteperni őt, hogy

A szerelme milyen zsarnoki! Remegek.

Mért ejti különös zavarba lelkemet?

A szíveken hogyan tombol dühös hatalma.

S amire vágyik, azt nagy erővel akarja.

És ebben a drámában van az a rész, amikor Tartuffe megkéri a szolgálólányt, hogy takarja el a dekoltázsát, mert „vétkes gondolatokra gerjed tőle”, mire a lány azt feleli:

Csak ennyi kell, s az úr már kísértésbe jön?

És minden hús iránt ilyen fogékony ön?

Igazán nem tudom, milyen láz támad önben,

Bevallom, nálam ez nem megy ennyire könnyen.

Amiről az embernek akarva-akaratlanul eszébe jut az egyik áldozat Martonról szóló vallomása, amelyben azt mondta: próbálta megkérdezni annak idején a Vígszínházban, hogy ami történik, az normális-e, de a válasz csak annyi volt, „ja, a tanár úr szereti a fiatal, csinos lányokat, jár a keze”.

De a Veszprémi Petőfi Színház Tartuffe című bemutatója egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogy a színház sosem légüres térben szólal meg, és minden, ami a színpadon elhangzik, automatikusan bekerül egy kontextusba. Nem foglalkozik már csak azért sem, mert ezt a Tartuffe-öt látványosan nem azért vették elő, hogy elmondjanak vele valamit arról a világról, amiben élünk, hanem csak azért, hogy Marton László mindössze néhány hónapra megszakadt karrierje zavartalanul tudjon tovább folytatódni:

ez a bemutató annak a színművészeti egyetemi vizsgaelőadásnak a pótlása, amelyre nem kerülhetett sor Marton kirúgása miatt.

Fiatal szereplői Marton László akkori osztályának hallgatói, akik osztályfőnökük lebukása előtt pont erre az így végül elmaradt bemutatóra készültek Martonnal; így még azt sem magyarázza meg sehogy az előadás, miért egykorú velük – a fiatal nagykamaszoknál – a drámában látványosan nagyobb élettapasztalattal rendelkező szolgáló. A rendezésből, magából az előadásból sem olvasható ki semmilyen olyan gondolat, amely ne fogalmazódna meg bárki fejében, aki leveszi a polcról a Tartuffe című drámát és elolvassa. Ami persze önmagában nem jelent többet a – persze korántsem kötelező – rendezői invenció hiányánál, de az biztos, hogy a különleges helyzetre való utalást lehetetlen kihallani belőle, hacsak az utolsó mondat nem ilyen.

Az előadás elején a színészek levetik a rizsporos parókákat és az abroncsos szoknyákat, hogy mai ruhákba bújjanak, Árvai György kortalan, dísztelen, jelzésszerű szobafal-díszletei között; Marton ezzel hangsúlyozza a darab maiságát. Amelynek aláhúzására szükség is van, mert Vas István rímbe szedett, csaknem fél évszázados fordítása kissé deklamálóan előadva ma már avíttnak hat, pedig többször érezni ezt a versszerűséget anélkül, hogy ezt valahogyan az előadás integráns részévé tennék. Radnóti Zsuzsa munkája viszont megdöbbentően gördülékennyé teszi az előadást: a dramaturg úgy húzta meg a szöveget, hogy az ég adta világon semmi fontos ne hiányozzon belőle, ennek ellenére az egész nem hosszabb szünettel együtt sem két óránál.

A Tartuffe-nek a vége miatt (is) nagyon sokrétű a játszási hagyománya: talán több olyan rendező van, aki valamilyen csavart visz a gonosztevő – nem is csak csodával határos, de konkrétan csodás – megbűnhődésébe, mint aki nem. Marton viszont mindent pontosan úgy hagy, ahogy az a kötetben is szerepel, nem kommentál, nem értelmez semmit Tartuffe vagy akár az ebben az előadásban szó szerint teljesen felesleges szolgájának identitásával kapcsolatban, nem értelmezi át a jóságos király szándékait vagy motivációt, nem derül az előadás végén új fény mindarra, ami korábban történt.

Így a szereplők sem hordoznak különösebb titkokat, mindenki aránylag nyílt kártyákkal játszik – ha valami, akkor ez érdekes ebben az előadásban. Mert Gáspár Sándor teljesen átlátszó Tartuffe-jéhez, aki egy idő után már maga is elkerekedett arccal csodálkozik azon, hogy hisznek az átveréseinek, egy szokatlanul hülye Orgon kell. De míg Gáspár remekül érzékelteti mindazt, hogy mennyire nyeregben érzi magát, mindazt, hogy mennyire gátlástalanul ki is használja ezt, addig a háziurat, Orgont játszó Lukács Sándor játékából kevésbé derül ki bármi is: a színész nagyon kis intenzitással játszik, még haragja is csak a szavakból derül ki, hiába emeli akár pofonra a kezét, olyan lagymatagon teszi, hogy se ijesztőnek, se zsarnokinak nem tud tűnni. Kerekes Viktória Orgon felesége és Tartuffe célpontja szerepében pontosan hozza a bárkit az orránál fogva vezető, okos nőt, és a férje valódi jellemének napvilágra kerülése miatt csalódott, egyszerre felháborodott és kiábrándult feleséget is.

Az előadás végén, miután Tartuffe-öt letartóztatják, néhány mondattal hamarabb ér véget a szöveg, mint a drámában, és legfeljebb ez az, amiből, ha nagyon akarunk, ki tudunk olvasni valamilyen üzenetet azok számára, akik az előadást annak teljes kontextusában vizsgálják. Ezúttal ez az utolsó mondat:

Hogy nem felejti el soha az érdemet,

S emlékezete nem a rosszat őrzi meg.

Ez eredetileg az uralkodóról szól, de most mintha arra lenne felszólítás, hogyan is közelítsen a néző Isten eme gyermekéhez, Marton Lászlóhoz. És valóban igaz: emlékezzünk az érdemekre. De emlékezzünk minden másra is, hogy teljes legyen a kép. A múlt eltörlésében, a következménynélküliségben is lehet persze hinni, és úgy tűnik, sokan hisznek is ebben. Próbálnak is tenni róla, hogy ne felejtsük az érdemet, és emlékezetünk a rosszat inkább ne is őrizze meg.

Kényelmesebb így, mint szembenézni bármivel.

(Borítókép: Veszprémi Petőfi Színház)

Ne maradjon le semmiről!