A túlórapénzemet taxira költöttem, mert már nem járt a busz

A munkaerőhiány miatt rengeteget túlóráznak szinte minden munkaterületen. A túlórákat nem is mindig fizetik ki, és sokszor nem is csak ideiglenes sújtja ez a dolgozókat, hanem akár éveken át, amíg a munkáltató nem talál megfelelő munkaerőt. Ez egy önmagát gerjesztő folyamat, mert a túlórák miatt egy idő eltelte után egyre többen hagyják ott az állásukat, és egyre nagyobb munkaerőhiány lesz az adott cégnél. Kisebb létszámú munkahelyeken a dolgozók fel sem mernek mondani, mert tudják, hogy ezzel csak még több túlórát szakítanának az ottmaradtak nyakába. A középvezetők is sokszor tehetetlenek, egy bizonyos nagyságú munkaerőhiány után már egy egyszerű toborzás sem tudja megoldani a problémát, minden követ meg kell mozgatni ahhoz, hogy munakerőhöz jussanak.

A KSH legfrissebb adatai szerint még sosem volt akkora munkaerőhiány az országban mint most. Tavalyhoz képest 30 százalékkal nőtt, ami azt jelenti, hogy 83 600 betöltetlen munkahely van jelenleg. Mit jelent ez a dolgozókra nézve? Különböző foglalkozású emberekkel beszélgettünk arról, hogy mennyi túlórát kell vállalniuk az egyre növekvő munkaerőhiány miatt.

Egy férfi gépkezelőként dolgozik egy budapesti cégnél, 12-14 órákat dolgozik heti öt, olykor hat napban, mert a 14 fő helyett mindössze csak hatan vannak. Így van ez már fél éve, egyelőre úgy tűnik, hogy nem is lesz megoldás.

,,Ez egy patthelyzet, mert amíg itt vagyok 12-14 órában, addig nem tudok munkát keresni. Felmondani a bizonytalanért meg nem merek” – vázolja fel a helyzetét a férfi.

A túlórát ráadásul nem teljesen fizeti ki a cég, csak azok után az óraszámok után jár pénz, amiket törvényesen el tudnak számolni. A törvény szerint hetente 48 órát lehet dolgoztatni túlórával együtt, kizárólag rendkívüli, például készenléti helyzet vagy ügyelet esetében szabad 72 órát gályázni egy héten, de akkor sem tartósan.

A férfi szerint a munkakörülmények miatt sem talál új munkaerőt a cég, mert nincs pihenőhelyük, nem kapnak munkafelszerelést és a fizetés sem túl magas. A munkájáért 160 ezer forint körüli nettó jár, 1080 forint bruttó az órabére. A cég vezetői fél éve mondják, hogy próbálnak munkaerőt találni, de a dolgozók utánanéztek az interneten, ahonnan kiderült, hogy egyedül ebbe a pozícióba nem keres a cég embert.

Tünde egy biztonságtechnikai cégnél dolgozik portásként, ahol 220 ember helyett jelenleg 200-an sincsenek. A nő munkaszerződése szerint heti 40 órát kellene dolgoznia, viszont két éve, mióta a céghez jött, folyamatosan heti 96 órákat dolgozik , négyszer 24 óra felbontásban.

Rendszeresen előfordul, hogy váratlanul kell tovább bennmaradnia, mert a kollégák nyomtalanul eltűnnek.

,,Volt olyan, hogy tíz órában lettem volna, de délelőtt jött a főnököm, hogy maradjak már reggel hatig, mert nem éri el azt, akinek jönnie kéne leváltalni. Ezért reggel tíztől másnap reggel hatig benn voltam” – meséli.

A túlórabért ráadásul a cég szereti elfelejteni vagy letagadni. Ha a dolgozók nem követelik a bérüket, akkor szinte biztos, hogy nem kapnak semmit. Nem rég három ember mondott fel úgy, hogy egyúttal a munakügyi bírósághoz fordultak a ki nem fizetett túlórák miatt. Tünde úgy tudja, hogy a céghez heti rendszerességgel próbálnak felvenni embert, de amint meghallják, hogy havi 240 óráért mindössze 120 ezer forintnyi bér jár, rögtön távoznak.

Ez mindenkinek kellemetlen

Egy termelőüzem középvezetője a másik oldalról tapasztalta meg a munkaerőhiányt, ő az, akinek meg kell mondania a dolgozóinak, hogy ma is benn kell maradniuk tovább dolgozni, mert még mindig nem találtak új munkaerőt. A cégnél februárban kezdődtek a problémák, amikor az egyik alvállalkozóval, aki a dolgozók felét adta, fel kellett bontani a szerződést, mert nem végezte jól a munkát, a megrendelő pedig aggódni kezdett, hogy nem teljesülnek a szerződésben leírtak. Ráadásul az alvállalkozó emberei más béren dolgoztak, mint a cég saját dolgozói, ami állandó bérfeszültséget teremtett, ezért már a saját dolgozók is kezdtek elszivárogni.

,,Elkezdtek elmenni az emberek. Olyan volt, mintha egy marék vizet próbálnál megtartani. Mondhatod nekik, hogy később jobb lesz a helyzet, de egy idő után nem hiszik el, és elmennek. Innentől kezdődött a lejtmenet”

– mondja.

Három hónapon keresztül a még ottmaradt emberek 12 órákat dolgoztak még hétvégén is. A hatvan főre kalibrált munkát 25-26 fővel végezték három műszakban. A túlóra nem kötelező, de ajánlott volt, mert ha ők nem végezték el a termelőegységben a munkát, akkor a továbbiak sem tudtak dolgozni. A műszakvezetők azzal próbálták kárpótolni a dolgozókat, hogy cserébe szabadságot vagy plusz pénzt ajánlottak fel. Azonban ahogy teltek a hónapok, a középvezető szavai, hogy lesz munkaerő, egyre inkább hitelt vesztettek, úgy érezte, hogy mondhat bármit, már nem hisznek neki, ez pedig mindenkinek nagyon kellemetlen volt. A régi, jól bevált dolgozókat is egyre nehezebb volt megtartani, amikor minden nap új embert állítottak oda elé, hogy tanítsa be, mert az előző napit el kellett küldeniük.

A legmélyebb pont az volt, amikor egy fél műszaknyi ember ment el egyszerre, akiknek extrém mennyiségű túlórájuk volt, 31 napból 30 napot 8-12 órában végigdolgoztak. Amikor a sok túlóra után valaki elszánja magát a távozásra, akkor az képes egy felmondás hullámot generálni, különösen, ha egy olyan dolgozóról van szó, akinek a többiek adnak a szavára.

A cég HR osztálya nem volt elég fejlett ahhoz, hogy ennyi embert tudjon egyszerre toborozni. Mivel már a megrendelő is panasszal fordult az ügyvezetőhöz, kénytelenek voltak megoldást találni. Elkezdtek bevonni toborozó cégeket, de ehhez sem volt elég egy-kettő, 15 céggel dolgoztak együtt, hogy embereket találjanak. A cégnek végül júniusra sikerült kimásznia a gödörből, amibe még februárban kerültek.

A férfi szerint ha egy cég olyan helyzetbe kerül, mint ők, akkor az az egyetlen megoldás, ha a gőzerővel történő toborzás mellett, minden áron megpróbálják megtartani a régi dolgozókat, amit csak őszinteséggel és jó kommunikációval lehet elérni.

Ha egy ember elmegy, összeomlik a rendszer

Ha egy kis létszámú munkahelyen dönt valaki a távozás mellett, akkor azt az ottmaradt dolgozók még inkább megérzik, mint egy nagyobb üzem esetében.

Egy férfi pultosként dolgozik egy bárban, ami egyben étteremként is üzemel. Áprilistól van a helyen, de a váltótársa már májusban felmondott, azóta két ember munkáját próbálja vinni. Amíg volt társa, addig heti 45-60 órát dolgozott, amióta nincs, azóta 70-75 órákat, vagyis napi 15 órát heti 5 napban. Délelőtt tizenegykor megy be és hajnal kettőig ott van. Mindemellett a férfi OKJ-s tanfolyamra is jár, ezért, amikor valami miatt nem tud bejönni, akkor a másik üzlethelységből ugrik be valaki. Úgy tudja, hogy keresnek munkaerőt, de egyelőre még nem találtak.

Egy fiatal állatorvos azt mesélte, hogy hiába tudta, hogy közvetlen kollégáival szúr ki, a sok túlóra miatt mégis felmondott. A lány ugyan csak négy órában volt bejelentve az állatorvosi rendelőbe, többször előfordult, hogy a hét minden napján benn volt, amiből többször 12 órát is dolgozott. Olyan is megesett, hogy annyi ideig kellett benn maradnia, hogy amit a túlórában megkeresett pénzt, azt taxira kellett költenie, mert már nem volt busz.

A lány nagyon sokáig nem tudta elszánni magát, hogy felmondjon, mert tudta, hogy így azokkal szúr ki, akikkel nem akar. Ugyan már felmondott és van is új munkahelye, ahol nyolc órában fog dolgozni, de bűntudatból még a régi helyre is vissza fog járni, hogy kisegítse a többieket.

,,Nem tudok elmenni teljesen. Az, hogy én kilépek, nem azt jelenti, hogy kalap-kabát, hanem vállalnom kell még pár ügyeletet, hogy ne hagyjam őket cserben” – magyarázta.

A lányt semmi más nem tartja ott, csak a bűntudat, amiért tudja, hogy az amúgy is sokat dolgozó kollégáinak csak még többet kellene. A kollégák meg csak irigykednek a felmondás miatt, de ők már nem merik meglépni, mert nem tennék meg ezt a többiekkel.

,,A barátom erre azt mondta, hogy ha egy ember elmegy és emiatt összeomlik a rendszer, akkor az egy rossz rendszer” – mondta.