Tegyél ki ebből ma néhányat az ablakba: megvédi a családot és a házat egész évben

A húsvétvasárnap előtti virágvasárnapnak, mely a nagyhetet is bevezeti, nemcsak a neve különleges, de története, valamint a hozzá kapcsolódó hagyományok és népszokások is kiemelt figyelmet érdemelnek.

A római egyház Dominica palmarum, vagyis pálmavasárnap elnevezése Jézus Jeruzsálembe való bevonulásához és az annak fontos részét képező pálmaághoz köthető, mely utóbbi a magyar hagyományok közé egészen sajátos módon került be. Persze nem kizárólag a templomi szertartásokhoz köthetők e jeles nap szokásai, sőt.

Miért különleges ez a nap?

A húsvéti ünnepet megelőző, hamvazószerdával kezdődő, negyven napig tartó böjt utolsó hete a nagyhét, mely egészen húsvétvasárnapig tart, és az azt megelőző virágvasárnappal kezdődik. Jézus ugyanis ekkor, a zsidó pészah ünnepe előtt vonult be Jeruzsálembe, mellyel kezdetét vette az az utolsó időszak, mely kereszthalálához és feltámadásához vezetett.

A bevonulás útvonala Betániából az Olajfák hegyén, a Kedron patak völgyén, majd az Aranykapun át vezetett, és egészen a jeruzsálemi templomig tartott. Jézus szamárháton ült, ami az igavonó állatok alázatosságát, egyszerűségét és a nyáját összefogó pásztort sokkal inkább jelképezte, mint egy lovon bevonuló, harcokban és háborúkban győztes hadvezért.

Mindez a Biblia szerint Lázár feltámasztása után történt, amikorra Jézusnak már országos híre volt, így nagy sokaság gyűlt össze érkezésére. Pálmaágakkal üdvözölték, azokkal, illtve ruháikkal borították útját, miközben azt kiáltották: „Hozsánna Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban!”. Az összegyűlt tömeg hitt abban, hogy megérkezett a Messiás, aki megszabadítja a népet a római elnyomástól. Jézus útja a jeruzsálemi templomba vezetett, ahonnan kiűzte a kufárokat, felborítva a pénzváltók asztalait és az árusok székeit: „Az én házamat imádság házának nevezik, ti pedig rablók barlangjává teszitek.”

Nálunk barka lett a pálmaágból

A világ más részein, ahol a pálmaág nem számít ritkaságnak, annak közreműködésével emlékeznek meg a bevonulásról, Magyarországon azonban a barka, vagyis a fűz virága jelképezi ugyanezt, mely egyúttal a tél után elsőként virágzó növény, így az új életet és a reményt is szimbolizálja. Küllemének köszönhetően sokan belelátják emellett Jézus húsvéti jelképével, a báránnyal való párhuzamot is.

A templomokban máig tartja magát a barkaszentelés hagyománya, amit a mise előtt szentel meg a pap, majd a hívek a szentelt barkával a kezükben vesznek részt a virágvasárnapi körmenetben, jellemzően a templom körül járva, mielőtt meghallgatnák magát a misét.  

A virágvasárnapi mise kiemelt jelentőségű volt, egykor erre az ünnepre készültek el a lányok új ruhái, és a menyecskék is előszeretettel vettek fel világos színű vagy virágos ruhákat. A szentelt barkát nagy becsben tartották, hazavitték, hogy áldást és védelmet vigyen a családnak, megvédje a földet és a házat a rontásról, betegségtől és más szerencsétlenségektől.

Egyes vidékeken nem vitték be a barkát a házba, mondván, hogy akkor túl sok lesz a légy, hanem az eresz alá tették a védelem érdekében, de később jellemzővé vált a házi oltárra, az asztalra vagy az ablakba tenni, hogy egész évben oltalmazza a családot.

A földbe ásott barka a jó termést hivatott elősegíteni, de a hordóra is tettek belőle a következő évi bor bőségének reményében. A tyúkólba, az itatóba és a tűzhelybe is dobtak, illetve gyakran a birtok négy sarkába is tűztek egy-egy ágat. A barkának mindemellett gyógyító hatást is tulajdonítottak, egy-egy szemet gyógyszerként is lenyeltek, másutt a betegágy mellé tették, sőt, szokás volt a temetőbe is kivinni belőle.

A nagytakarítástól a Bújj, bújj, zöld ágig

Virágvasárnap környékére sokan időzítették a tavaszi nagytakarítást is, előkészítve otthonukat az ünnepekre, emellett két szép népi hagyomány is kötődik hozzá, a kiszehajtás és az ahhoz kapcsolódó villőzés, mely a tél elűzését és a tavasz köszöntését is szolgálta.

A kiszehajtás során rongyokból és szalmából készítettek bábut a fiatalok, jellemzően inkább a lányok. Régi ruhákba öltöztették, körbejárták vele a falut, majd vízbe dobták vagy elégették. A bábu segített kivinni a faluból a rontást, illetve a lányoknak férjhez menni, és házassági jóslásra is alkalmas volt. A kiszebábuból a rituálé végén minden lány markolt egy csomó szalmát, és bedobta a vízbe: akié elúszott, az házasságra számíthatott, akié viszont a part felé sodródott, az könnyen megeshetett. 

A kiszézéshez köthető a villőzés, vagyis zöldág-hordás szokása is, melynek során a lányok szalagokkal feldíszített fűzfaágakkal járták a falut, bekopogva minden házba. Énekeltek, táncoltak, a gazdasszonyok pedig tojást adtak a lányoknak, illetve a villőágból egy darabot letörve, azzal a lányokat megcsapkodva kívántak valamennyiüknek gyors férjhez menést. Bár sokféleképpen magyarázzák jelentéstartalmát, a hagyomány szerint a népszerű, Bújj, bújj, zöld ág kezdetű gyerekdal is a villőzéshez köthető, a zöldág-hordó lányok táncainak és énekeinek szerves része volt.

Képek: Fortepan, Getty Images Hungary.

• húsvéti hagyomány
• vallás
• jézus
• kereszténység
• népszokás
• Húsvét