A Pápai Református Kollégium Gimnáziuma igazgatójának 16 éves lánya, Rab Zsuzsa nem riadt vissza a kisebb-nagyobb csínytevésektől. Megesett, hogy fejen állt a katedrán, sőt az is, hogy ellopta az érettségi tételeket. Ezért később meg is kapta a büntetését, pedig édesapjával határozottan jó viszonya volt: együtt jártak vadászni, ahol a fiatal lányt nemcsak borral, de szivarral is megkínálták, és az igazgató még akkor sem haragudott meg, amikor középiskolás lányáról kiderült, hogy dohányzik.
Rab Zsuzsa oroszul is az édesapjától, a nagy műveltségű klasszikafilológus Rab Istvántól tanult meg. Rab István harcolt az első világháborúban, majd Szibériába került, hadifogságba. A második világháború végén, a szovjet megszállás alatt az ő otthonát sem kerülték el a katonák: „... tágas házunkba nem is egy szovjet tisztet, katonát szállásoltak be. Esténként édesapám köré gyűltek, csöndesen beszélgetett az első világháború a másodikkal.
Én, miközben a kályha mellett kötögettem, hallgattam az olvatag lágy nyelvet, és egykét hónap múlva lassanként arra lettem figyelmes: nagyjából értem, miről folyik a szó.
Mint apró mécsek a sötétben, úgy gyulladoztak ki, értelemmel telítetten, az addig ismeretlen szavak” – emlékezett vissza a költőnő az orosz nyelvvel való megismerkedésre. Rab Zsuzsa a Budapesti Tudományegyetemen magyar-orosz szakon végzett 1949-ben, versfordításaira már ekkor felfigyeltek tanárai. (17 éves korában már megjelent egy verseskötete, Fény felé címmel, de ezután sokáig csak mint műfordítót tartották számon.)
„A szorgos hangyaélet nyomasztotta férjemet”
1956-ban kötött házasságot Kormos István költővel. Mindkettejüknek ez volt a második házassága, s Rab Zsuzsa nehezen találhatott volna nálánál különbözőbb egyéniséget. A kálvinista, rendszerető, az idejét gondosan beosztó, fegyelmezett munkatempóban dolgozó műfordítónő férje kifejezetten bohém természetű volt, akit hamar fojtogatni kezdett a házasság. Megesett, hogy Rab Zsuzsa már öt verset lefordított, míg férje neki sem állt az írásnak, s Kormos egy idő után úgy érezte: alkotói válságát (amely 1949 óta tartott, bár közben azért megszületett a Vackor-mesekönyv) súlyosbítja felesége munkamániája.
Rab Zsuzsa törekedett a stabil életszínvonalra, lakáskörülményeik is egyre jobbak lettek. 1958 tavaszától kezdve Budán laktak, a Lóczy Lajos u. 5. szám alatt, de hiába próbáltak összecsiszolódni, egyre távolabb kerültek egymástól. Kormos szeretett éjjelente kimaradozni az íróbarátaival, Rab Zsuzsa viszont munkamániás volt. „Kormos azt terjesztette róla (…), hogy egy több száz oldalas regénynek a fordítását befejezte két órakor, nagyot sóhajtott, megebédeltek, és azt mondta a férjének: »Na akkor én most kirúgok a hámból, és elmegyek a barátnőmhöz.« És azt kérdezte tőle Pista: mikor jössz haza? – »Hát, lehet, hogy este hét óra is lesz addigra«.” Rab Zsuzsa elmondásában mindez így hangzik: „Az évek bölcsebbé tettek, s utólag már jobban értem, hogy ez a szorgos hangyaélet nyomasztotta férjemet, viszketett tőle a lelkiismerete, hiszen ő akkoriban alig dolgozott, illetve népszerű Vackor-meséit írta, bámulatosan rövid idő alatt.”
„Bocsásson meg a sok rosszért, ahogyan az életét ütöttem”
Azért némi játékosság is tetten érhető volt a kapcsolatban: „Egy olyat is megírt Zsuzsa az emlékezésében, hogy mindketten utáltak ágyazni. Zsuzsa nem tudott kártyázni, de Kormos megtanította. Kanasztáztak. És volt, hogy aki veszít, az fog megágyazni. De nem bírták abbahagyni, na még egyet, hátha én fogok nyerni, és volt olyan eset, hogy hajnaltájban – én nem ágyazok meg, én se –, döntetlenre állt a dolog, lefeküdtek a szőnyegre, abba betakaróztak és úgy aludtak” – olvasható egy Rab Zsuzsáról szóló visszaemlékezésben.
Kormos 1962 nyarán megismerkedett egy magyar-francia nővel, Nagy Cécile-lel, aki Németh László regényeit fordította franciára. Cécile meghívta Kormost Párizsba, majd Normandiába, a férfi pedig kapva kapott az alkalmon, és 1963 májusában távozott Franciaországba. Búcsúlevelében így írt feleségének: „Kedves Zsuzsa, nehéz nap ez a mai. Nem tudtam semmit mondani.
Bocsásson meg a keserűségért, a sok rosszért, ahogyan az életét ütöttem. Nem akartam, de én voltam, mert ilyen vagyok.
Hogy mi van előttem, nem tudom. Milyen isten játszik jól vagy rosszul velem? Sokat kaptam Magától.”
Válás Budán
Kormos több mint fél év után tért vissza Magyarországra, de nem akart már a közös lakásba hazamenni, s 1964 májusában hivatalosan is elváltak. Az író egy fennmaradt másik levele alapján arra következtethetünk, hogy barátságot ajánlott fel volt feleségének: „Talán ízléstelen volt barátság-ajánlásom. Nem gondoltam. De tudom, nem leszünk farkasok. Ha elmúlik a keserűség, nem mond rám rosszat, ezt is tudom. Minden visszakerül, Pesten, Párisban; ha fáj is hallanom most, értem. Magának volt nehéz, a kárörvendő szemek előtt. (…) Nem bukdácsolok szerelemből szerelembe. Magam poklában bukdácsolok. De nem rosszakat akarok írni. Keserűségek közt nagy nyugtató volt Paris. Dolgoztam, nem csak a lábam lógattam. És olyan józanul végig gondoltam a múltamat, a jövőmet, mint soha. Érek majd. Nem veszek el, akarom. Érdekel mindig, mi lesz Magával. Amíg jogom van rá, és ha nem is akarja, azután is. (…) Zsuzsám! Boldog karácsonyt, szívemből. Anyukájának, Pistinek is – ha átadhatja. Gondolok akkor este Magára, jobban, mint amikor jogom volt. Bocsásson meg nekem. Nem maga ellen, nem magamért. Ne higgyen becstelennek.”
A válás békésen zajlott: osztozkodásra nem került sor, Kormos nagyvonalúan átengedte Rab Zsuzsának a közös lakást. Megebédeltek (abban az étteremben, ahol Rab Zsuzsa első férje volt a vezető), s később is rendszeresen leveleztek, mindvégig magázódva, ahogy tették házasságukban is. A Rákosi-korszak elmúlta után Rab Zsuzsának nem kellett többé sematikus műveket fordítania, s ő olyan orosz írók-költők műveit választotta, akik időtálló művészi értéket hoztak létre. „Lehet, hogy nem vagyok igazából költő, de azért fordítani azt tudok!” – mondta egyszer, máskor pedig így vallott: „Gyakran lázadt föl bennem a költő, mások helyett, mások nevében beszélek, ki mondja el helyettem, amit csak én tudok”. Válása, a magánéleti krízis saját költői hangját is elmélyítette, és ezt volt férje is elismerte.
„Nő, ilyet, nem!”
Harmadik férje szintén költő volt: a mára már kissé elfeledett Csanádi Imre, aki közös ismerősük szerint „nem volt könnyű ember”. Kormos István viszont nem tudhatta ezt: támogatta a kapcsolatot, és úgy hitte, volt felesége végre megtalálta az igazit. Albert Zsuzsa visszaemlékezése szerint a férfi mentalitására leginkább az „úr a házban” volt a jellemző, aki azt is ellenezte, hogy felesége vendégeket hívjon. „Éppen beszélgettem Zsuzsával, mikor nála voltam, például arról, hogy Zsuzsa megszokta a nagy vendégségeket (...), itt-ott iszogattak is; Imre határozottan kijelentette, hogy azt nem! Nő, ilyet, nem! Rátette a poharára a kezét, mesélte nekem Zsuzsa. Nohát ezt nem lehetett elviselni annak, akit az apja cigarettázni engedett.” Öt év múlva, 1970-ben elváltak, Rab Zsuzsa baráti kapcsolatai megritkultak, műfordításaiért viszont másodszor is megkapta a József Attila-díjat.
Rab Zsuzsa ragyogása
1979-ben negyedszer is megházasodott: választottja ezúttal Rassy Tibor néprajztudós volt. (Rassy színésznek készült, de a recski kényszermunkatáborban töltött évek után már nem lépett színpadra.) Gyakran tartózkodtak Révfülöpön, ahol a férfi borászkodott, a költőnő főzött, s végre valóban megtalálta a boldogságot, amit ötvenéves kora után írt szerelmes versei is bizonyítanak. Rab Zsuzsa nagyon szeretett utazni, szívesen ellátogatott az általa fordított írók-költők szülőföldjére. Az is megesett, hogy a szocializmusban nemkívánatosnak minősített Anna Ahmatova egyik költeményét (Rekviem) a fehérneműjébe rejtve csempészte ki. „Benne volt valami ragyogás, ez ősszel volt, mikor találkoztunk, de ő fehér kosztümben volt, nyári, lebarnult, nagyon szép arcszíne volt, és az a búzakék szeme...” – írta le egyik ismerője a költőnő külsejét. A „ragyogás” férje 1996-ban bekövetkezett halála után megfakult: Rab Zsuzsa agyvérzést kapott, fél oldala megbénult, írni sem tudott. 1998-ban, 71 évesen hunyt el. Élete során 180 prózai művet és harminc kötetnyi verset fordított. (Borítókép: Fortepan / Hunyady József)
Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szóltam, száz alakban.
És mégis: rejtve, láthatatlanul
És mégis: egyhelyben maradtam. (…)
A magam hangja elszökött.
Ivódott századok-szitálta porba,
széjjelszakadt fehér nyírfák között,
a zajló Néva elsodorta.
Megállok életem felett
nyárutó hűvösében.
Mit hagyjak még itt? Egy jelet.
Jelet, hogy én is éltem.
Ha egy másik, a közelmúltban élt költőnőről is szívesen olvasnál, ezt a cikket ajánljuk.
