Menekülés a londoni tetoválószalonból

Tandori Dezső élete 1977. július 12-én vett gyökeres fordulatot. Kedd volt, Budapesten, délben, a hőmérő higanyszála 24 fokot mutatott, a korabeli dokumentációk szerint a felhőátvonulásokból szórványos gyenge, üdítő záporok alakultak ki. „Eldőlt a sorsom” – mondta az emblematikus napról Tandori, aki ekkor először próbálta megmenteni egy veréb életét, de nem járt sikerrel. „Ami eldől, nem áll.” A kismadár még aznap délután elhunyt, Tandorit pedig végtelen szomorúság töltötte el. Azon nyomban elhatározta, hogy újra megpróbálja megmenteni egy veréb életét, pedig a költő szerint rendkívül veszélyes dolog a cselekvés. Szerencséjére 1977-ben még sokkal több veréb csivogott a budapesti parkokban, a végtelennek tűnő szárazsággal és kánikulával sem kellett minden nyáron állóháborút vívni.

A hírhedten korán kelő költő kora hajnalban átkelt a Lánchídon, hogy egy pesti talponállóban, a szürke, dohányfüstös félhomályban inkognitóban megkávézzon, majd igyon egy-két korty fehérbort, valamint leadja fordításainak, verseinek, prózáinak újabb adagját. Talán Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember című művének utolsó oldalait, a szükséges javításokat, hogy még abban az évben megjelenhessen magyar nyelven is a háromkötetes monstrum, a világ irodalmának egyik legjelentősebb alkotása.

Tandori nem hitte, hogy hamarosan újabb verébre lel. A bárányfelhők eloszlottak, s már otthonához közel, a Tabánban sétált a verőfényes napsütésben, amikor egy rajra lett figyelmes. Közeledtére a verébcsapat tagjai egyként rebbentek szét, de egy röpképtelen kismadár a földön maradt. Ő lett a híres Szpéró, aki tizenegy éven át bearanyozta a Tandori házaspár életét. Érkezésével megszűntek a nyaralások, a különböző tanulmányutak, Tandori a világtól visszavonultan, madaraival és feleségével élt és alkotott Lánchíd utcai lakásában.

Szpéró 1988 őszén meghalt. Szárnyai kifehéredtek, ezzel üzente meg a költőnek, hogy ideje nemcsak a verebekkel, hanem a lovakkal, a lóversennyel is foglalkoznia. „Szpéró azt mondta, hogy utazzál, öcsi.”

Tandori teljesen összetört, és megtörve az utazási tilalmat, még '88 őszén Londonba repült, hogy írjon, fordítson, maratoni sétákat tegyen a város elit és kevésbé fényűző negyedeiben, hatkor keljen, és egy üveg borral a Hyde Parkban elmélkedjen, vagy lóversenypályákon töltse szabadidejét. Nehezen elítélendő módon szeretett idegen országokban eltévedni. Hazájában ekkor már rég kívülállónak érezte magát, de tudta, hogy művészetével felelősséggel tartozik másokért, miközben értette a munka kényszerét.

Szpéró halála után, első londoni útjának alkalmával a korán kelő Tandori zárva találta a szállásához közel eső fogadóiroda ajtaját, ahol a megérzéseire hallgatva, megállás nélkül az univerzum és Szpéró üzeneteit dekódolva nyert pár fontot, hogy kiegyenlítse utazásainak egyébként is meglehetősen alacsony költségeit. Hitt a számmisztikában, és a veszteségtől tartva mindig egy fonttal fogadott lovaira. A csalódott költő az üres fogadóiroda kirakatában pillantotta meg a szemközti tetoválószalon cégérét, amire egy díszes tollazatú madarat, apró verebet festettek. A megdöbbentően egyértelmű jel úgy fejbe kólintotta, hogy híres barna sapkája is majdnem lerepült a fejéről. Tandori mindig készen állt rá, hogy ne történjen semmi, de most elbizonytalanodott. Tetoválást kell csináltasson? Egy szép és színes Szpérót a szíve fölé, a lapockájára, a vádlijára, az alkarjára? Mit szólna hozzá társnéja?

Tandori belépett a Tattoo Bird, vagyis Madártetkó nevű szalonba, ahol hangosan zakatolt a tetoválógép, fülsiketítően forrt a teavíz, és éppen egy félrészeg vörös kamasz hátára varrták George Best arcképét. A költő az árakat, az arcokat, a kínt, a serkenő vért látva menekülőre fogta, és meg sem állt a legközelebbi fogadóirodáig, ahol egy a nyolchoz fogadott Summer Birdre, és arra jutott, hogy Szpéró így is örök, hiszen élete nem erről a földről való.