Bele tudnál nézni a gyilkos fiad szemébe? A Netflix új minisorozata, a Kamaszok kifacsarja a lelkedet

Áll a 13 éves Jamie a rendőrségen. Nem sokkal korábban, hajnalban törték rájuk a rendőrök a lakás ajtaját, és vezették el a sikoltozó anyja és dühödten tiltakozó apja mellől, mivel gyilkossággal vádolják. Jamie a rendőrautóban szipogva sír, és csak egy dolgot ismételget: “Nem csináltam semmit.” Így kezdődik a Kamaszok, az idei év legnagyobb dobása a Netflixen.

Mi pedig tényleg elhisszük, hogy nem csinált semmit. Majd biztos kiderül, hogy itt valami félreértés történt. Angyalarcú, kedves mosolyú, félénk gyerek, - a forgatáskor 14 éves Owen Cooper zseniális alakításában - szűkszavúan, de udvariasan beszél a rendőrökkel. A családja is rendben van, normálisan élnek, a gyerekükért aggódnak és nagyon szeretik. Az ilyen szülők ilyen gyerekéből nem lehet gyilkos.

Hol terem a gyilkos gyerek?

A sorozat témája a filmben Jamie apját játszó Stephen Graham fejéből pattant ki. Az Egyesült Királyságban évek óta egyre gyakoribb, hogy kamaszfiúk késelnek halálra lányokat, és az elsősorban színészként ( Blöff, This is England, Forráspont) ismert Graham egyre inkább úgy érezte, érdemes lenne utánajárni, milyen hatások vezetnek ahhoz, hogy egy átlagos gyerekben gyilkos indulatok fejlődjenek ki.

A Kamaszok sokkoló választ ad a kérdésre. Hibáztatni ugyanis senkit nem lehet. Vagyis egyenként senkit nem: a bűnös az egész társadalom, mindannyian, akik ebben élünk. A család, a szülők, az iskolai közeg, az egymással vademberek módjára viselkedő gyerekek. A felnőttek, akik nem tudnak, és talán már nem is akarnak irányt mutatni, és egészséges kontrollt gyakorolni a fiatalok felett. Ahol a gyerekek és a szüleik generációja már végérvényesen nem képes egymással szót érteni. Ellenőrizheti a szülő a gyereke internetes tevékenységét, ha nem ismeri az emojik kódnyelvét, nem fogja felismerni, hogy amit ő egy ártatlan Insta-kommentnek vél, az valójában brutális kortárs bántalmazás. Ha pedig tudná, akkor is a maga suta módján - “Nem is vagy csúnya” - próbálná vigasztalni a gyereket, és legrosszabb rémálmaiban sem jutna eszébe, hogy a frusztráltság, ha a magára hagyott gyerekben találkozik a neten terjedő mérgező ideológiákkal, végzetes szintre eszkalálódik.

Olvasom a neten a kommenteket, és közben azon gondolkodom, akik írják őket, láttak-e az utóbbi időben tizenéveseket. Hibáztatják a szülőket, hogy miért nem vették észre. Azért nem, mert jó szándékúan elhitték, hogy a gyerek privát szférájának tiszteletben tartása mindennél fontosabb, és eszükbe sem jutott, hogy így passzívan asszisztálnak ahhoz, hogy a gyerek a lelkét megölő ideológiák hatása alá kerüljön. Hogy miért hagyja az iskola, hogy a falain belül a bemutatott állapotok uralkodjanak. De kérdem én, hogyan lehetne ezt “nem hagyni”? Ők is abból főznek, ami van. A minden határon túlmenően szemtelen, és közben érzelmileg elérhetetlen gyerekek között rendkívül gyorsan ki lehet égni, és utána már csak az a cél lebeg a tanárok szeme előtt, hogy az adott napot éljék túl valahogy. Nem lehet őket ezért hibáztatni.

A széthulló keretek között magukra hagyott fiatalokban kifejlődő őrületnek pedig semmi sem szabhat már gátat.

A kegyetlenség nem mai találmány

Adja magát a válasz, hogy az egész jelenségért a közösségi média felel, de aki ezt ennyivel el tudja intézni, valószínűleg nem olvasott elég Kosztolányi- és Csáth Géza novellát. A frusztrált gyerek frusztrált gyerek volt ötven, száz és ezer évvel ezelőtt is. A 19. század végén talán a szeretetlen légkör és a vasszigor tette ugyanazt, amit most a rosszul értelmezett szabadság, de az eredmény ugyanaz. Ezen családként, nagyon gondos odafigyeléssel valamit talán tompíthatunk, de hacsak nem veszed ki a gyerekedet az iskolából, és költözöl vele elvágva a világtól egy barlangba, nem fogod tudni a hatásaitól megvédeni.

A fiúknak ebből a szempontból ma még nehezebb, mert a társadalom nem igazán tudja, mit kezdjen a férfiassággal. A klasszikusan férfiasnak tekintett viselkedésmódok ma már inkább nem kívánatosak, és nem lépett a helyükbe semmi. A harmadik részben láthatjuk, ahogy az eleinte megszeppent Jamie-ből előtör az agresszió. Volt honnan örökölnie: nagyapja erőszakos ember volt, aki nadrágszíjjal verte a gyerekeit, apja is tele van indulattal, bár ő a családját soha nem bántaná, inkább a sufnit veri szét.

A kisfiú pedig semmi pozitív üzenetet nem kap a férfiassággal kapcsolatban. Apja csak annyit tud, milyen ember nem akar lenni, és ennél többet más sem mond neki. Ha nem arra kíváncsi, mit ne tegyen, hanem arra, mit tegyen, nem tud máshova nyúlni, csak Andrew Tate-hez, és a nőgyűlölő szubkultúrához. Tőlük legalább kap egyértelmű üzenetet, és megerősítést arra vonatkozóan, hogy a hiba nem benne van. 

Angliában a büntethetőség alsó korhatára 10 év. Súlyos esetben egy gyerekre is kiszabható életfogytig tartó szabadságvesztés. Ez a gyakorlatban ritkán jelenti azt, hogy haláláig börtönben marad, általában 15-30 év múlva feltételesen szabadlábra bocsátják őket. Azonban ez is azt jelenti, hogy Jamie jó eséllyel soha nem tér már vissza a családja körébe.

A Kamaszok mindenkinek ajánlható, de annak, aki tizenéves gyerekeket nevel, egyenesen kötelező. Nem oktatófilm, nem kínál megoldást, viszont gyomron vág, és nem ereszt.

Mert addigra már tudjuk, hogy Jamie akár a mi gyerekünk is lehetne.

Képek: Netflix / Facebook

• netflix
• sorozat
• kritika
• kamasz
• tinédzser
• Terasz