bántalmazott nő

Mintha áttört volna egy gát, úgy jelennek meg a médiában az utóbbi hetekben bántalmazott nők tragikus véget ért történetei. Már amikor a kétgyermekes japán édesanya halálának valós körülményeit megismerhettük, akkor is sokan tudták, hogy valószínűleg nem egyedi esetről van szó, hanem inkább arról, hogy egy rosszul működő rendszerben a tragédiákról sem mindig hall a közvélemény. Azok, akik bántalmazó kapcsolatban élik mindennapjaikat, a sajtóhírek nélkül is rettegésben élnek, mégis kevesen vannak, akik meghallgatják őket. 

Látszólag minden rendben volt

„A narcizmus egy kevésbé egyértelmű fajtájával álltam szemben: a rejtett narcizmussal. A csendes pszichopatával, aki soha egy ujjal sem nyúlna hozzám, ellenben szép lassan az őrületbe kerget” – foglalja össze egy, a Díványt történetével felkereső nő, Orsolya a saját helyzetét. Persze évekbe telt, mire felismerte mindezt.

„Rengeteget maradtam egyedül a gyerekekkel, ha otthon volt, akkor sem volt jelen, indokolatlanul csenddel büntetett, akár hosszú napokig nem szólt hozzám. Nem tudtam, miért történik ez, magamban kerestem a hibát. Egy idő után azt vettem észre, hogy mindenért bocsánatot kérek, mindenre engedélyt kell kérni, semmit nem oszt meg velem. Ha elfogy a pénzem, kérnem kell tőle ételre és pelenkára. Talán nagy nehezen ad pár nap lebegtetés után, amikor már teljesen kikészültem” – foglalja össze a mindennapi terrort. Saját maga számára keresett mentális segítőket, közben ébredt rá, miben is él valójában, és döntött arról, hogy kilép ebből – ám partnere azt mondta, előtte nyitva áll az ajtó, a gyerekek viszont maradnak. A teljes anyagi függésben úgy érezte, nem tud mit tenni, ám amikor egy súlyosabb betegség alakult ki nála, amit a férfi arra használt ki, hogy elterjessze: mentális gondokkal küzd, rájött, hogy mégis mennie kell. Szerencsére családi támogatásra számíthatott, egy bántalmazott nőkkel foglalkozó szervezet és ügyvédje is mellette álltak, de diszkriminációval is találkozott. 

„Nincs itt semmi probléma”

„Egyszer elmentem a rendőrségre is segítségért, de sajnos nem kaptam, majd, amikor hazaértem, ő megkérdezte: »na hol voltál, csak nem a rendőrségen?« Segítséget először a helyi családsegítőben kértem. Nagyon kedvesek voltak, meghallgattak, majd beszéltek vele is.

Ezután felhívtak telefonon, hogy közöljék: úgy érzik, itt nincs semmi probléma és megpróbálnának mediáció keretein belül minket kibékíteni.

Ez egy újabb olyan pont volt, amelyen azt éreztem: zárt ajtókat döngetek és egyedül vagyok” – fogalmazott. Mára egykori párja csak gyermekei apjaként része életének, és sikerült bizalmat kiépítenie egy másik férfi irányába. 

Emma ugyanakkor nem jutott még el eddig a biztonságos távolságig. Másfél éve menekült el otthonából gyermekével, azóta is tart a válópere.

„Többször éreztem magam konkrét életveszélyben mellette. Ez a félelem beivódik az emberbe és csak rengeteg belső munka árán oldódik” – mondja. 

A bántalmazott nőknek nem barátja a rendszer

A rendszerrel kapcsolatosan nagyon sok rossz tapasztalatot gyűjtött az elmúlt időszakban. 

„Nagyon sokszor tapasztaltam rendőröktől, ügyvédektől, szociális munkásoktól, hogy nem vesznek elég komolyan: azt mondják, hogy rengeteg ilyen ügy van és mindenhol így viselkednek a felek. De a gyerekemnek és nekem ez az egy életünk és ez az egy ügyünk van, azt szeretnénk, ha nem csak az egyik akta lennénk a félvállról vett ügyek kupacában. Úgy érzem, sokan csak tologatják a papírokat és bele sem néznek az ügybe, mondván: mind egyforma. Aztán az asztal mögül nézik végig, ahogy megtörténik velünk a tragédia.

A rendszer szerint egy anyának csak kötelességei vannak, a bántalmazó apának meg csak jogai. A legborzasztóbb az egészben viszont az, hogy a gyerek jogai, érdekei, testi és lelki biztonsága a fontossági sorrend legaljára kerülnek” – sorolja Emma.

Sok áldozat nem jut el a segítségig

Nemzetközi felmérések szerint minden második nő legalább megtapasztalta a bántalmazás valamilyen formáját, a családok negyedénél fordul elő a szülők közt partnerbántalmazás – ezt már dr. Sváb-Repponi Felícia, a Dominó Konzultációs Műhely jogásza, gyermekvédelmi szakember árulta el a Díványnak. Hazai becslések szerint minden negyedik, esetleg minden tizedik eset jut el a hatóságokhoz: a szakember saját tapasztalatai alapján az utóbbi számot tartja valószínűbbnek. Dr. Farkas Flóra ügyvéd, akinek több mint tízéves tapasztalata van családjogi téren, ezt azzal egészíti ki, hogy sokan nem értik pontosan, mi is számít bántalmazásnak.

„A közvélekedés a bántalmazó magatartást az aktív fizikai bántalmazással, a tettleges bántalmazással azonosítja. A bántalmazás passzív formái, akár a verbális bántalmazás mérhetetlen annak ellenére is, hogy szakmai tapasztalatom szerint ez a gyakoribb már-már általánosabb” – fogalmazott.

A bántalmazás topográfiáját dr. Sváb-Repponi Felícia egészen árnyaltan írja le: 

„A köztudatban a bántalmazásról felszínesek az ismeretek. Ha bántalmazásról beszélünk, az olyan cselekmények összessége, amelyek célja a másik fél strukturális elnyomása, ellehetetlenítése, függőségben tartása a bántalmazótól, és ehhez nagyon sokféle módszer van az áldozat életének minden területére kiterjedően. 

ezért is tartjuk úgy, hogy ezek sokkal nagyobb károkat okoznak, mint a fizikai erőszak hosszútávon. És itt fontos megjegyezni, hogy sokszor, ha az áldozat már próbál kilépni a kapcsolatból, akkor kerül sor fizikai bántalmazásra vagy gyilkosságra, még úgy is, hogy fizikai erőszakra a kapcsolatban nem volt példa. Ekkor már kikerül az áldozat a függésből, más eszköze nincs a bántalmazónak, vagy így áll bosszút” – summázta. Eközben a társadalom egésze olyan frázisokkal reagál a történetekre, mint hogy „kettőn áll a vásár”, vagy „hallgassuk meg a másik oldalt is”.

Akinek segítenie kellene, nem tudja, mit tegyen

Még nagyobb gond, hogy nemcsak az utca emberét jellemzi az, hogy nem érti meg az áldozatokat, esetleg hibáztatja is őket, de azokat is, akiknek pont, hogy segítséget kellene nyújtaniuk részükre. A Díványnak nyilatkozó mindkét szakember azt mondja, gyakorlatukból egyértelműen az látszik, nem ritkaság az, ahogyan a japán édesanya ügye félrecsúszott.

„Alapvetően áldozathibáztató magatartást látok szinte kivétel nélkül, akkor látok némi változást a magatartásukban, ha a sértett, bántalmazott, áldozat jogi képviselővel jár el.

Azt látom még összességében, hogy a családsegítőtől a rendőrségen át a bíróságig a szervek, hatóságok vagy nem tudják, hogy mit csináljanak, egy adott szituációt hogy kezeljenek, vagy ha mégis csinálnak valamit, akkor az vagy nem elegendő vagy túlzó az áldozat, bántalmazott, sértett oldalát nézve” – mondta dr. Farkas Flóra általánosságban. A japán édesanya esetében elkövetett hibákról konkrétan is kérdeztük őt: arra voltunk kíváncsiak, ritkaságszámba mennek ilyen hibák, vagy inkább ellenkezőleg?

„Tízéves szakmai tapasztalatom alapján azt tudom elmondani, hogy ez a mindennapos gyakorlat. Ilyen és hasonló kihívásokkal nézünk szembe nap mint nap. A fővárosban összességében nagyobb számban találkozunk szakmaisággal, több a pozitív, vagy a jogszabályoknak megfelelően kezelt és lezárt ügy, azonban minél jobban távolodunk Budapesttől, annál kevesebb szakértelemmel találkozunk, és annál kevésbé ismerik és tartják be a vonatkozó jogszabályokat” – tudtuk meg. Beszámolt olyan esetről is, melyben például a rendőrség nem is tudta, hogy 72 órára elrendelhet ideiglenes megelőző távoltartást saját hatáskörében. 

A gyanújeleket sem ismerik fel

Dr. Sváb-Repponi Felícia is megerősítette azt a véleményt, mely szerint sokszor az ismerethiány ront a helyzeten. 

„Rendszerszintű és átfogó változásokra lenne szükség, hogy az ilyen helyzetben lévők minél hamarabb és azonnali hatékony segítséget kapjanak. Bár az tény, hogy a kapcsolati erőszak áldozatai és a bántalmazott gyermekekhez kapcsolódó jogi szabályozás és eljárási lehetőségek hiányosak, a probléma sokszor abban is gyökerezik, hogy a hatályos szabályozás adta lehetőségekkel sincsenek tisztában sokszor a szakemberek, másfelől pedig a bántalmazásra és a bántalmazók veszélyességére utaló egyértelmű gyanújeleket nem ismerik fel, és az azonnali intézkedési lehetőségektől elzárkóznak. Ezzel pedig szorosan összefügg, hogy az áldozatvédelmi jogi szabályozást, intézményrendszert meg kellene reformálni, emellett pedig – a korábban említettek szerint – a szakemberek célzott képzésére is hangsúlyt fektekni.

Amiről pedig a legkevesebb szó esik, az a prevenció: azaz a bántalmazás jeleinek korai felismeréséről való tudásmegosztás és a szakemberek képzése azon a téren is, hogy a kezdeti gyanújeleknél hatékonyan közbe tudjanak lépni, és erre eszközöket kialakítani”

– foglalta össze. Ismeretei szerint átfogó áldozatközpontú képzések nincsenek jelenleg a rendőrség vagy a bíróságok dolgozói számára. 

Ha van közös gyerek, lehetetlen elszakadni a bántalmazótól

A bántalmazó kapcsolatban élőknek a szakemberek szerint fontos egyfajta menekülési tervet készítenie, ha már megfogalmazódott bennük, hogy ki kell lépni a kapcsolatból – ebben segíthetnek áldozatvédelemben jártas segítők, krízisközpontok, jogvédő szervezetek is. Még ha a bántalmazó el is szigetelte áldozatát a családjától, tőlük is érkezhet komoly segítség: sokszor a valóságot megismerve nagy fokú segítőkészséget mutatnak a rokonok. Akut vészhelyzetben mindenképpen érdemes rendőrséghez fordulni, az ügyvéd, jogász felkeresése pedig már a kezdetektől fontos azért, hogy a jog által biztosított, védelmet célzó lépéseket biztosan megtegyék. 

Hogy mennyi időbe telik az, mire a bántalmazó eltűnik áldozata életéből, az nagyon esetfüggő: közös gyermek esetén ez esetleg véglegesen nem is következik be. 

„Ha nincs közös gyermek, akkor az általános tapasztalataink szerint a legtöbb esetben néhány hónaptól egy évig terjedő időszakban a legtöbb bántalmazó feladja – sokszor azért, mert ő is továbblép és új „áldozatot” talál –, de sokszor előfordul, hogy még felbukkannak évek múltán is, próbálják a bántalmazott felet visszacsalogatni. 

Nagy anomáliája a rendszernek, hogy az elkövetők általában a gyerekkel kapcsolatot tarthatnak, és a legtöbbször ezen alkalmak során történnek a tragédiák. Nem egy olyan esetről is tudunk, amelyben börtönbüntetés után is megkeresik az áldozatokat. Erre az lehetne a megoldás, hogy a börtönbüntetés után is él a távoltartás, vagy nyomkövetőt helyeznek az elkövetőre, esetleg az áldozatok új személyazonosságot kapnak” – foglalta össze dr. Sváb Repponi Felícia. 

10 év, 300 eljárás

Adél esete jól mutatja, mire számíthat ilyen esetben egy anya – akkor is, ha már tíz éve lezárta a bántalmazó kapcsolatot.

„Az elmúlt 10 évben 2 kapcsolattartási perünk volt, egy büntetőjogi eljárás és közel 300 gyámhivatali vagy gyermekjóléti eljárás. Az utolsó ügy tavaly zárult le, azóta új eljárást nem kezdeményezett a gyermek apja. Az életünk azóta valamivel nyugodtabb, lett némi szabadidőm, hiszen azóta nem kell rendszeresen hivatalokba járni tárgyalásokra és esténként, miután a gyermeket lefektettem, jogi iratokat böngészni és próbálni értelmezni azokat, majd megoldásokat találni. Anyagilag is elviselhetőbb lett az életünk, hiszen a havi többszázezres kiadások (jogász, ügyvéd, eljárási illeték, bírságok) jelenleg nincsenek, az adósságaimat lassanként visszafizettem, volt olyan barátom is, aki eltekintett tőle. A gyermek apja és a hivatalok által okozott megaláztatások, igazságtalanságok okozta fájdalom lassanként csökken” – sorolja. Azért tudott új munkahelyet keresni, mert jelenleg nem kell állandóan tárgyalóterembe rohangálnia. Lezárt kapcsolatáról és az azóta eltelt évekről így beszélt:

„Számomra életveszélyes az, ha autóval üldöznek és a lányom a hátsó ülésen ül a babaülésben, ha nyomkövetőt tesznek rám és a gyermekemre, ha zsarolnak, fenyegetnek, követnek, lejáratnak, meghazudtolnak, kiforgatják a szavaimat, rossz híremet keltik alaptalanul, fizikai erőfölénnyel felém magasodnak, meglöknek, ha kiabálnak velem, különösen, ha a gyermekem előtt kiabálnak velem, anyagilag ellehetetlenítenek a sorozatos hivatali eljárásokkal.

Életveszélyes, ha a bántalmazó hosszú éveken keresztül annyira ellehetetleníti az életünket, hogy kórházba kerülök. A legfájdalmasabb nekem mégis az, hogy nemcsak számomra veszélyesek mindezek, hanem a gyermekemre nézve is” – mondja. Gyermekét egyedül nevelő szülőként nemcsak az életüket kellett menedzselnie, de azt is, ha azért jelentette fel kislánya apja, mert lázas, hányással küszködő gyermekét nem tudta láthatásra átadni.

„Segítséget soha nem kaptam az apától, mindig rettegtem, ha beteg lett a kislányom, mert a következő héten érkezett az idézés a gyámhatóságra.

Minden felelősség az enyém. Bárhogy döntök nekem kell a következményeket elviselni, megoldani.

Eközben bármit, amit teszek, megkérdőjeleznek, kritizálnak, hazugságokkal vádolnak, védekezésre kényszerítenek” – mondta el ellehetetlenített életükről. Ennek abszurditásáról, a rendszer valódi arcáról árulkodik az, hogyan bánt el vele exe az ügyészség előtt.  

Adél egy alkalommal testi sértés miatt akarta feljelenteni partnerét, ám olyannyira megalázó volt a rendőrségi procedúra, hogy végül inkább visszavonta a feljelentést. A vele támogatáséként érkező barátnőjét helyhiányra hivatkozva elküldték, és ezután ő sem kapott méltó bánásmódot. 

„Az ügy felvételéhez különböző kérdésekre kellett válaszolnom, én eközben zokogtam, mivel újra végig kellett gondolnom a történteket részletesen, hogy mi hogyan történt. Semmiféle együttérzést nem tanúsított az ügyintéző, még lerázni is megpróbált, így szólt a kollégájához: 

Majd kiment a kávéautomatához” – idézte fel. 

Az eset folytatásában egyébként nem fogadták el a feljelentés visszavonását, amiről őt nem értesítették, így a tárgyaláson sem volt ott, ahol azt állapították meg, nem történt testi sértés. Adéllal szemben hamis vád miatt indított eljárást a bántalmazó, ennek végén még a nőnek kellett pénzbírságot fizetnie.

Ha felismered ezt a jelet, segíthetsz a bántalmazott nőknek kitörni: olvasd el cikkünket!