Hogy keltek fel az emberek, amíg nem volt ébresztőóra?

A főnököm nem értette, hogy tudtam elaludni, amikor ma csak 11-re kellett volna beérnem. Tényleg érthetetlen. Van egy robusztus, analóg ébresztőórám, egy elég okos telefonom, meg egy tabletem. Bármelyik felébreszthetett volna, ha már a fényszennyezés, a környezeti zajok, az éjszakás műszak és a helytelen életvitel miatt teljesen szétesett cirkadián ritmusomra nem számíthatok. De a felhúzható órát nem húztam fel, a telefon egy másik időpontra volt beállítva, a tableten meg minden hangjelzést letiltottam.

De tényleg; hogy keltek fel az emberek, amíg nem találták fel az ébresztőórát?

Eleinte nyilván nem is volt nekik fontos. Ahogy az idő sem. A földműves pirkadatkor, kakasszóra kelt, és a szántóföldnek tökmindegy volt, hogy hatkor vagy hat óra tízkor húzzák át rajta az ekét. Az ebédidőt belőtték a déli harangszóhoz, a müezzin ordításához vagy a gyomorkorgáshoz, és miután lement a nap, úgyse lehetett mást csinálni, csak aludni.

A változást az ipari forradalom hozta el. A gyártulajdonosnak már nem volt mindegy, hogy a reggeli műszak hatkor vagy negyed hétkor kezdődik; tervek voltak, normák voltak, munkarendre volt szükség. Megkövetelték a percnyi pontosságot. Akkoriban még nem voltak pontos órák, de ébresztők már igen.

Írországban és Angliában az ipari forradalom idejétől a huszadik század elejéig létezett egy foglalkozás: a knocker-up, vagy knocker-upper, magyarul felkoppantó vagy felkopogtató. Nagyjából az volt a munkájuk, mint az ébresztőóráknak, vagy később a telefonos ébresztőknek: a megadott időben felkelteni azt, aki megrendelte a szolgáltatást. A felkopogtatók végigvonultak a manchesteri és londoni munkásnegyedeken egy hosszú póznával, és végigkocogtatták az összes ablakot, így tudatva a proletariátussal, hogy ideje munkába menni.

A felkopogtatók drótot szereltek a rudak végére, hogy ne tegyenek kárt az ablaküvegben. A kifinomultabbak egyenesen bambuszbotot használtak, mivel az könnyebb volt, és erélyesebben lehetett vele kopogtatni. A néhány pennys fizetségért cserébe egyes felkoppantók intelligens szundifunkciókat is kínáltak: addig zörgettek az ablakon, amíg meg nem győződtek róla, hogy a megrendelő csakugyan felébredt.

A felkoppantók munkája a múlt század húszas éveiig megmaradt, de akkoriban már megbízható, még ma is működő ébresztőórákat lehetett kapni.

John Steinbeck így írta le a korszellemet:

A másodperc törtrésze egyre fontosabbá válik számunkra. És amint az emberi tevékenységek szálai mindjobban egymásba fonódnak és kapcsolódnak, előbukkan a tized másodperc jelentősége, sőt hovatovább a pillanat századrészének is nevet kell adnunk, amíg egy szép napon így nem beszélünk majd – noha magam alig hiszek benne –: „Ejnye, ni, hogy az ördög vinné el! Hát az óra már nem is jó?” Ez a kis időegységekkel való foglalatosság nem is olyan ostoba dolog. Mert ha, valami korán jön vagy késik, mindent felboríthat maga körül - hatása minden irányban kisugárzik, és hullámokban gyűrűzik tova, mint amikor követ hajítunk egy csendes tóba.

De a felkopogtatók hatékonysága megkérdőjelezhetetlennek látszik: ha valaki egy rúddal verné az ablakomat, biztos felébrednék rá. Hogy milyen hangulatban, az már más kérdés. Ahogy Mark Twain írja a Tom Sawyerben:

Az ablak ekkor hirtelen kinyílott, egy cselédlány csúf hangja szentségtelenítette meg a békés csendet, és a kinyújtózott vértanú tetemét valóságos özönvíz borította el.

Akkoriban még így vágták falhoz az ébresztőórákat.