Hidegháború mikróval: a szovjetek évtizedekig sugarakkal lőtték az USA moszkvai nagykövetségét

Van olyan diplomata, aki állítólag teljesen megsüketült az USA havannai nagykövetsége elleni rejtélyes hangtámadások miatt, Amerika hazarendelte kubai embereit, a sajtó hajlamos az oroszokat sejteni a háttérben. A hidegháborút idéző sztori kapcsán előkerült egy fél évszázados történet is, amire azóta sincs magabiztos magyarázat: a Szovjetunió évtizedeken át bombázta mikrohullámú sugarakkal az USA moszkvai nagykövetségét. Tényleg a konteók agykontroll-fegyverét vetették be? És miért titkolta el Amerika az egészet a saját emberei elől is?

1965-ben ismeretlen fehér köpenyesek tűntek fel a moszkvai amerikai nagykövetség robusztus épületében, hogy vért vegyenek az ott dolgozó több ezer embertől. Az ilyesmi azokban az időkben sem volt része a diplomáciai mindennapoknak, és feltehetően az sem nyugtatott meg mindenkit teljesen, hogy az Amerikából érkezett orvosok közölték: egy újfajta vírus felbukkanása miatt vesznek mintát mindenkitől. A  „ moszkvai virológiai vizsgálat” néven futó fedősztoriból ráadásul semmi sem volt igaz.

Az egészségügyi procedúra valójában egy szigorúan titkos washingtoni kormányzati vizsgálat része volt, a téma pedig: a mikrohullámú sugárzás emberekre gyakorolt hatása. Bár az Egyesült Államok saját nagykövete elől is elhallgatta, ők már tudták: a szovjetek évek óta mikrohullámú sugárnyalábokkal lövik a tízemeletes nagykövetséget.

Hogy milyen megfontolásból, és hogy Washington a tényt miért tartotta titokban egy egész évtizeden át, találgatások tárgya azóta is, része azoknak a hidegháborús titkoknak, amelyekre hivatalos magyarázat híján rárepülnek a konspirációs teóriák. Az egész most a havannai nagykövetség elleni állítólagos hangtámadások apropóján került elő ismét, annak ellenére, hogy technikailag különböző jelenségekről van szó. De mielőtt belemegyünk a részletekbe, érdemes egy kicsit még tovább visszatekerni.

A Dolog

1945. augusztus 4., Moszkva: a Vlagyimir Lenin Úttörőcsapat tagjai ünnepélyesen megigazítják magukon a vörös nyakkendőt, majd belépnek az Amerikai Egyesült Államok moszkvai képviseletére. Két nappal vagyunk Hirosima előtt, Európában három hónapja béke van, Amerika a Szovjetunió szövetségese, a pionírok pedig ennek megfelelő ajándékot hoznak: egy szép nagy fából faragott amerikai címert, fehérfejű rétisassal, nyílvesszőkkel és a békét jelképező olajággal, ott volt a csőre között a felirat is, ahogy kell.

Az ajándék Avarell Harriman nagykövet rezidenciáját ékesítette a következő hét évben, akkor is, amikor a két nagyhatalom már a legnagyobb ellenségek voltak. A csőr alatt, a faragvány belsejében volt azonban valami, amit nem írt elő a heraldika: egy egészen apró lehallgatóberendezés.

Nem akárki tervezte: Léon Theremin, aki egyebek között a róla elnevezett fura hangszert, az érintés nélkül, kézgesztusokkal megszólaltatható teremint is kitalálta. 

A világ egyik első elektronikus hangszerének állítólag Lenin is nagy rajongója volt, de ahhoz, hogy az orosz fizikus a sztálini terror legdurvább évében, 1938-ban visszajöjjön Amerikából a Szovjetunióba, a KGB, valamint a professzor amerikai adósságai is kellettek. Theremin hamarosan a Gulágon találta magát. Más nélkülözhetetlen kutatókhoz hasonlóan ő is egy „saraskába” került (Tupoljev is egy ilyen kényszermunkatáborban skiccelte fel a Tu-2-es bombázót), és a parancsnak engedelmeskedve új típusú lehallgató-berendezéseken dolgozott.

Az amerikai címerbe tett minilehallgató (az amerikai szakirodalom ezt egyszerűen „The Thing” – a „Dolog” néven tartja számon) igazi újdonság volt: a világ egyik első olyan „passzív” hangtovábbítója, ami csak akkor lép működésbe, ha külső forrásból elektromágneses energiával aktiválják. Tulajdonképpen az árucikkek leolvasásánál használt, mai RFID-technikákra hasonlít, de a lényeg, hogy az egészen vékony membránú, saját elektronikával nem rendelkező kütyüt passzív állapotban gyakorlatilag nem lehetett felfedezni.

Az amerikai címer egészen 1952-ig jelentett a szovjet állambiztonság felé a rezidenciáról. Akkor bukott le, amikor a brit nagykövetség rádiósának fülébe egy nyílt csatornán egyszer csak berecsegett az amerikaiak beszélgetése – a szovjetek éppen ott továbbították a hangot. Theremin lehallgatóját az amerikaiak is gyorsan lemásolták, ami nem gátolta meg őket abban, hogy később politikai ügyet csináljanak belőle: az 1960-as  U–2-es incidensben  (ez az az eset, amikor az USA lelőhetetlennek hitt kémrepülőjét a szovjetek mégiscsak lelőtték) nyilvánosságra hozták az évekkel korábbi ügyet, hogy szemléltessék: lám, az oroszok is kémkednek, mindenki így játszik.

És akkor rájuk mikróznak

Arról azonban fogalmuk sem volt ekkor, hogy a Dolog likvidálása után a Szovjetunió új technikával, alacsony intenzitású mikrohullámokkal továbbra is sugároz a moszkvai követségükre. Erre csak egy 1962-es biztonsági ellenőrzésnél figyeltek fel, amikor újabb lehallgató berendezések után kutatva először detektálták a szokatlan sugárzást. Ennek a frekvenciája 2,5 és 4,1 gigahertz közötti volt, ez az a tartomány, amivel ma a wifik is működnek. Mivel az 5 microwatt/cm²-es energianyaláb gyenge ahhoz, hogy bármit felmelegítsen, az világos volt, hogy a szovjetek nem akarják élve megsütni az amerikaiakat (noha a mikrohullámú sütő is a hadiiparnak köszönhető). De hogy akkor viszont miről, az egyáltalán nem volt világos.

Az amerikai titkosszszolgálatok attól tartottak, hogy az oroszok rájöttek valami lényegesre a nem ionizáló sugárzásról, amiről nekik egyelőre fogalmuk sincs. A CIA azt a lehetőséget is komolyan vette, hogy a követségiek mentális állapotát próbálhatják a sugárzással befolyásolni, vagy akár – és itt már átlépünk a hidegháborús paranoia és az összeesküvés-elméletek tematiájába – az elméjüket próbálhatják így kontrollálni.

A Fehér Ház a CIA-t, a washingtoni külügyet és a a Pentagont bízta meg a titkos vizsgálattal, a mikrohullámú sugárzás emberi viselkedésre gyakorolt esetleges hatásait pedig az utóbbi alá tartozó DARPA (Defense Advanced Research Projects) kezdte elemezni. Ebből lett az „56-os számú programterv”, ismertebb nevén a Project Pandora – a hidegháborús kutatások történetének bizarr epizódja.

A görög mitológia szelencenyitogatójáról (ne feledjük: az elővigyázatlan Pandora bocsátotta a gonoszságot a világra) elnevezett titkos projektre nem véletlenül vannak ráfixálódva azóta is az alumíniumsisakosok és mindazok, akik szerint a háttérhatalom, a gyíkemberek vagy a tudjukkik elektromágneses sugárzással plántálnak gondolatokat az emberek fejébe. Mára jobb körökben ez kevésbé számít elfogadott véleménynek, de a hatvanas években a CIA is behatóan foglalkozott a lehetőséggel. De hát nem ez volt az egyetlen olyan konteó, amelynek volt némi valóságosalapja, ás ők voltak azok is, akik elfelejtették informálni az érintetteket, hogy éppen LSD-vel kísérleteznek velük (a hírhedt MKUltra programról a Netflixen épp most jön egy új sorozat).

Több titkos amerikai kutatásnak megvolt a szovjet megfelelője is. Az agykontroll, a tárgyak távoli mozgatása és más parapszichológiai témákra a Szovjetunióban egymilliárd dollárnyi rubelt is fordíthattak. Bár a műfaj sajátosságainak megfelelően a részleteket utólag is inkább csak találgatni lehet, annyi tudható, hogy az oroszokat is meglehetősen érdekelte az emberi elme elektromágneses hullámokkal való befolyásolásának, egy „pszichotronikus fegyver” megalkotásának a lehetősége.

Pandora és Bizarre

A gyenge mikrohullámú sugárzás lehetséges neurológiai hatásairól párhuzamosan zajlottak szovjet és amerikai kutatások. A titkos Pandora Project tehát egy sajátos fegyverkezési fegyverben, a lehetséges szovjet technológia megismerésének indoklásával kapott támogatást Washingtonban. A program keretében először majmokkal kezdtek kísérletezni: a Moszkvában detektáltakhoz hasonló frekvenciájú mikrohullámú sugárzásnak tették ki őket, és a feladatteljesítési képességeik változását vizsgálták.

Az első eredmények után a programot vezető Richard Cesaro azt állította, egyértelmű bizonyítékot talált arra, hogy a mikrohullámú sugárzás miatt romlottak a majmok eredményei, úgyhogy emberkísérleteket kezdeményezett. A még titkosabbnak szánt programnak a „Bizarre” fedőnevet javasolta (találó név kétségtelenül), és már ki is választották a nyolc kísérleti alanyt, akiket mikrohullámokkal akart volna megzakkantani. Mégsem lett az egészből semmi: amikor a projektet felügyelők mélyebben belenéztek a kísérleti jegyzőkönyvekbe, alapvető hiányosságokat találtak, Cesarót pedig munkatársai leginkább notórius hazudozónak látták, akit jobban érdekelnek a szupertitkos megbízások, mint a biológiai háttér. Miután több millió dollárt költöttek rá, 1969-ben az egész Pandora Projectet leállították.

Ha a jeleknek van is bármilyen hatása a viselkedésre és/vagy a biológiai funkciókra, az túl gyenge és jelentéktelen ahhoz, hogy megfogható legyen

– szólt a hivatalos összegzés.

Bár a megismerhető dokumentumok szerint a CIA arra jutott, hogy a mikrohullámokat nem lehet az elme kontrollálására használni, azóta is népszerű konteó, hogy a káros hatásokról az amerikai kormány többet tudott, mint amit megosztottak a nyilvánossággal. Az összeesküvés-elméletet szépen táplálja, hogy az amerikaiak az egész ügyet sokáig teljes titokban tartották. Bár a Pandora Projectet a moszkvai követségi incidens apropóján indították el, még a nagykövetségen dolgozók előtt sem tárták fel, hogy miért vizsgálják őket, akik így továbbra is kapták az alacsony mértékű, de ismeretlen hatású sugárdózist – átlagosan napi 18 órán át.

Alumíniumrolós diplomaták

Hogy miért tartottak ezt egy egész évtizeden át titokban, miközben a sugárzás folyamatos volt? A realistább feltételezések szerint Kissinger nem akarta kockáztatni a szovjetekkel való megbékélési politikát azzal, hogy nyilvánosságra hozza a balhét. De a kémjátszmák ismert forgatókönyvéhez hasonlóan a szovjetek előtt is úgy tettek, mintha fogalmuk sem lenne semmiről. És mivel miközben az esetleges neur ológiai hatásokat vizsgálták, a saját embereiket sem tájékoztatták, azt is lehet mondani (ezt állítja például  a Foreign Policy biztonságpolitikai szakírója ), hogy az Egyesült Államok éveken át kísérleti nyúlként használta a saját diplomatáit.

A moszkvai nagykövetet is csak a hetvenes évek elején avatták be – amikor már lassan húsz éve kapták a sugárzást két közeli épületből, az egyiket speciel a szovjet parlament irányából. Lemondással fenyegetőzött, ha nem hozzák nyilvánosságra – végül ő tartott sajtótájékoztatót a botrányról. Az oroszok hivatalosan nem ismertek be semmit, de az egész még ezután is folytatódott, időnként változó frekvenciával.

Hogy pontosan mire volt jó a mikrohullámú „támadás”, hivatalosan és nyilvánosan soha nem derült ki pontosan. Egy későbbi, szigorúan titkos, a közelmúltban a wikileaksen megszellőztetett amerikai jelentés arra hajlott, hogy az orosz kémelhárítók így akarták zavaró jelekkel befolyásolni az amerikaiak saját elektronikus megfigyelési eszközeit. A hetvenes években végül alumínium védőernyőket szereltek fel a követség ablakaira. Ekkor már azt gondolták, hogy a címerbe rejtett hajdani Theremin-kütyühöz hasonlóan a sugárzással aktiválták a követségi lehallgatókat. Az amerikai követség egykori dolgozói között később több egészségügyi vizsgálatot is folytattak, de ezek nem nagyon találtak statisztikai összefüggést a sugárzás és a megbetegedések, halandóság között – ahogy a mikrohullámú sütővel kapcsolatos, időről-időre hullámszerűen visszatérő össznépi parák is nagyrészt áltudományos hülyeségeken alapulnak.

A követség környékén ennek ellenére arról beszéltek, hogy több embernek megemelkedett a fehérvérsejt száma, és gyakoriak a daganatos megbetegedések.

A nagykövetségen sokan cserbenhagyva érezték magukat, amiért olyan sokáig nem mondtak semmit, és még idegesebbek voltak amiatt, hogy milyen hatása lehetett a mikrohullámoknak

– mondta később az akkori amerikai nagykövet, James Schumaker. A volt amerikai diplomatát egyébként 1985-ben leukémiával diagnosztizálták. Bár felgyógyult, mindig arra gondolt, hogy a betegsége összefügg a moszkvai amerikai követség elleni mikrohullámú támadással.