Miért hallgat mindenki borús zenét, amikor szomorú?

Valószínűleg nem mondok újat, ha azt állítom, szerintem a legtöbben a hangulatuk szerint választanak zenét. Így vannak ezzel például a filmek is, amikben olyankor, mikor a főszereplő megkapja álmai munkáját, vagy felveszik egyetemre, általában pörgős, vidám háttérzene szól, de amikor a gyász vagy az általános szomorúság belép a képbe, azonnal megy a Sound of Silence.

Egy 2011-es tanulmány is azt vizsgálta, hogy vajon miért hallgatunk legnagyobb bánatunkban olyan dalokat, amik megríkatnak. Az ír Limericki Egyetem kutatói hatvanöt 18 és 66 év közötti felnőttel töltettek ki online kérdőívet, amiben arra voltak kíváncsiak, hogy milyen zenét hallgattak, miután valamilyen negatív élmény érte őket. Mivel ez akkoriban még nem volt egy sűrűn kutatott terület, kvalitatív megközelítéssel vizsgálták a válaszadók leírásaiban visszatérő elemeket.

Annemieke Van den Tol és Jane Edwards két ilyen visszatérő tematikát találtak a válaszokban. Az egyik, hogy milyen célból választották a szomorúbb melódiákat, a másik pedig, hogy maga a zene milyen funkciót tölt be.

Az egyik oka a zenehallgatásnak a vágy, hogy jobban megnyíljanak az egyes érzelmek előtt. Az emberek olyan zenéket akartak hallgatni, ami passzolt a lelki állapotukhoz, és azzal, hogy szomorúbb dalt hallgattak, könnyebben elfogadták és feldolgozták a negatív érzelmeiket. Ez az észrevétel is azt igazolja, hogy inkább a jelenlegi lelki állapotunk befolyásolja a hallgatott zenét, mint az állapot, amiben lenni szeretnénk.

Egy másik ok az, hogy az emlékeket, a memóriát noszogassák a zenével. Volt olyan válaszadó, aki azért választott egy-egy dalt, mert egy elhunyt szerette nagy rajongó volt, és ezzel a nosztalgikus múltba révedéssel könnyebben átvészelt nehezebb időszakokat.

Néhányan azért választottak bizonyos dalokat, mert egyszerűen az jobban tetszett nekik, nem azért, hogy elmélyüljenek bánatukban vagy a múltba révedhessenek. Az utolsó ok, amit felfedeztek az, hogy

A zene többeknek egy eszköz volt, hogy megríkassák magukat, amitől felszabadultak kicsit. Másoknak a szomorú dalszövegek azt jelentették, hogy nincsenek egyedül, több embertársuk is hasonló problémával küzd. Ugyanakkor vannak szituációk, amikor a csend, a hallgatás elviselhetetlen, de ugye lehetetlen valami vidám nótát berakni. Ilyenkor a sokkal inkább odaillő lassabb, morózusabb dalok képesek elterelni a figyelmet a magányról és a szomorúságról.

Ugyanezt a tendenciát figyelte meg nemrég a Dél-Floridai Egyetem kutatócsapata is, mikor nemrég továbbvitték a kísérletet, és 38 depresszióval diagnosztizált női hallgató zeneválasztásait hasonlították össze 38 nem depressziós női társáéval. A kísérlet első fele egy korábbi, 2015-ös tanulmánynak a reprodukálása volt, azaz fél-fél percnyi szomorú, semleges és vidám zenerészletet hallgattak, majd meg kellett mondaniuk, melyiket hallgatnák meg később újra. Az eredmény alapján több depressziós választotta a melankolikus részleteket, mint a kontrollcsoport tagjai. A következő lépéssel tovább mentek, mint a 2015-ös kutatás, és megkérdezték, miért éppen azokat a számokat választották. A legtöbb depressziós válaszadó nyugtatóbbnak találta a lassabb, borúsabb számokat.

Ezek után 84 filmzenerészletpárt játszottak nekik tíz-tíz másodpercig. A párok között volt vidám-borús, félelmet keltő-semleges, valamint lassú és energikusabb. Ugyanúgy, mint korábban, választaniuk kellett, melyik részleteket preferálják, majd egy újabb meghallgatás után le kellett írniuk, milyen érzelmeket váltottak ki a dalok.

Az általános és megkérdőjelezhető elképzeléssel ellentétben, miszerint a depressziósok inkább csak még mélyebbre akarnak süllyedni komorságuk mocsarában, a legtöbb válaszadó azért választotta a szomorúbb, lassabb részleteket, mert utána inkább boldogabbnak, mint szomorúnak érezték magukat. A korábbi elmélettel ellentétben a kutatócsapat vezetője, Sunkyung Yoon szerint ezek az az eredmények azt mutathatják, hogy

Inkább megnyugtató érzelmi élményre vágynak, nem pedig a negatív érzéseiket akarják elmélyíteni.

Ugyan ez a kutatás Yoon szerint nem ad egyértelmű bizonyítékokat, de alátámasztani látszik a korábbi eredményeket. Mindenképpen több kutatás szükséges, hogy megértsük, hogy depresszióval diagnosztizált embertársaink miért preferálják az általánosan szomorúnak gondolt dalokat, de úgy néz ki, hogy sokan boldogabbak tőlük.