A csillapíthatatlan étvágyú kannibál megevett mindent a macskáktól a kisbabákig

Az 1770-es években született Tarrarét szülei igazi szörnyszülöttnek tartották. Valós neve nem maradt fenn, ragadványneve származhatott a bélgázosság helyi megnevezéséből vagy Tarare régió nevéből is. Noha kifejezetten vékony fiú volt, már gyermekkorában is csillapíthatatlan volt az étvágya.

Hiába evett meg rendszeresen annyi ételt, amely egyébként az egész családnak is sok lett volna, sosem enyhült az éhsége, és testsúlya sem haladta meg az 55 kilót.

Egészen fiatalon elhagyta a szülői házat. Valószínűleg egyszerűen kidobták, mert attól féltek, hogy szó szerint kieszi őket a vagyonukból. 17 évesen, amikor még mindig csak 48 kiló volt a súlya, egyetlen étkezés alkalmával képes volt elfogyasztani saját testtömege negyedét.

Amikor kifogyott a rendes ennivalóból, szó szerint elfogyasztott mindent, ami a keze ügyébe került. Evett viaszt, parafadugókat, szemetet, rohadt húst, bármit. A kissé legendagyanús történet szerint semmi sem ártott neki.

Hamarosan Párizsba ment, ahol utcai mutatványosként helyezkedett el. Attrakciója természetesen az evés volt. Bárkit legyőzött az evőversenyeken, angolnákat, kígyókat nyelt le élve (bár a szemfüles nézők észrevették, hogy a művelet közben a nyelvével szétnyomta a koponyájukat, és úgy már könnyű).

Gyakran evett emészthetetlen tárgyakat is, egy-egy kőnyelés után rendszeresen kórházba került bélelzáródás miatt. Az egyik alkalommal le akarta nyelni a sebész óráját is, és csak akkor állt el ettől, amikor az orvos figyelmeztette, hogy

minden lenyelt értéktárgyat pengével fog belőle visszaszerezni.

Förtelmes bűz

Tarrare testfelépítése felnőtt korára kifejezetten betegessé vált. A beszámolók szerint, ha hátrahajtotta a fejét, egy 30 centiméter átmérőjű kalap is befért szájába és nyelőcsövébe (ebben azért lehet némi költői túlzás persze). Az állandó evés miatt elvástak a fogai, és a rengeteg étel ellenére csont és bőr volt.

A legtöbb ellenérzést mégis a szaga váltotta ki az emberekből. Folyamatosan lázas volt, állandó hasmenés gyötörte, és olyan erős bűz párolgott belőle, hogy senki sem tudott megmaradni a közelében huzamosabb ideig.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a rendelkezésére álló hagyományos táplálék nem elégítheti ki az étvágyát, rászokott a vad- és háziállatok vadászatára és nyersen történő elfogyasztásukra. Rendszeresen vert le madárfiókákat a fáról, és kapott el kóbor kutyákat. Az egyre szenzációsabb és gyomorforgatóbb beszámolók szerint az ebek megtanulták, hogy félni kell tőle, és hanyatt-homlok menekültek, ha csak megérezték a szagát. Egy orvos szeme láttára

Így jutunk el a francia forradalmi háborúkig, amikor Tarrare úgy határozott, hogy katonának áll. A forradalmi Párizsban éhínség pusztított, a férfi talán úgy gondolta, hogy a hadseregben biztosabb lesz a táplálása. Ebben igaza is volt, de a katonai fejadag a fél fogára sem volt elég. A csatatéren egyszer több bajtársának kellett lebirkóznia, mert csak így tudtak elszedni tőle egy leszakadt kart, amit épp meg akart enni.

Miután összeesett az éhségtől, katonakórházba utalták. Ott az orvosok négyszeres ételfejadagot rendeltek neki, de ez sem volt elég, ezért Tarrare hamarosan újra a folyosókat rótta, és elpusztított minden akár csak távolról is ehető dolgot. Aztán már bármit, amit talált, a kötözőanyagoktól kezdve bármilyen orvosi eszközig.

A forradalom titkos szolgálatában 

Mindez felkeltette a katonaorvosok érdeklődését, akik kihívás elé állították Tarrarét: egyet annyit, amennyit csak tud. Tizenöt embernek elegendő élelmet tettek ki elé az asztalra. A férfi elpusztított mindent, majd mély álomba merült. A doktorok és a tisztek ebből meggyőződtek arról, hogy Tarrare gyomra gyakorlatilag a végtelenségig nyújtható, és ezt akár katonai célokra is ki lehet használni.

Amint visszatért az étvágya (tehát rögtön ébredés után), lenyelettek vele egy apró faládikát, amely akadálytalanul átjutott bélrendszerén, és másnap viszontlátták sértetlenül. Ezen felbuzdulva az orvosok javasolták a hadvezetésnek, hogy Tarrare gyomrát titkos üzenetek továbbítására kellene használni.

A tábornokok azonban nem voltak lenyűgözve (amiben szerepet játszhatott az is, hogy a férfivel történt beszélgetés nem győzte meg őket Tarrare mentális képességeiről). Ezért első tesztként értelmetlen halandzsát írtak a dobozba rejtett papírra, majd így engedték útjára a botcsinálta kémet.

Mint kiderült, nem ok nélkül kételkedtek Tarrare képességeiben, mert szinte azonnal lebukott, elfogták a poroszok, és a vallatása közben még egy hamis akasztást is eljátszottak rajta. Odaláncolták az árnyékszékhez, várva az üzenet felbukkanását, de dühöngve elengedték, amikor kiderült, hogy csak trükk volt az egész.

Orvosi rejtély

Tarrare visszatért Franciaországba, azzal az elhatározással, hogy megszabadul az életét megnyomorító betegségétől. De az orvosok bármilyen kezeléssel is próbálkoztak, az étvágya csak nőtt. Pedig mindent bevetettek, ami a 18. században rendelkezésükre állt: savakat, dohányt, ópiumot, még lágy tojást is, amelyről azt gondolták, hogy elveszi az étvágyat. De semmi sem segített.

Pontosabban embervért, amelyet a korban elterjedt érvágások alkalmával eresztettek ki a betegek alkarjából. Ezután rendszeresen látogatta a hullaházat, és megevett mindent, amit csak talált. Mindez köztudott volt róla, így amikor eltűnt egy 14 hónapos kisgyermek, akit a kórházban ápoltak, azonnal rá terelődött a gyanú. Nem tudni, hogy valóban megette-e a csöppséget, mindenesetre elmenekült Párizsból, mielőtt meglincselhették volna.

Négy évig senki sem tudott arról, hogy hol lehet, él-e, hal-e. Majd 1798-ban egy versailles-i kórházba szállították, ekkor már haldoklott. Ő azt állította, hogy egy lenyelt aranyvilla ölte meg, valójában valószínűleg tuberkulózis vitte el. Alig 26 éves lehetett.

A boncolása néhány orvosi kérdésre választ kínált. Emésztőrendszerének minden szerve, mája és epehólyagja is hatalmas volt, viszont olyan súlyos gyulladások pusztították belülről, hogy az orvosok szerint

A boncolás egy pontján a belőle feltörő bűz már annyira kibírhatatlan volt, hogy az orvosoknak fel kellett függeszteniük a műtétet. Inkább gyorsan eltemették, hogy ne kelljen többet senkinek sem szagolnia.

Mi volt tehát Tarrare betegsége? Nem tudjuk. A tünetegyüttesének összetevői ismertek más emberek kórtörténetéből, illetve laboratóriumi állatkísérletekből. Bizonyos agysérülések, így az amygdala (mandulamag) vagy a hipotalamusz károsodása egerekben, patkányokban csillapíthatatlan étvágyat vált ki.

Ezek az állatok azonban mind elhíznak, ami Tarraréra nem volt igaz. Így jön képbe a pajzsmirigy-túlműködés. A pajzsmirigy által termelt hormonok szerepet játszanak az emésztés szabályozásában, így felgyorsíthatják a metabolizmist.

De ez sem lehet az egyetlen magyarázat, mert azóta senki másnál nem írtak még le ilyen döbbenetes tüneteket. Már ha feltételezzük, hogy mindez pontosan így történt a valóságban is. Talán a Tarraréről szóló történetek súlyos túlzásokon, torzításokon alapulnak. Hiszen a 18. század végén ugyanúgy működtek szenzációhajhász írók, újságírók, mint ma (reméljük, ezt a cikket is sokan kattintják majd, azért írtunk kannibált, macskát és kisbabát a címébe).