A világ egyik legextrémebb repterére csak kevés pilóta szállhat le
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Megtudtuk, hány nő várja, és hány menekül a locsolóktól
- Nem ismerték az operát, de királyt buktattak a történelem első sztrájkolói
- Új évaddal jelentkezik a Ma is tanultam valamit podcast
- Nem sokon múlott, hogy Petőfi túlélte március 15-öt
- Leleplezték A titok titkát, áltudomány tarolhatta le a világot
Nyaralásra néha repülővel utazó európai turistaként hozzászokhattunk, hogy a reptér egyenlő egy nagy épülettel, ami mellett óriási sík terület húzódik, ahol a gépek kényelmesen le- és felszállhatnak, mielőtt vagy miután jól kigurulták magukat a hosszú pályán.
Na, ha egyszer megadatik önnek, hogy ellátogathat Bhutánba, akkor mindezt gyorsan felejtse el, különben elég nagy meglepetés fogja érni. Az ország első és a négyből máig az egyetlen nemzetközi repülőtere, a Paro reptér bevétele ugyanis minden, csak nem kényelmes rutinfeladat.
A Parót eleinte csak a bhutáni nemzeti légitársaság, a Druk Air használta – az első menetrend szerinti járat 1983-ban állt szolgálatba –, 2011 óta már néhány más cég is tart fenn járatokat. A leszállás ugyanakkor az extrém földrajzi adottságai miatt olyan nehéz, hogy a néhány évvel ezelőtti adatok szerint csak nyolc pilótának volt engedélye a világon, hogy landolhasson ott. (Frissítés: Többen jelezték, hogy a lentebb írt járatszámok mellett a nyolc pilóta kevésnek tűnik, ezért érdemes itt kiemelni: a cikk nem azt állítja, hogy ma is csak nyolc pilótának van a reptérre engedélye, hanem azt, hogy a legutóbbi adat, amelyet erről találtunk, nyolc pilótáról szólt. Az azóta megnövekedett forgalommal bizonyára ez a szám is emelkedett, de erről hiteles frissebb adatot sajnos nem találtunk. A nagyságrendet ugyanakkor a néhány évvel ezelőtti szám is érzékelteti.)
A reptér 2200 méteres magasságban fekszik, egy mély völgyben, amelyet 5500 méteres hegycsúcsok vesznek körbe, emiatt sokat és erős szélben kell manőverezni, miközben a gép a hegyoldalaktól, majd a reptér körüli házaktól is csak pár száz méterre halad el. A landoláshoz pedig egy keskeny, kezdetben mindössze 1,2, ma 2 kilométer hosszú pályát kell pontosan eltalálni. Nem csoda, hogy csak nappal és jó látási viszonyok között használható a reptér.
A CBS videóriportjában az egyik pilóta arról beszél, hogy a legnagyobb kihívás a Parón, hogy a leszállást rendes körülmények között megkönnyítő navigációs berendezéseket itt nélkülözniük kell, és csak teljesen manuális irányítással lehet landolni, mert a pilótákat segítő helyi navigációs eszközök elavultak, és az extrém terep miatt nem nagyon van lehetőség modernebbre cserélni őket.
A pilóták mindössze 500 méterrel a landolás előtt pillantják meg a leszállópályát, miután egy hosszú völgyben végigrepülve elérik és megkerülik a reptér előtt magasodó hegygerincet. Így gyakorlatilag látatlanban kell belőniük az ideális repülési magasságot (30 métert), mielőtt a célegyenesben ráfordulnak a pályára.
A leszállásokkal tele van a Youtube, ez itt alább például egy külső nézetes felvétel egy völgyből épp kikanyarodó gépről, de találni olyan is, ami az utastérből vagy éppen a pilótafülkéből örökíti meg a landolást.
A reptér egyébként épp bővítésen esik át: új gurulóutat kapott, és a terminálépületet is fejlesztik. A módosítások után az eddigi 15 helyett napi 45 járatot, illetve 200 helyett egyszerre 700 utast tud majd kezelni.
Rovataink a Facebookon