Kémia színmagyarul, avagy a ketted férjagsavas hamag marja ki a szemed!

Tom Wolfe, az amerikai újságírás fenegyereke a maga kandírozott mandarinzselészínű áramvonalával nyomába se szegődhetne a kémiai szaknyelv magyar reformkori megújítóinak. Az 1800-as években büszkén fel-felbuzogó magyarító lelemény olyan szóquasimodókat kísérletezett ki, mint például a kénsavas kínadék vagy az elégedett sóskasavas hamag. Sőt, mint az egenyfaegenykönszényszenőkönlegvizegy!

A szabadságharc bukása után a nyelvújító lendület alábbhagyott, hogy aztán a kiegyezést követően újra nekibátorodjon. A láncreakciószerű burjánzásnak a huszadik század elején a józan ész vetett véget, de a termésből számos szókonstrukció megmaradt, amit ma már a köznyelvbe épülve használunk.

A nyelvújítás hatása az addig szinte csak idegen szavakat használó fiatal tudományágban 1800 körül jelentkezett először. Nyulas Ferenc ekkor jelentette ki Az Erdély országi orvosi vizeknek bontásáról szóló művében, hogy "Még senki magyarul vizet nem bontott, a’ Kémia is újság nyelvünkben, innen szükséges képpen sok újj szókat kellett tsinálnom...”.

Kovács Mihály hét évvel később már természettitkának keresztelte át a chémiát, és tankönyve előszavában magabiztosan így írt: "a’ Magyarnak mind a’ nyelve, mind az esze alkalmatos a’ra, hogy a’ tudományokat magyarúl tsepegtesse kedves magzatjainak az elméjekbe. – De még a’ra-is való ez a’ magyar Chémia, hogy ez meg-bizonyítsa az egész Európának, hogy magyarúl, ...többet kifejezhetni a’ Chémiában, hogy sem mint a’kár németül, a’kár frantziául, a’kár ánglusúl ‘s. a. t.”. Kovácsnál lényegült át a retorta görbetökké, a reagens pedzőszerré, a molekula paránygóvá, sőt, most figyeljünk!, a matéria anyaggá.

Tarczy Lajosnál a kémia elnyerte a már nekünk is ismerősebb vegytan elnevezést, amelynek definícióját így adta meg Természettan az alkalmazott mathesissel egysülve című kézikönyvében: "Vegytan: a' testek' elegyedésének 's feloszlásának és az ezekben mutatkozó jeleneteknek tudománya".

A szómágia professzora színrelép

És ezzel elérkeztünk a kémiai nyelvújítás dr. Frankensteinéhez, Schuster Jánoshoz, aki mesteri érzékkel klónozott olyan mutánsszavakat, mint például a zőldlőgyúlatsavas sulyag (Murias barytae), a kénsavas rézagos húgyag (Cuprum ammonia cum) vagy a szunnyasztdék, ami amúgy a morfium magyarított megfelelője lett volna.

"Különben tevékeny, munkához szokott ember levén, öreg napjaira kigondolt magának egy ártatlan mulatságot: csecsebecséket faragcsált, nem csontból, nem is fából, hanem egy ezeknél sokkal puhább jószágból, t. i. a magyar nyelvből…" – írta róla Szily Kálmán 1879-ben. Schuster egyébként inkább „privát passióból” faragcsálta a szavakat, ám tanítványai felkapták hobbiját, és sorozatban születtek meg az értekezések a narantsszínű kéngyúlatsavas dárdatsról (Sulfur auratum antimonii, azaz antimon-pentaszulfid), a kénsavas keseragról (Sulfas magnesiae, azaz magnézium-szulfát), a ketted-férjagsavas hamagról (Bi-arsenias kali), az alfojtósavas bátragról (Subnitras bismuthici, azaz bizmut-szubnitrát), vagy a kénsavas hézagról.

Ez utóbbi emígyen keletkezik egy korabeli értekezés szerint: „a' már kész réz kénét a’ pergelés köztt a’ levegőből savítót von magához; a’ minek következésében mind a’ réz mind pedig a’ kénő tellyessen savítatnak; támad így: Hézag, és Kén-sav, mellyek öszvekötve teszik a' kénsavas Hézagot; ezt a' hozzá járuló víz felolvasztja, és az által mindfennem olvadékony részektől elválasztja”.

Schuster János királyi oktató nyelvújító buzgóságának (valamint a természettudományok minden ágában nagy jártasságának) köszönhetően 1831-ben a lehető legmagasabbra emelkedett: a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották.

Schustert aztán további lelkes szóújítók, sőt szóreformálók követték, mint például Bugát Pál, aki például a főorvost elépőrnek (az épség első őrének) tudta volna elképzelni, Irinyi János, a gyufa feltalálója, és Nendtvich Károly, aki 1854-ben éles fordulatot vett, és átállt a szóalkotók táborából a kritikusok táborába: „Meggyőződtem a felől is, miszerint az egész világtól és minden nyelven elfogadott görög műszavakat a magyarban szintoly jól használhatjuk, mint akár mi más nyelvekben, s hogy a magyar nyelvre nagyobb barbarizmus azt mondani „halvsavas haméleg” vagy „könkéneges könleleg” mint „chlorsavas káliumoxid” vagy „hidrotionsavas ammóniak”.

Kátay Gábor már egyenesen nevetségessé tette kritikájában nagy löttyös nyelvújítási indulatot, amikor 1857-ben Oroszhegyi Józsa (A szervényi vegytan rövid kézikönyve) fordításáról ezt írta: „... Nem ritkán igen kuruc kinézése kerül ki a szónak: ez a lényegesebb hiba; s majd természetéről, majd eredetéről, majd alkatrészeitől kerekítve ki a szó nevét, erőltetés mellett oly formán veszi ki magát, mintha én a kolbászt hengerdedesnyulánkdisznóhúsapródadványitolondéknak s a töltött káposztát rizszselélegydisznótetemvagdalványbennékűkáposztalevél-gyüremlényiételvénynek nevezném.”

A kérdést végül Szily Kálmán döntötte el 1910-ben, amikor a Természettudományi Közlönyben lefektette a szaknyelv alapelveit, miszerint:

1. Aminek nincs nemzetközi elnevezése, magyar műszóval jelöljük.
2. Amire jó magyar szó van, ne használjunk helyette idegent: pl. axis, constans, elasticus, identicus, proportio, temperatura, thermometer helyett tengely, állandó, rugalmas, azonos, arány, hőmérséklet, hőmérő.
3. Kivételesen az általánosodott rossz magyar szót is használhatjuk: pl. alap, anyag, elem, elemzés, elv, felület, gép, gyár, higany, lényeg, mérleg, sav, szerv, szilárd, tömeg, tömör, viszony.
4. Ha nincs megfelelő magyar szavunk, akkor az esetleg magyarosabbá tett idegen szót használjuk: hydrogén, oxygén, oxid, chlór, mangán, czin, czink, báryum, baryt, gipsz, sulphát, ferro-cyánkálium, arzén.

Ezzel a kompromisszummal végződött tehát a kémiai szaknyelvi nyelvújítás XIX. századi tündöklése, ami azért, valljuk be, rendkívül szórakoztató perceket szerzett, még annak is, aki jottányit sem konyít a kémiához.